Ellenzék, 1889. január-június (10. évfolyam, 1-149. szám)
1889-03-18 / 66. szám
Kolozsvárt 1889. A tanács némi akadékoskodás után magáévá tevén a 12 pontot, Nyáry Pál és Klauzál Gábor is megérkezett, a rend fenntartására bizottság alakult, Rottenbiller alpolgármester elnöklete alatt, annak tagjaiul a most nevezett két jeles hazafi is kikiáltatván. E bizottságnak első teendője volt Táncsics szabadonbocsáttatásának, a cenzura abbanhagyásának és a katonaság vesztegmaradásának a kieszközlése. Mindaz nehézség nélkül sikerült, úgy a helytartóanács mint a fiadparencenek, czélszerűnek látván nem idézni elő ok nélkül oly összeütközést a milyennek hire Bécsből érkezett. A főváros, melyhez másnap Buda is csatlakozott, örömárban úszott. Minden ember, ifjú és öreg, nő és férfi nemzetiszinü szalagú rózsát, úgynevezett kokárdát tűzött mellére, a czimzések eltűntek, azokat az egyszerű »polgártárs« megszólítás váltván fel, a zászlókon, a kiáltványokon a szabadság, egyenlőség és testvériség igéi ragyogtak. S ami a fővárosban történt, azt a vidéken is lehetett tapasztalni. Hogy mennyire eltalálta a pesti ifjúság a 12 ponttal a nemzet hangulatát, semmi sem bizonyította inkább, mint az a hatalmas visszhang, melyet az az ország minden részében keltett, s a mely támaszul is szolgált az országgyűlésnek a küzdelemben, a melyet egy pár héten át a bécsi kamarilla ellen folytatott, mig végre engedni volt kénytelen s V. Ferdinand helybenhagyta és lelőve Pozsonyba, személyesen szentesítette az eléje terjesztett törvényeket. Ezen törvények a 12 pont csaknem mindegyikét megvalósították. A legfontosabbak tagadhatlanul a jobbágyok felszabadítása országos kártalanítás mellett, az egyenlő teherviselés, a népképviselet, a nemzetőrség felállítása, a keresztény felekezetek jogegyenlősége, az unió Erdéllyel és a független felelős magyar minisztérium valának. Ennek elnökévé a király Batthyány Lajost nevezte ki, Kosuh a pénzügyi, Deák az igazságügyi, Szemere a belügyi, Széchenyi a közmunkaügyi, Eötvös a vallás- és közoktatásügyi, Klauzál Gábor a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi tárczát vállalván magukra, mindanynyian az ország legkitűnőbb emberei, a honvédelmi tárcza csak később, Mészáros Lázár személyében töltetvén be. A megelégedés, az öröm általános volt. A nemzet újjászületésének ünnepét ülte. Fájdalom, az öröm csak rövid ideig tartott, csakhamar nehéz gondok, majd véres harczok váltották fel. Mikor a minisztérium április 14-én Pestre érkezett, a közbiztonsági választmány, mely addig nem kevesebb hazafisággal, mint mérséklettel és tapintattal vezette mozgalmat, buzdítva és támogatva a pozsonyi honatyákat, feloszlott, s azzal a márcziusi napok véget értek. És itt befejezhetném előadásomat, ha nem érezném annak szükségét, hogy a történt átalakulás jelentőségét taétassam és legalább egy futó pillantást vessek arra, ami azután következett. (Halljuk! Halljuk!) Ellenségeink forradalomnak, forradalmi ténynek nevezték a 48-iki törvények keletkezését és az ezek alapján létesült önáló magyar kormányt, azt állítván, hogy azokat, hasznára fordítván az uralkodó szorult helyzetét, amelybe úgy a bécsi, mint a milánói felkelés által jutott, az országgyűlés a királytól kicsikarta. Hogy a hozott törvények, különösen az önálló magyar minisztérium felállítása nem voltak ínyére az udvarnak, s talán magának a királynak sem, azt nem akarom tagadni, hiszen a következmények csakhamar késégtelenné tették azt; de hogy V. Ferdinánd személyesen és szabadon szentesítette azokat, az nem kevésbé bizonyos. És ha azért, mert