Ellenzék, 1892. január-június (13. évfolyam, 6-146. szám)
1892-03-24 / 69. szám
Kolozt ,str, 1895. Kálmán elnök öt pontban foglalja össze az eldöntendő kérdéseket. Az első kérdés: Helyes-e a megkülömböztetés, melyet a helybeli egyház és iskola fentartására szolgáló költségek és az egyházmegyei kerületi konventi és zsinati költségek fedezésére befolyó öszszegek között az adózásra nézve a javaslat tesz? Tisza Lajos gróf hozzászólása után a zsinat elfogadta a javaslat szövegét, mely a megkülönböztetést megteszi. A zsinat a többi négy kérdésnél is a javaslat szövegét fogadta el. Ezután a közalapra vonatkozó elvi kérdésekre tért át a zsinat. A kérdésekhez Kiss Albert, Szabó János és Szász Károly szólottak hozzá. Rövid vita után a közalapra vonatkozólag is a javaslat álláspontját fogadták el a tárgyalás alapjául. A zsinatot holnap folytatják. Egy kis helyreigazítás. is. Ezzel a kapu kinyilt s utánam azonnal bezáródott, — én pedig, a nagy izgatottság közepette, körülbelül azt mondhattam az összegyűlt népnek, hogy hozom az ifjúság szíves üdvözletét, az ifjúság kéri a lelkes honpolgárokat, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség zászlóját, velük egyetértve, magasan lobogtassák, míg előbb-utóbb azt biztos győzelemre vezethetik, mert él a magyarok istene, ki nem hagyja el az övéit. A mai nap is megsegített annyira, hogy bizonyságot tehettünk, mennyire ragaszkodunk ahhoz a zászlóhoz, mely életet és megmaradást biztosít e szép hazában. Ennyivel most elégedjünk meg, adjunk hálát istennek, hogy ennyire is megsegített, bízzuk a többit reá és ne kísértsük, mikor halljuk a dobok pergését, s a katonák egyhangú lépéseit Erre egy hozzám közel álló, tisztes öreg földmives igy szólott: ez az ifjú ur mond valamit, a katonának nem azért van a puska a kezében ,hogy azzal nekünk szalutáljon, nem is kívánjuk, hogy ezt cselekedje, sőt magyar ember, mint ti is vagytok, a polgákat meg sem nézi, kár volna, ha megcsömörölnétek nézésétől, ezért kiáltsátok velem: „éljen a haza”, éljen márczius 15-be s hagyjuk üresen azt az utczát a polgárok számára, mire a nép szép csendesen a templom melletti sikátoron eloszlott. Csakugyan az igazgatónál volt a polgármester és rendőrkapitány. Első kérdése az volt hozzám, hogy mit csinál a fiatalság? mire azt feleltem, hogy készül revokáczióra, haragszik s némelyik még káromkodik is. Megdöbbenve kérdi, hogy hát kire haragszik s kit szid ? de csak hamar szelíd mosoly játszott arczán, midőn felvilágosítottam, hogy azokat szidja, kik a revokácziót feltalálták. Hát az a sok gyertya mit keres az ablakban ? mit jelent az a transparent, 1848. márczius 15. felirattal? miféle dalokat énekeltek ? A szigorú törvény embere, a szelíd rendőrkapitány, mosolyogva halgatta végig, hogy revokácziót csak sétálva lehet tanulni, ezért a publikamenszát ki kellett tenni a szobából a pódiumra, hogy szabad hely legyei, a gyertyákat csak az ablakpárkányokon lehetett elhelyezni, az az 1848. szemléltetési kép az emlékezet ébrentartására, semmi egyéb, mitít puszta szám, mit a logaritmusi táblában is meg lehet találni; ott márczius 15. nincs, hanem igenis van mart. 15. — hát ennek is van deák nyelven értelme? közbe vág egész vndoran az igazgató. — Van hát, nem vagyok kiváncsi megtudni — mondja a rendőrkapitány, — de folytassa, hát azok a dalok? Egyszerű az egész, két theologus diák parochiát kapott, azok búcsúznak, mikor