Ellenzék, 1892. január-június (13. évfolyam, 6-146. szám)

1892-03-24 / 69. szám

Kolozt ,­str, 1895. Kálmán elnök öt pontban foglalja össze az eldöntendő kérdéseket. Az első kérdés: He­lyes-e a megkülömböztetés, melyet a helybeli egyház és iskola fentartására szolgáló költ­ségek és az egyházmegyei kerületi konventi és zsinati költségek fedezésére befolyó ösz­­szegek között az adózásra nézve a javaslat tesz? Tisza Lajos gróf hozzászólása után a zsinat elfogadta a javaslat szövegét, mely a megkülönböztetést megteszi. A zsinat a többi négy kérdésnél is a javaslat szövegét fogadta el. Ezután a közalapra vonatkozó elvi kér­désekre tért át a zsinat. A kérdésekhez Kiss Albert, Szabó János és Szász Károly szólot­tak hozzá. Rövid vita után a közalapra vonatko­zólag is a javaslat álláspontját fogadták el a tárgyalás alapjául. A zsinatot holnap folytatják. Egy kis helyreigazítás. is. Ezzel a kapu kinyilt s utánam azon­nal bezáródott, — én pedig, a nagy izga­tottság közepette, körülbelül azt mondhattam az összegyűlt népnek, hogy hozom az ifjú­ság szíves üdvözletét, az ifjúság kéri a lel­kes honpolgárokat, hogy a szabadság, egyen­lőség, testvériség zászlóját, velük egyetértve, magasan lobogtassák, míg előbb-utóbb azt biztos győzelemre vezethetik, mert él a ma­gyarok istene, ki nem hagyja el az övéit. A mai nap is megsegített annyira, hogy bi­zonyságot tehettünk, mennyire ragaszkodunk ahhoz a zászlóhoz, mely életet és megmara­dást biztosít e szép hazában. Ennyivel most elégedjünk meg, adjunk hálát istennek, hogy ennyire is megsegített, bízzuk a többit reá és ne kísértsük, mikor halljuk a dobok per­­gését, s a katonák egyhangú lépéseit Erre egy hozzám közel álló, tisztes öreg földmives igy szólott: ez az ifjú ur mond valamit, a katonának nem azért van a puska a kezé­ben ,hogy azzal nekünk szalutáljon, nem is kívánjuk, hogy ezt cselekedje, sőt magyar ember, mint ti is vagytok, a polgákat meg sem nézi, kár volna, ha megcsömörölnétek nézésétől, ezért kiáltsátok velem: „éljen a haza”, éljen márczius 15-be s hagyjuk üre­sen azt az utczát a polgárok számára, mire a nép szép csendesen a templom melletti si­kátoron eloszlott. Csakugyan az igazgatónál volt a pol­gármester és rendőrkapitány. Első kérdése az volt hozzám, hogy mit csinál a fiatalság? mire azt feleltem, hogy készül revokáczióra, haragszik s némelyik még káromkodik is. Megdöbbenve kérdi, hogy hát kire harag­szik s kit szid ? de csak hamar szelíd mo­soly játszott arczán, midőn felvilágosítottam, hogy azokat szidja, kik a revokácziót felta­lálták. Hát az a sok gyertya mit keres az ablakban ? mit jelent az a transparent, 1848. márczius 15. felirattal? miféle dalokat éne­keltek ? A szigorú törvény embere, a szelíd rendőrkapitány, mosolyogva halgatta végig, hogy revokácziót csak sétálva lehet tanul­ni, ezért a publika­menszát ki kellett tenni a szobából a pódiumra, hogy szabad hely legyei­, a gyertyákat csak az ablakpárká­nyokon lehetett elhelyezni, az az 1848. szem­léltetési kép az emlékezet ébrentartására, sem­mi egyéb, mitít puszta szám, mit a logarit­­musi táblában is meg lehet találni; ott már­czius 15. nincs, hanem igenis van mart. 15. — hát ennek is van deák nyelven ér­telme? közbe vág egész vndoran az igazga­tó. — Van hát, nem vagyok kiváncsi meg­tudni — mondja a rendőrkapitány, — de folytassa, hát azok a dalok? Egyszerű az egész, két theologus diák parochiát kapott, azok búcsúznak, mikor az ember szive meg­telik bánattal, még ha jámbor theologus is, nem teheti, hogy Ovidius tristium liberóból történeti tény, hogy a hazafias magyar da­lok eltiltása után a fiatalság Ovidius tristium liberóból válogatott dalokat, azokat énekel­te, mig végre azokat is eltiltották — ne ke­seregje el „labitur ex oculis nunc qotque gutta meis“ — szépen megfér egy szív­ben a „te benned bíztunk eleitől fogva“ kez­detű zsoltárral, mert ezt is énekelték, fel­váltva dicséretekkel. A mai kor gyermeke az ilyen primitív észjárást, mentséget kinevetheti, természet­­ellenesnek tarthatja, de akkor ilyenekre vol­tunk utalva, így éreztünk, így