a fejedelem nem szívesen egyez bele valamely törvénybe, az e miatt érvénytelen lenne s az Uralkodót annak erőhatalommal való visszavételére jogosítaná, akkor aligha jött volna Valaha létre törvény, mely a fejedelem hatalmát megszorítja, mert önkényt, jó szántukból nem igen szoktak lemondani korlátlan hatalmukról az uralkodók. A 48-ik törvények egyébbiránt, a menynyiben a közjogot illek, voltakép nem is nevezhetők újításnak mert az ország függetlenségit s a király tanácsosainak felelősségét számtalan régi és újabb törvény biztosította. Mindössze a név és a forma szén edette változást. Bécsben azonban máskép vélekedtek. Ezért eleinte Blattomban, a nem magyar nemzetiségek felhajtásával, később nyílt háborúval akarták visszavenni a leghevesebb vívmányokat. A nemzet azonban, hála és dicsőség érte főleg Kossuthnak, hála 63 dicsőség magának a nmzeinek, hála és dicsőség avitéz honvédseregnek, védte jogait, védte állami életét, a melyre undok hálátlanság és még undokabb hitszegés törni nem iszonyodott. Az ifjak, félretéve a könyveket, fegyvert ragadtak az idősebbek, ott hagyva állásaikat gazdaságukat s kibontakozva feleségeik és gyermekeik karjaiból, siettek a nemzeti zászló alá, győzni ha lehet, meghalni a hazáért ha kell. Az ország pénztára üres volt. A kormány felhívót intézett a nemzethez adakozásra s ime a gazdag mázsaszámra küldte ezüstjét, aranyát, míg a szegényebb óráját vagy megtakarított húszasát, az asszonyok ékszereiket, a leány fülbevalóját, a menyaszszony jegygyűrűjét tette le a haza oltárára, gondolván, hogy megbocsát Deki vőlegénye, ha visszajön, ha pedig elesik, úgy sem lesz szüksége többé reá. Nagyszerű, lélekemelő áldozatkészség, amely nem is marad eredmény nélkül. Egy évig tartó véres harczok után csaknem egészen megtisztítva lett az ország az ellenségtől. Az osztrák seregek a határszélig visszanyomva lettek. S miért kellett annyi áldozat, annyi hőstett és annyi győzelem után mégis elvesznünk ? A pártütés ördöge s egy nagy hatalom beavatkozása okozta azt. E nélkül negyven év óta léteznék független Magyarország, független és boldog. Számoljanak lelkiismeretükkel, akik ezt meghiúsították. Nem folytatom tovább, nem mondom el, mi történt Aradon a vár tövében, mi Pesten az Újépület falai alatt. Nem akarom, hogy márczius 15-nek fényét október 6-nak gyásza elborítsa, hogy az örömajongásba, melyet ma 41 esztendeje itt hallottunk, a vértanuk halálhörgése vegyüljön. De ha fátyolt vonok is e mai napon a Golgotha képe elé, nem hallgathatom el azon hitem nyilvánítását, hogy : Még jönni fog, még jönni kell Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság eredez Százezrek ajakán. Irányi Dániel beszédének hatása mély és nagy volt. Az a közvetlenség, s keresetlen egyszerűség, melylyel vázolta a fővárosban negyvenegy évvel történt világra szóló eseményeket, megtalálta az utat a szívekbe. Bezédét számtalanszor szakította meg a viharos éljenzés, s mikor szólt a reakció művéről, ellenállhatlanul tört ki a méltatlankodás. Kossuth nevének említésére tomboló éljenzás visszhangzott a teremben, mikor Irányi befejezte beszédét, annak mély hatása alól percekig nem bontakozódott ki a szónokkal együtt érző, együtt lelkesülő közönség. Az éljenriadal elementáris erővel tört ki, midőn a szónok elhagyta az emelvényt. A jelen volt képviselők kézszorítással siettek üdvözölni a párt elnökét, a közönség pedig kalap lengetve, kendőt lobogtatva éljenezte szüntelenül Irányit, később a nagy száműzöttet, Kossuth Lajost. A meg nem szűnő éljenriadal között kezdte szavalni Gerő Ármin orvosnövendék