az ember szive megtelik bánattal, még ha jámbor theologus is, nem teheti, hogy Ovidius tristium liberóból történeti tény, hogy a hazafias magyar dalok eltiltása után a fiatalság Ovidius tristium liberóból válogatott dalokat, azokat énekelte, mig végre azokat is eltiltották — ne keseregje el „labitur ex oculis nunc qotque gutta meis“ — szépen megfér egy szívben a „te benned bíztunk eleitől fogva“ kezdetű zsoltárral, mert ezt is énekelték, felváltva dicséretekkel. A mai kor gyermeke az ilyen primitív észjárást, mentséget kinevetheti, természetellenesnek tarthatja, de akkor ilyenekre voltunk utalva, így éreztünk, így gondolkoztunk , meg voltunk győződve, hogy ez nagyon is helyesen van. Mikor a kihallgatás után a kollégiumba bementem, a fiatalság még együtt volt, sok kérdezősködésre megmondtam, hogy holnap nem lesz revokáczió, az óra 10-re jár, a magunkét már elvégeztük, a lustra elmarad, reggel 7 óráig lehet aludni. Hamiskás hahotával fogadták e kijelentésemet, de csöndesen is aludtam egész éjszaka. Másnap 16-án, ebéd idején a principálisom nevetve gratulál, hogy ilyen hamar feltámadtam. — Nagy bámulásomra azt mondja, hogy a bécsi német újságok telegrammban azt újságolják, hogy a ref. kollégium fiatalsága és a katonaság közt összeütközés volt, a katonaság berontott a kollégiumba, a kollégium gazdája Horváth István megsebesült, még több sebesülés is történt. Látszik, hogy minden előre meg volt csinálva, csak hogy másként ütött ki, mint tervezték. 1865-ben márcz. 15-én délelőtt meg volt a kollégium falain belől az ünnepély, este 6 órakor ki volt világítva az egész épület, de mindenki eltávozott, csak a pedellus, az öreg Barcsai bácsi maradt ott, ki szobáról-szobára roppant lassan, zúgolódva, morogva járt, hogy a gyertyákat kioltsa, este 8 óráig felével sem volt készen, csöngetés után mindenki tanulása után látott. 1865-ben volt tanítványaim Tilbingában értesítenek, hogy készülnek a marcz. 15-ének megünneplésére, reményük, hogy minden akadály, ellenzés nélkül fényesen megülhetik. Hiszem, hogy meg is tették s a politikai hatósággal nem volt a miatt bajuk, de azt nem tudom elhinni, hogy márcz. 15-ének megünneplése 1873-ig szünetelt s csak ötkor lépett volna először életbe. HORVÁTH ISTVÁN, berkilsi ev. ref pap. AZ „ELLENZÉK“ TÁRCZÁJA. 1892. márczius 24. Magda. Irta: M. H. Tennyson. Angolból fordította: Amica. XXIX. (Folytatás.) (68) — Ezután két napi folytonos varrás következett. — A női munkának ezen ágában sohasem voltam ügyes, de háziasszonyomnak jó varrógépje volt, s az ő utasítása alatt elég jól haladtam. A szabást ő végezte, én pedig élveztem a gép zaklatását, s meg voltam elégedve, midőn láttam, hogy milyen halom varrást tudtam elvégezni. Úgy volt elhatározva, hogy pénteken este indulok, s oly szorgalmasan dolgoztunk, hogy már délben két rendbeli egyszerű, de csinosan álló ruhának voltam a boldog birtokosa. — Szinte sajnáltam, hogy oly korán bevégeztem a munkámat, mert az én egy kis böröndömbe való pakolásom egy fél órát sem vett igénybe, s nem volt semmi dolgom, mivel gondolatomat az előttem álló bucsúzástól elvonjam. Reggeli hat órától kezdve egyedül voltam a háznál, mert hét órakor az én kedves öreg barátném az ágyamhoz jött, s szomorú kifejezéssel szemeiben azt kérdezte tőlem, hogy nem bánom-e, ha néhány órára eltávozik, és engemet egyedül hagy, mert szeretne elmenni, hogy az ő kedves fiát