Ábrányi Emilnek a tüntető körmenet óta minden hazafias körben ismert költeményét az Anyanyelvet. Ez okozta a lelkesedés lázát, a közönség látni óhajtotta ismét Ábrányit s a taps, éljenriadal nem múlt el addig, mig a költő meg nem jelent az emelvényen. A műsor zárópontja a Talpra magyar volt, melyet Sz. Nagy Károly hatásos átiratában az egyetemi daloskör adott elő, kiemelve a jeles szerzemény felrázó erejét. A közönség zajos tapsaira a daloskör még elénekelte a Ne sirj, ne sirj Kossuth Lajos czimü műdalt s ezzel a lelkes ünnep véget ért. A közönség cak nehezen kezdett oszlani, idő kellett hozzá, mig a hatás alól kibontakozzék. A lépcsőházban megújultak a lelkes jelenetek, a közönség éljenezte Irányit, a vele távozó országgyűlési képviselőket, majd kitört a lelkesedés s közönség és ifjúság egy szivvel-lélekkel rázendítette a Kossuth-nótát. Ennek s a Hymnusnak hangjai mellett oszott el az óriási közönség. Ünnepi körmenet. Az egyetem-téren. Tavaszi verőfény ragyogta be az egyetem-tér ódon házait, de fényesebb, tisztább volt a lelkesedés, mely az ott összegyűlt ezerek keblét betöltötte. Az alma mater vén épületfrontja ünnepi köntösbe öltözött, mely széppé, szemgyönyörködtetővé tette a roskadozó alkotmányt. Közel száz kisebb nemzeti színű lobogó tarkította a hatalmas homlokzatot ; minden ablakot egy-egy zászló díszítette. Közben-közben nagyobb zászlók lengetnek. A középső főkaput drappénak borították. Előtte állt a tágas szónoki emelvény, ahonnan utóbb a lelkes szózatok elhangzottak. A teret körülforgó többi házak is levetkőztették hétköznapi egyformaságukat. Zárt ablakokból tarka szőnyegek függtek alá, a háztetőkön széles nemzeti szinti lobogók lengtek. Fél három ónkor vette kezdetét a tuladonképeni ünnepély. A tolongás ekkor már szinte tűrhetetlenné vált a téren, mely kicsinynek bizonyult az egyetem felé tódulók ezreinek befogadására. Fél 3 órakor kezdődött a programba első része a »Szózat« eléneklésével. Az egyetem dalárdája kezdte meg szépen, harmonikusan a hazafias dalt, de már a harmadik sornál nem énekelt egyedül, vele énekelt az egész tömeg, míg a tért az utoló zugáig betöltötte. Mikor a lélekemelő dal utolsó hangjai elnémultak, éljenzés és tapsvihar közt lépett az emelvényre Jánosy Béla joghallgató. Az ablakok megnépesültek, s férfiak és nők kalaplengetéssel, kendőlobogtatással üdvözölték mikor a fekete díszmagyarba öltözött ifjú daliás alakja megjelent a tömeg fölött. A fiatal ember elragadó hévvel és ragyogó zenoki képességgel dörögte le a szósócról Ábrányi Emil alkalmi költeményét Minden egyes szakasz végén mikor fokozódó hévvel ismétlődött a refrain: Magyarok, esktáljtunk Szentül megfogadjuk : Nyelvünket, hazánkat Soha el nem hagyjuk ! viharosan megújult az ezerek ujongása és éljenkiáltása. Jánosy után Veszfed Vilmos joghallgató lépett a szószékre, ő volt az ünnepi szónok s a közönség mely méltán várt sokat ettől a tehetséges fiatal embertől, beszédének megkezdése előtt is rokonszenvesen üdvözölte. Weiszfeld ünnepi szónoklata, a hozzákötött várakozásoknak mindenképpn meg is felelt. A hasantartó éljenzések után, mely a fiatal szónok hévvel előadott, magvas beszédét követte, az egyetemi dalkör elénekelte a ,,Hymnuszt“ s evvel a délutáni ünnepély első része véget ért. A mérsékelt ellenzéki kör elött. Mikor az egyetemtéri ünnepély vége felé közelített, a rendezők, kiket a kalpagon kívül nemzeti szinü kokárdájukról lehetett megismerni, tizenkint huszankint eltávoztak a szónoki emelvény mellől és a Kálvin-térre siettek, a mérsékelt ellenzéki kör helyisége elé. A kecskeméti