hajóra «állni lássa. Mindig ezzel a kifejezéssel beszélt Krisztiánról. — Biztosítottam, hogy legkevésbé sem bánom, s elég dolgom van arra, hogy a képzelt veszedelmekre való gondolástól elvonja a figyelmemet; de azért az órák mégis lassan teltek, s miután nem volt többé semmi dolgom, tizenegy órakor már sötét előéletekbe merülve tétlenül ültem. Ismét elmúlt egy óra, ekkor a fehér muszlin függönyön keresztül, melyet nem mertem félrehúzni — nehogy felismerjenek, láttam az én öreg barátnémat közeledni, nagyon lassan jött, s a feje le volt hajtva. — Megtiltotta, hogy az ajtót neki — vagy bárkinek kinyissam, tehát kénytelen voltán viszszatartóztatni magam, míg az átjáróba lépett. — Nagyon fáradtan látszott kinyitni az ajtót, s miután a küszöbön belépett, ismét bezárta azt a nélkül, hogy a fejét felemelte vagy engim meglátott volna. — Külsejéről ítélve láttam, hogy mélységes bánatba van merülve, megrémülve, s nesztelenül húzódtam vissza a szobába, s hallgatóztam. — Hallottam, amint az átjáróban álló székre leült, s egy mély sóhajtás után azt mormogá: — Uram, legyen meg a te akaratod, de nehéz volt — nagyon nehéz volt. — Azt gondoltam, hogy az öreg szivem megszakad. Kevés szünet múlva több rezignáczióval folytatá — — De azért még is azt mondom, hogy legyen meg a te akaratod. — E kötelesség teljesítését te mérted reám — és édes kötelesség e szegény összeroncsolt virágot vigasztalni — tehát nem zúgolódom. Még mindig zavarodottan állottam, midőn a szobába lépett, s bátortalanul ránézve láttam, hogy ámbár az arcza visszanyerte rendes nyugalmát, de a fájdalmas küzdelem nyomai meglátszottak rajta; azok a jóságos szemek ki voltak veresedve, a keserű könynyek nyomai barázdákat vertek az orczáján. — Oh, mi történt — mi történt? — kiáltam hozzá szaladva. Kegyednek baja van — oh mondja meg, hogy mi történt ? — Nem édesem — mondá, bánatom máris megkönnyebbült; nem szabad magadat gyötörni. Hogy érezted magadat, míg én távol voltam ? — Nagyon jól, válaszolom, de édes barátnőm, éreztem a hiányát, vártam a visszatérését, mert oly rövid az idő, amit együtt tölthetünk. — Önző voltam, hogy oly sokáig maradtam — mondá, és mégis nem tudtam addig eljönni, míg etele nem láttam — a hajója nyolcz óra helyett tiz órakor indult. — És látta őtet elmenni a saját szemeivel s tudja, hogy a hajón van ? — kérdem élénken. — Igen — m mdá, a fejet elfordítva, de nem elég gyorsan arra, hogy a szemeibe gyüjtő könnyeket eltakarja. Láttam a kis dereglyén távozni. A hajó messze horgonyzott lenn a folyón, de én megjártam mig a dereglye visszajött, hogy őt teljes biztonságban tudjam. — Milyennek látszott — kérdem — jól volt és boldog, s nem veszítette el a bizalmát? Elmondta neki, hogy kegyed mily jó volt hozzám ? De az nem valószínű — azt én fogom elmondani. Jöjjön, beszéljen el nekem mindent,folytatom hízelgő hangon, kérdezősködött raplam ? -— Én nem szóltam hozzá, sem ő én hozzádl, mondá fuldokló hangon, szemeit reszkető öreg kezeivel takarva el. Mit — kiáltám — nem beszélt vele ? — Nem — válaszolá, mig a többi viszsza nem tartható könnyek ujjai között peregtek le, nem én egy szót sem, egyetlen egy szót sem. — De miért, miért nem beszólt ? kérdőm oldala mellé letérdelve. Ah gyermekem, gyermekem, ne kérdezd tőlem! válaszoló. Hagyj magamra édesem. Én csak egy gyenge öreg asszony vagyok, s a szivem össze volt marczangolva, de nem sokára erősebb