utcza az egyetem-tértől egészen Kálvin-téri Burkolatáig ép olyan ünnepies díszben pompázott, mint az egyetem-tér. Az ablakok telve kiváncsi fejekkel, az erkélyek tüntető, kendőt lobogtató úri néppel. A Kálvin-tér s különösen az első hazai takarékpénztár hatalmas palotája, melynek első emeletén a mérsékelt ellenzéki kör helyiségei vannak, lobogó díszben úszott. A mérsékelt ellenzéki kör ablakai tárvanyitva voltak. A párt tagjai az erkélyre és az ablaknyilások felé tódultak s igy nézték végig a tüntetés azon részét, mely egyenesen nekik s az ő hazafiságuknak szólt. A képviselők, kik majdnem teljes számban jelen voltak — ■ vezérük, Apponyi Albert gróf kivételével, aki meghűlés következtében gyengélkedik, mind nemzeti szinü kokárdát viseltek mellükön. A kör ablakai alatt vörös lepellel bevont szónoki emelvény állott. Mikor a tömeg az egyetem téri ünnepély végével egész terjedelmében a Kálvin-téren helyezkedett el, erre a szószékre lépett Gerlóczy Gyula joghallgató, s innen üdvözölte a pártkör tagjait lelkes beszéddel. Hosszantartó viharos éljenzés zúgott végig a téren, mikor a fiatal szónok beszédét befejezte, s a csend csak akkor állott helyre mikor az erkélyen álló Beöthy Ákos kezével jelt adott, hogy beszélni akar. Egyszerre néma csönd lett az egész téren s csak a kecskeméti utcza távoli részéből hangzott az elkésett éljenzés. Beöthy Ákos azon kezdte, hogy megköszönte az egyetemi ifjúság részéről jött e szép megtiszteltetést. Őt érte a szerencse, hogy a mérsékelt ellenzéki párt nevében szóljon az ifjúsághoz. Örömmel és büszkeséggel teszi ezt, s kijelenti, hogy hosszú politikai pályájának ez egyik legfényesebb pillanata. (Zajos éljenzés.) E napot Magyarország törvényhozása is megüli s örül, hogy lerójja az ifjúság a kegyelet adóját az 1848-iki törvények alkotói iránt. Azokat a törvényeket az egész nemzet alkotta. Viseltessünk kegyelettel a 48-as eszmék iránt. Viharos éljenzés, kalapemelés, kendők lobogtatása követte Beöthy Ákos utolsó szavait. A zászlótartók meghajtották lobogóikat s perczekig tartott a lelkes éljenzés, mit az erkélyen levő képviselők kalaplengetéssel fogadtak. Erre a tömeg a muzeum felé vonult s egy része már eltávozott a klub elől, mikor Kaas Ivor báró megjelent az erkélyen, s levette a kalapját. »Kaas Ivor beszélni akar!« hangzott fel a tömeg köréből, mire ezer torokból harsant fel a kiáltás: »Halljuk Kaas Ivort!« A tömeg újra visszafelé nyomult s a zavaros lárma csak akkor szűnt meg, mikor Kaas Ivor báró messze elható, csengő hangon beszélni kezdett. Hosszantartó lelkes éljenzés harsogott fel Kaas Ivor szavai után. Azután a tömeg megmozdult s a muzeum felé vonult. A muzeum előtt. Mikor Beöthy Ákos a beszédét elvégezte, a tüntetők egy része a muzeum elé vonult, melynek muzeum-köruti vasrácsa alatt, a járdán kívül vörös lepellel borított szónoki emelvény állott. Az itteni programmot egy kissé elsietve kezdték meg. Kaas Ivor még javában beszélt a Kálvin-téren, mikor Orbán János kardosan, fekete diszmagyarban a dobogóra lépett s elszavalta a »Talpra magyar«-t. A költemény tűz-Borai, meg az ifju szónok hévteljes előadása elragadták a hallgatókat A zugó éljenzés perczekig tartott, melynek lecsillapulása után Rácskay Gyula műegyetemi hallgató beszélt. Szólt hévvel és lelkesedéssel márczius 15-ikéről s a nemzeti ünnep jelentőségéről, mely minden magyar szivét megdobbantja. A nemzet évenként megüli e napot. De mig 1848 márczius 15-én az elnyomott szó kért szabadságot, ma tizenhat millió magyar nevében kéri az ifjúság az önálló magyar hadsereget. A magyar nyelv jogát a hadseregben s a tiszti vizsgánál. »Kérjük az alkotmányos királyt (Zajos éljenzés), hogy tartson köztünk magyar udvart. Követelünk olyan politikát, amilyet innen hirdettek 41 évvel ezelőtt. A márcziusi szentháromság legyen az irányadónk. (Zajos éljenzés.) Most pedig — így végző beszédét — forduljunk az aggódó remetéhez Kossuth Lajoshoz (Viharos éljenzés), ki maholnap hontalan. (Nem lehet !) A kormány teszi hontalanná. (Abczug! Gyalázat!) A fiatal szónok ezután felolvasta a 12 pontot, melyben kifejezésre jut minden, a mit a magyar nemzet kíván. Minden egyes pontnál szünetet tartott s a fölharsanó éljenzéstől csak nagy nehezen juthatott a következőkig. Mikor a 12 pontot felolvasták, az egyetemi dalkör még a »Talpra magyar«-t énekelte el. Aztán mindenki a függetlenségi pártkör elé tartott. A függetlenségi kör elött. A lelkesülés a függetlenségi és 48-as pártkör előtt érte el tetőpontját. Ami itt történt, az már nem nevezhető közönséges lelkesülésnek, az már valóságos tombolásnak. A függetlenségi pártkör ablakai alatt ma ugyanazok a leírhatatlan jelenetek ismétlődtek, melyek a február 17-iki nagy körmenetnek legkimagaslóbb pontjai voltak. A klub tagjai talán egytől-egyig a pártkörben voltak. A tolongás odafenn talán ép oly nagy volt, mint fenn, az emberáradattól hullámzó körúton. S az öröm, a lelkesedés sem volt kisebb. Nagy látást tett a képviselők közt az ifjúság szónokának Bezsilla Nándornak mondása, mely harsogva zúgott végig az egész tüntető tömegen: »Vezessetek, mi készen állunk, intsetek s mi meghalunk!« Leírhatatlan a jelenet, mely a szónok szavait követte. Az éljenzés zúgva, tombolva morajlott végig a tömegen. Az ablakokban álló közönség kendőket, kalapokat lengetett. Beletelt öt percz, míg Poónyi Géza, kit az ablaknál való megjelenéekor megújuló éljenzés fogadott, beszédét megkezdhette. Polónyi hangján érezhető volt a mély meghatótság, mikor beszédéhez fogott. Csak később vált aztán érczesebbé s uralta a tért, mikor gyújtó filippikájában a kormány hazafiatlanságát ostromolta. Zajos »abczug« »le vele!« kiáltások akasztották meg a szónokot, mikor Tiszát s a kormányt említette, de zajos tombolássá hatalmasodott az éljenzés, mikor a Kossuth nevét hangoztatta. Sokáig tartott a tomboló lelkesültség, mikor Polónyi a beszédét elvégezte. Ekkor lépett ismét az emelvényre Bezsila Nándor, s felolvasta azt a szép táviratot, melyet a párisi magyar egylet küldött az ünneplő fiatalságnak. Az éljenzések, melyek alig hogy megszűntek, újból elemi erővel törtek ki a párisi magyarok e lelkes üzenete után. A szónok leszállt az emelvényről s a tömeg, még útjában is sokáig éljenezve a függetlenes képviselőket és a párisi magyarokat, a Károly-körúton át megindult Petőfi szobra felé. A Felőli-szobor elött. A hatalmas »éljen«-ek még sokáig zúgtak a függetlenségi kör előtt, mikor a zászlókat már messze a Károly-körúton lengette a csípős, erős szél. Mintegy öt perczig tartott, míg az óriás tömeg a térről elvonult. A menet a Károly-köruton, a Deák Ferencztéren és a Deák Ferencz-utczán végig vonult ki a Dunasor felé. Az egész után véges-végig mindenütt nemzeti lobogók lengtek a házakon, minden ablakból kendőket lengető hölgyek kiáltottak éljeneket a márcziusi ifjúságnak. Mikor a menet a vén Duna mellé ért, mikor túl a széles folyamon feltűnt a zöldredőnyös, sárgafalu királyi palota, tízezer alak hangoztatta hatalmas szóval: »Éljen a király! Az erős szél szárnyaira vette a hatalmas, riadó kiáltást, és vitte át a széles folyamon, fel Budára. Ezt az éljenzést bizonyosan meghallották a vén vár lakói; ez az éljenzés elhallszott a citadelláig is, ahonnan nehéz ágyuk ásítanak le a fővárosra. Az »Éljen a király !