leszek. — Menj fel édesem, s nyugodd ki magadat, egy kissé te halvány vagy és fáradtnak látszol, félek, hogy nagyon sokat engedtelek dolgozni. Mielőtt felmennünk meg kell egy dolgot mondania — válaszolom, mind a két kezemet a karjára téve, miért eresztette el búcsúszó nélkül ? — Ajkai idegesen rángatóztak egy pillanatig, aztán elhagyta az ereje, s hangosan sírt és zokogott. Te érted, te érted ! nyögő. Azt mondta, hogy közel se menjen hozzá, és én engedelmeskedtem a mennyire tehettem. Ma a közelében voltam, érinteni tudtam volna ott, ahol állott, de összefontam a karjaimat, összeszorítottam a fogaimat, s nem adtam semmielt, senki sem mondhatta volna, hogy ő több nekem, mint a körülöttünk álló tömeg, ámbár a szívem sóvárgott utána. Egy pillanatig rám nézett, s drága szemeiből szeretet sugárzott, ajkainak a mozgásából láttam, hogy áldott engemet, de azért megállapodás nélkül ment tovább s úgy éreztem, mintha szivem idegszálai széttépődtek volna. Oh fiam, fiam ! — Itt hagyott és én sohasem fogom az arczát látni többé ! Anyám, anyám — hiáltám nyakát átölelve, s könnyeimet az övéivel vegyítve — ezt a fájdalmat én okoztam magának. Nem kellett volna őt bucsuzás nélkül eleresztenie, ilyen áldozatra nem vagyok érdemes. — Ne busulj gyermekem — mondá szelíden, amint könnyeit letörölte — már is jobban vagyok. Ne vádold magad kedvesem, és ne ifjz oly keservesen. Nem kellett volna neked az igazat ott mondani, de te kényszerítettél reá, vigasztalódj, mert különben sulyos bitangod bánatomat! így ni, szárítsd fel a W'nyeidet, s miután nem sokára itt hagysz, ide mellém, hajtsd a vállamra a fejedetemet, és én elmondok neked mindent é, láttam. Bánatomnak a vihara kitombolt«égat, most már nyugodtabb vagyok. Aztán elbeszélte miképen várakozott is a tömeg között, mely azon a hely»«sze gyűlt, hol az utasok egy kis dereglyor felültek, mely őket a folyam közepén nyoró nagy hajó fedélzetére szállította.ta, hogy Krisztián ezen utasok között ismert a kapitány, mint különös kegyet engedte neki, hogy az utolsó pillanat!s parton maradhasson; tehát három óra ■"szal várakozott, ott, midőn végre Kali is megérkezett. Midőn megjelent — folytatá — esemény történt, mi a tömegben feltízt keltett. A bőröndjét a vállán vitte , nénje előtt elhaladt, látta, hogy egéesszel menve hozzá egy fiatal asszony, *|!— aki keservesen sirt — ez is a hajóras!!, utitársnak látszott. Ekkor a tömeg filtrából két kopottas öltözetű férfi lépett , az egyik közülök a fiatal asszonykuk tette a kezét, s megakadályozta a tovább ló menését. Ijedten kiáltott fel az »»** ekkor Krisztián is megálloit, hátrafort« ^ szembe állt velük. — Eresszék el ezt a fiatal nőt! ábtá, s kék szemei haragtól villogtak, merik feltartóztatni? (Folyt, köv ) Márczius 15. és a székelyek. Engedje meg t. szerkesztő úr, hogy múltkori rövid levelem kiegészítéséül, mely nagy vonásokban s csak vázlatosan adhatá elő a nagy nap megünneplésének kezdetét és fejlődését s különösen érdekes részleteit, most az adatok teljes birtokában lévén, ha képét adjam ama mozgalmaknak, melyek a székelység szivében, a szabadság eme klasszikus földjén keletkeztek s hovatovább erősödtek, fejlődtek s állandóvá lettek. Székelyföldön, márczius 15-e nagy nap s a nép mindig szent lelkesedéssel emlékezik meg ama mozgalmakról, melyekhez a magyar nemzet szabadsága van fűzve. A székelység között a Petőfi és Kossuth kultusz rendkívüli