« kiáltást nyomban követte egy másik, mely ugyanoly erővel tört ki a tömegből: Le Tisza Kálmánnal! Ezt a kiáltást is mghallhatták odaát, túl a széles folyamon. A Dunasoron is számos zászló lengett, még a régi Lloyd-épületen, a kormánypárti klub ablakaiban is nemzeti zászló volt kitűzve. A Petőfi-szobrot százszoros fallal vette körül a tömeg; a szobor talapzata körül a szónokok állottak, mellettük az egyetemi dalkör kokszdís dalosai, akik levéve a kócsagtollas fövegüket, dallal ünnepelték a nemzet nagy dalnokát. Az erős, csípős szél pirt hozott az arczokra, a lelkesedés tüze villogóvá tette a szemeket, s a kipirult arczu, villogó szemű nagy embertömeg lelkesedve énekelte: Hazádnak rendületlenül légy híve a magyar. Majd Orbán János gyógysz. halig szavalta el Petőfi Sándor lángszavu dalát, mely 41 esztendeje öntött lelkesedést a márcziusi ifjakba. Széles mellén megfeszült a dolmány, vállain ingott a kaczagányos mente, mikor a Petőfi szobor talapzatáról ledörögte az esküt: A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk. Mikor a minden versszaknál visszatérő esküt utolszor mondotta el, Orbán János kirántotta széles, görbe kardját s a villongó pengét magasra emelve, messzehangzó szóval ismételte a szent fogadalmat. Az esküt a szavaiéval együtt tízezrek mondták el, s mikor a téren pillanatra csend lett, Pándy István jógász mondott lelkesítő beszédet. Az éljenriadal elcsendesülése után az egyetemi dalkör és vle együtt az egész tömeg a Hymnust énekelte, s azután ismét rendezkedni kezdett a tömeg, s a nemzeti zászlók alatt megindult, vissza az egyetem elé. Nagyon sokan már ott megváltak a menettől, az ünnepnek vége volt, de a csoport zöme visszakisérte a nemzeti lobogókat az egyetemre. Az egyetemi ifjak egy kisebb töredéke még ezután is együtt maradt s csoportosan a nemzeti muzeum elé vonult. Itt Miklóssy joghallgató egy bérkocsi tetejéről Rudnyánszky Gyula egy alkalmi költeményét szavalta el. Mintegy 2—300 ember hallgatta meg a lelkesítő költeményt, melyet csak programon kivel szavalhattak el, mert nem volt meg idejekorán. Miklóssy szavalata után néhány jogász mondott rövidke beszédet, felszólítván a közönséget a szétosztásra. Vagy százan éljenezve és énekelve kísérték a kokárdás ifjakat a Pongrácz-vendéglőig s még itt is várták egy ideig, vajon lesz-e folytatása az ünnepélynek. Az egyetemi ifjak ama biztosítására, hogy a mai fényes, impozáns ünnep már véget ért, ez az utolsó csoport is szét 0870lt ELLENZÉK (200) Márczius 18. A függetlenségi párt lakomája. Budapest, mirex. le. ^ Az országgyűlési függetlenségi-és 48-as párt d. u. 2 órakor Lakszay első emeleti éttermében lakomával ünnepelte meg márczius 15-dikét. Az első felköszöntőt Irányi Dániel mondotta, a következőleg szólva : »Nemcsak mi, hanem az egész nemzet ünnepli évek óta márczius 15-dikét, de soha oly általánosan s oly lelkesedéssel nem ünnepelte meg, mintát idén. Következménye ez azon vakmerő támadásnak, amelyet a kormány az alkotmány és az állam ellen intézni elég bátor volt. Ez a tünet, ez a jelenség, amily örvendetes, és oly bátorító is ránk nézve, mert tévednek azok, akik azt hiszik, hogy márczius 15-ike csupán csak a sajtószabadság, a jogegyenlőség, a mások véleménye iránt való türelmességnek az ünnepét jelenti. Márczius 15-ke magában foglalja mindazt, amit mi programozunk gyanánt tisztelünk. E programmód elveink teljességéhez, valamint eddig, úgy a jövőben is tántorithatlanul ragaszkodni fogunk s elveinkből senki és semmi kedvéért egy hajszálnyit sem engedünk. (Élénk helyeslés.) Emelem poharamat Magyarország függetlenségére, emelem összes elveink mielőbbi győzelmére. (Éljenzés). De midőn ezt teszem, lehetetlen meg nem emlékeznem azon férfiúról, a kinek a 48-iki törvények előkészítésében, megalkotásában a midőn ezt az ármány s erőszak megtámadta, hősies védelmezésében leginkább része volt. — Kossuth Lajosról (Lelkes éljenzés), a ki nemcsak idehaza a védelem erélyes szervezése és vezetése által tűnt ki, hanem a ki, a midőn a sors keze a külföldre lökte, nem szűnt meg Magyarország jogainak hangoztatása által a külföldnek rokonszenvét, szeretetett s támogatását nekünk biztosítani s a ki ma is előrehaladt öreg korában éber szemmel kíséri a mi itthoni küzdelmünket és lelke mélyéből örvend minden eseménynek, a mely czélunkhoz közelebb visi s elszomorodik, midőn annak ellenkezőjét tapasztalja, a ki máig sem szűnt meg a nemzet jólétéért és jövőjéért buzgolkodni. Kívánom hogy az isten őt még sokáig éltesse (Élénk éljenzés.), tartsa meg erőben s egészségben, hogy még mielőtt földi pályáját bezárná, lássa meg, hogy azok, a kik az ő nyomdokain járnak, czéljukat elérték, hogy mint az öreg Simeon, elmondhassa: »Uram, bocsásd el öreg szolgádat, mert szemeim látták hazámat függetlennek, szabadnak és bolldognak! Éljen Kossuth Lajos!« Szűnni nem akaró éljenzés követte Irányi Dániel szavait. Eötvös Károly felköszöntőjében felemlíté, hogy a mióta állandó hadsereg vám a nemzetnek a hadseregre vonatkozó jogait a korona tanácsosai iránt való gyöngédségből soha sem tették oly élénk, hatalmas s bátor vita tárgyává mint a mostani vitában,amelyben pártunk becsületesen, derekasan teljesít kötelességet. E történelmileg nevezetes parlamenti tárgyalást pártunk annak a férfiúnak vezetése, ösztönzése és buzdítása mellett folytatja, a ki már egy más nemzedék életében is nagy érdemeket szerzett. Élteti Irányi Diniéit. (Élénk éljenzés.) Petrich Ferencz élteti az 1848-iki honvédsereg egy jelenlevő vitézét, Fornszt Sándor képviselőt. Páros Béla lelkes szavakkal élteti a véderő-vita egyik hősét, Eötvös Károlyt (Élénk hosszas éljenzés.) Mészlányi Lajos a függetlenségi párti választókra emeli poharát. Mezei Ernő élteti a párt három régi harcrosát : Irányit, Helfit s Csávolszkit. A további felköszöntőknek az ifjúsági körméret közeledése vetett véget. A képviselők átmentek a szomszédos függetlenségi párt- körbe. Kossuth Lajosnak a bankettről a következő üdvözlő sürgönyt küldték : »Az országos függetlenségi és 4S-» párt márczius 15-ét ünnepelvén, hálásan elfilékezett meg önnek, nagy hazafi, halhatatlan érdemeiről, kérve a mindenhatót, hogy máj sokáig tartsa meg jó erőben és egészségben engedje meg, hogy még függetlennek *• boldognak láthassa hazáját.« Az ifjúság lakomája. Budapest, márc*. IC* Márcz. 15-én este több száz egyek?11 polgár lakomája gyűlt össze a vigadó értelmeibe, melyre meghívta az ellenzéki képviselőket és közéletünk több jelesét is. Az első felköszöntő azt illette, kinek nevét említeni sem kell sem kell márczius írásának említése alkalmával. Bácskay egyetemi hallgató köszöntötte fel Kossuth Lajost. Bezsilla Nándor egyetemi dalig*’ rövid, de lelkes szavakkal a függetlenségi ** negyvennyolczas pártot éltette. Irányi Dániel országgyűlési képvel' | úgy a függetlenségi és negyvennyolczas (*^ ) valamint a maga nevében is köszönetet vion a hallott szives szavakért, a jókivánatért. Helfy Ignácz országgyűlési képviselő kifejti, hogy Irányi Dániel megelőzte őt * ugyanazt mondotta, amiről ő is akar szól*"