nagy, nem mondvacsinált lelkesedés ez e tyrteusok iránt, hanem olyan, mely nemcsak ajkán hordozza, de szivében is a márcziusi napokat. A székely nép nemes lévén élvezte a szabadságot s mikor jármot akartak nyakába akasztani, oly erővel állott ellent, mint kevés más s ott volt mindig, hol legnagyobb a veszély. Oly nép ez, melynek minden vércsepje, drága gyöngyöt ér. Ily körülmények között csak egy kis szikra kell s könnyen lánggá fejlődik az eszme. Fájt tudni, hogy Petőfinek, kinek 44 év óta porladozik holtteste valahol a seges- ivári burertéren, a még emlék sem jelöli helyét. Valóban ideje volt e mozgalmat megindítani, hiszen Skariatin emlékét oszlop őrzi. Hentzinek, kinek nevéhez oly gyalázatos tettek tapadnak, díszes monumentum tartja fenn emlékét. Valóban elszomorító jelenségek. A magyar nem tűrhette ezt tovább s megindította a mozgalmat a Petőfi-szobor emelése ügyében. Eleinte felkarolták az eszmét, később aludni kezdett a lelkesedés, mig ujabban komolyan neki láttak a dolognak s tudatára ébredtek valahára annak, hogy itt az ideje a komoly munkának. A szoborbizottság feladata volna most újólag megindítani minden irányban a mozgalmat, hogy kellő eredményre vezessen. Sz.-Udvarhely városa elhatározá, hogy egy nagyobbszabású hangversenyt rendez 1887. június havában a Petőfi-szobor alap javára. A hangverseny oly fényesen sikerült, hogy 600 frtot juttathatott a nemes czélra. Istenem, ha minden 6000 lakosból álló városka, csak ennyit juttathatna e czélre, mily tekintélyes összeg kerülne össze rövid idő alatt. E hangversenyt bankett követte, melyen a többek között a márcziusi napok s okt. 6-ának megünneplése is szóba került. Buzdított minket azon körülmény, hogy Kolozsvár már 1873. óta rendezi fényes ünnepélyeit. Sz.-Udvarhely sem akart hátramaradni s eleinte márczius 15-ének megünnepléséről volt szó. Az ügyet három polgár vette a kezébe, kik közül az egyik, Szeles Jakab, maga is honvéd volt 48-ban. Fáradtságuknak az lett az eredménye, hogy többen csatlakoztak az eszméhez, de voltak olyanok is, kik idegenkedtek attól s kicsinylőleg becsmérelték az önzetlen törekvést. A polgárságot czéljában azonban ez legkevésbbé sem akadályozta, sőt ellenkezőleg még erősebb kitartásra serkentő, így történt, hogy Szeles Jakab, Szentkirályi Gyula s Bleyer János gyüjtőiveket hordoztak a városon s az önkéntes adakozásból olyan összeg gyűlt össze csakhamar, melylyel az ünnepély költségei fedezve lettek. Erre a polgárság felkérő dr. Vajda Emilt, Áldor Imrét s később Solymossi Endrét a közreműködésre, kik abban fáradoztak, hogy lassanként állandóvá tegyék a márcziusi szent napnak minden évben való megünneplését. Az eszmének megnyerték a polgári zenekart és dalegyletet is. Az ünnepélyt este tartották a városház előtti téren, az isten szabad ege alatt. Fáklyásmenetet rendeztek, mely a város végéről közeledett a városház elé, bejárván s megkerülvén először a piaczot. Ily lelkesedéssel tartotta meg a szent ünnepet 1888. és 1889-ben. Szabad ég alatt, lobogó fáklyák fénye mellett. Végre 1890-ben Solymossi Endre dalegyleti elnök s dr. Vajda Emil karnagy kezdeményezésére s indítványára a dalegylet vette kezébe a rendezést s megalakulván a márcz. 15. ünnepélyt rendező bizottság, az ünnepélyt rendező bizottság, az ünnepély megtartásának helyéül a városház nagy termét jelöli ki. Ugyanez évben az ünnepélyt megelőzőleg tartott választmányi ülésen az is elhatározó a bizottság, hogy az aradi vértanúk évfordulóját okt. 6-át is megünnepli. Ugyanez évben tartott választmányi ülésen dr. Vajda Emil indítványára elhatároztatott, hogy mindkét ünnepélyen mérsékelt bementi, illetőleg tetszés szerinti díj szedessék, a tiszta jövedelem valamely jótékony czélra fordíttassék. Éspedig a márczius tökéből befolyó összeg állandóan a Petőfi-szobor alap javára; az okt. 6-iki ünnepély jövedelme állandóan a Kolozsvárt felállítandó szabadság szobor-alap gyarapítására fordítottaszék. 1891. márczius 15-e még nagyobb érdeklődés mellett ünnepeltetett. Okt. 6-ika is a közönség élénk részvételével folyt le. 1892. márczius 15-ére is nagy előkészületek történtek. A dalegylet a „Dalünnepen*-t, a Nemzeti zászlót*, „Hymnust“ és a Kossuth dalt énekelte. Bod Károly tanár igen szép alkalmi beszédet tartott. Csillag István Szász Gerő költeményét „Kossuth Lajoshoz“ cz. szavalta. Biró János pedig E. Kovács Gyulának „Árpád siri álmát“ szavalta lelkesen. Az ünnepély befejeztével zeneszó mellett, körmenet tartatott, a polgárság óriási részvéte mellett. Méltónak tartom felemlíteni, hogy az ev. ref. kollégium önképzőköre évek óta megtartja márczius 15-i ünnepélyét. A róm.kath. főgymn. ifjúsága 1892-ben rendezte az elsőt. Ily lelkes ovácziók, s az igaz lelkesedés kifejezése mellett ünnepük a székely anyaváros polgárai magyarország két legszentebb ünnepét: márczius 15-ét és október 6-ikát. Eszembe jutnak mindig a szent öregnek, Kossuth Lajosnak szavai, melyeket turini látogatásom alkalmával mondott .Székelyföld legerősebb védbástyája Magyarországnak, melyet minden lehető eszközzel emelni, gazdagitni kell.“ A nemzet Prófétája mondta. Kövessük mindnyájan az aranyszavakat. Székely-Udvarhely, 1882. márcz. 15. Dr. VAJDA EMIL: ELLENZEM (971) Marosszéki hang a kovásznál képviselő választáshoz. Megfeszített érdeklődöttséggel kisértük a kovásznál képviselő választási mozgalmakat. A mily őszintén sajnáltuk, hogy a mi kerületünk elvesztette derék képviselőjét, és oly örömmel tekintünk szerencsés Orbai pártfeleinkre, kik megtalálták és megbecsülik e kincset, mit tőlünk ármány és erőszak elrabolt. Hogy Kolozsvár jól ismert „facsaros eszis“ munkatársa lelkéből gyűlöli Kovács Albertet, azt régóta tudjuk. Hogyne gyűlölné, mikor oly gyakran vont keresztet az ők egyházi és politikai fondorlásaikra. Ám, most már azzal vádolja be új választói előtt, hogy ő régi választóinak érdekeivel mit sem gondolt. Ej, de nagyon el kelle már homályosulnia elméjének, hogy még arra sem emlékszik vissza, mit nehány nap előtt irt, midőn épen azzal vádolta volt be, hogy minket igazságtalanul protégált, s a közalapból túlságos sokat juttatott egyházainknak és papjainknak. Mendacem oportet esse memorem ! Első vádját alapos czáfolattal utasiták vissza magok az orbaiak; a mostanit egyenes hazugságnak nyilvánítjuk mi, K. A. régi választói. Nem hisszük, hogy lenne képviselő ki többet tett volna választóiért, mint ő. És azért bukását nemcsak sajnáljuk, de szégyeljük is. Évenként többször lejött körünkbe; beszámolt a helyzetről és működéséről; megismerkedett a mi helyzetünkkel és szükségeinkkel; segített a hol csak segíthetettt; eljárt egyesek és községek ügyeiben, különösen iskoláink és tanítóink mindig sikerrel számíthattak közbenjárására; az innen Pestre felmenő tanulókat támogatta, sokaknak állást, ösztöndíjt szerzett; sok község regaleváltságügyét rendezte, védelmezte; a múlt évben pedig igen sok fáradtsággal és költséggel megindította s részben be is fejezte egész kerületében a hitelszövetkezetek alakítását; e végett többször bejárta községeket, Pestről lehozott szakértők kíséretében, sőt, egy alkalommal nagymélt, gr. Károlyi Sándor ő exójával is meglátogatott, hogy a híveket az eszmének annál inkább biztosítsa. Igaz, hogy ily előzmények után méltán kérdésbe lehet tenni, hogy miként lehet hát kimagyarázni bukását ? De ezt leginkább maga a t. czikkiró (ott helytt, Kolozsvártt) tudja, mert hisz ő, az ő főtekintetü testvére, benfentes unokaöcscse beszélték rá a főispánt, hogymenjen Enyedről megbuktató Kovács Albertet“, miként ezt azon időben a t. czikkiró ur a „Kolozsvárban” újságolta.És a m. főispán ur jött és szövetkezve az oláhokkal, zsidókkal, egy sereg, a tudományt és diplomát gyűlölő urfival, felszerelve a kormánypárt végrehajtó bizottságától szerzett,sok ezer argumenentummal, útba indította a főjegyzőt, szolgabirókat, egy sereg zsandárt és hajtatta a választókat Fülöp Albert udvarába s innen vitték őket zsandárfedezet alatt a szavazásra. Az is nagyon ferde logika, hogy vármegyénk idegenkedik a nemzeti párttól. Nem látja-e a jó ur, hogy úgy Kovácsot, mint Tolnait csak a nemzeti párt czége alatt tudta megbuktatni a főispán ur? Ami pedig illeti Kovácsnak a ref. zsinaton való szereplését: hát elhisszük, lejjj ott Kolozsvártt haragusznak, amiért Kovács kivitte, hogy jövőre Erdélyben is presbitériumok fogják választani a zsinati képviselőket. De lássa, mi azért nem haragszunk, sőt szerfölött örülünk. Örülünk azért is, mert vissza lett viva a presbitériumok ősi jogi, azért is, mert tudjuk, hogy így már nem fog önöknek sikerülni, hogy magán bosszúból legkiválóbb embereinket kihagyják a zsinatból, miként mostan tevék. Azonban reméljük, hogy ezt csak Kolozsvárt tartják bűnnek, ellenben az Orbsiak ebben is Kovács egyik érdemét látják. Hiszen az egyházkerületre is ők választottal meg őt képviselőnek. Harosszel Mirén’us 24. Márczius 15. A márczius 15-iki ünnepélyt rendező állandó bizottság felhívása általános visszhangra talál országszerte, a jó magyar emberek szívébe-lelkébe. Újabban is érkeztek be összegek, melyeket a vidéki ünnepélyt rendező bizottságok a kolozsvári szabadság-szobor alap javára gyűjtöttek. Az alvinczi műkedvelő társaság, az Alvinczen rendezett márczius 15. ünnepély jövedelmét 50 frt - krt beküldötte a szabadság-szobor alapra. Benedek Károly ev. ref lelkész, a bizottság buzgó elnöke szép és hazafias sorok kíséretében küldötte be az összeget a kolozsvári állandó bizottságnak. Miklósi József ev. ref. lelkész PánczélCsehből, ki a márcziusi eszméknek azon vidéken lelkes apostola, 18 frt 30 krt küldött be a szabadság-szobor javára, mit önkéntes adakozással adtak össze a lelkes ünneplő hazafiak. Panczel-Csehen. A Kolozsvártt felállítandó ,szabadságszobor* javára adakoztak: Miklósy József 1 frt, Miklósy Józseine 1 frt, Szőke Albert 1 frt, Huszár György (Vajdaháza) 1 frt, Gogomán Ferenci (& derse) 1 frt Váradi Pál (m. derse) 1 frt, Pintér Adolf (m. derse) 1 frt, Bodor Karoly (helytt) 1 frt Sáhin Lukács (helytt) 1 fr, Szarka József 1 frt, Nagy Imre ref. pap(Kendi Léna 50 kr, Gombás János 50 kr , Pap Márton 50 kr, Szigyártó János 50 kr Mike Lajos 50 kr, Jakab István 50 kr, Szép István 50 kr, Sáhin Gerő 50 kr, Gogomán