gondolkoztunk , meg voltunk győződve, hogy ez nagyon is helyesen van. Mikor a kihallgatás után a kollégiumba bementem, a fiatalság még együtt volt, sok kérdezősködésre megmondtam, hogy holnap nem lesz revokáczió, az óra 10-re jár, a magunkét már elvégeztük, a lustra elma­rad, reggel 7 óráig lehet aludni. Hamiskás hahotával fogadták e kijelentésemet, de csön­­desen is aludtam egész éjszaka. Másnap 16-án, ebéd idején a principá­lisom nevetve gratulál, hogy ilyen hamar fel­támadtam. — Nagy bámulásomra azt mondja, hogy a bécsi német újságok telegrammban azt újságolják, hogy a ref. kollégium fiatalsága és a katonaság közt összeütközés volt, a ka­tonaság berontott a kollégiumba, a kollégium gazdája Horváth István megsebesült, még több sebesülés is történt. Látszik, hogy min­den előre meg volt csinálva, csak hogy más­ként ütött ki, mint tervezték. 1865-ben márcz. 15-én délelőtt meg volt a kollégium falain belől az ünnepély, este 6 órakor ki volt világítva az egész épület, de mindenki eltávozott, csak a pedel­lus, az öreg Barcsai bácsi maradt ott, ki szobáról-szobára roppant lassan, zúgolódva, morogva járt, hogy a gyertyákat kioltsa, este 8 óráig felével sem volt készen, csöngetés után mindenki tanu­lása után látott. 1865-ben volt tanítványaim Tilbingában értesítenek, hogy készülnek a marcz. 15-ének megünneplésére, reményük, hogy minden akadály, ellenzés nélkül fénye­sen megülhetik. Hiszem, hogy meg is tették s a politikai hatósággal nem volt a miatt bajuk, de azt nem tudom elhinni, hogy márcz. 15-ének megünneplése 1873-ig szüne­telt s csak ötkor lépett volna először életbe. HORVÁTH ISTVÁN, berkilsi ev. ref pap. AZ „ELLENZÉK“ TÁRCZÁJA. 1892. márczius 24. Magda. Irta: M. H. Tennyson. Angolból fordította: A­mica. XXIX. (Folytatás.) (68) — Ezután két napi folytonos varrás következett. — A női munkának ezen ágá­ban sohasem voltam ügyes, de háziasszo­nyomnak jó varrógépje volt, s az ő utasítása alatt elég jól haladtam. A szabást ő végezte, én pedig élveztem a gép zaklatását, s meg voltam elégedve, mi­dőn láttam, hogy milyen halom varrást tud­tam elvégezni. Úgy volt elhatározva, hogy pénteken este indulok, s oly szorgalmasan dolgoztunk, hogy már délben két rendbeli egyszerű, de csinosan álló ruhának voltam a boldog bir­tokosa. — Szinte sajnáltam, hogy oly korán bevégeztem a munkámat, mert az én egy kis böröndömbe való pakolásom egy fél órát sem vett igénybe, s nem volt semmi dolgom, mivel gondolatomat az előttem álló bucsú­­zástól elvonjam. Reggeli hat órától kezdve egyedül vol­tam a háznál, mert hét órakor az én kedves öreg barátném az ágyamhoz jött, s szomorú kifejezéssel szemeiben azt kérdezte tőlem, hogy nem bánom-e, ha néhány órára eltá­vozik, és engemet egyedül hagy, mert sze­retne elmenni, hogy az ő kedves fiát hajóra «­állni lássa. Mindig ezzel a kifejezéssel be­szélt Krisztiánról. — Biztosítottam, hogy legkevésbé sem bánom, s elég dolgom van arra, hogy a kép­zelt veszedelmekre való gondolástól elvonja a figyelmemet; de azért az órák még­is las­san teltek, s miután nem volt többé semmi dolgom, tizenegy órakor már sötét előéle­tekbe merülve tétlenül ültem. Ismét elmúlt egy óra, ekkor a fehér muszlin függönyön keresztül, melyet nem mertem félrehúzni — nehogy felismerjenek, láttam az én öreg barátnémat közeledni, na­gyon lassan jött, s a feje le volt hajtva. — Megtiltotta, hogy az ajtót neki — vagy bár­kinek kinyissam, tehát kénytelen voltán visz­­szatartóztatni magam, míg az átjáróba lépett. — Nagyon fáradtan látszott kinyitni az aj­tót, s miután a küszöbön belépett, ismét bezárta azt a nélkül, hogy a fejét felemelte vagy engi­m meglátott volna. — Külsejéről ítélve láttam, hogy mélységes bánatba van merülve, megrémülve, s nesztelenül húzód­­tam vissza a szobába, s hallgatóztam. —­­ Hallottam, amint az átjáróban álló székre leült, s egy mély sóhajtás után azt mor­­mogá: — Uram, legyen meg a te akaratod, de nehéz volt — nagyon nehéz volt. — Azt gondoltam, hogy az öreg szivem meg­szakad. Kevés szünet múlva több rezignáczióval folytatá — — De azért még is azt mondom, hogy legyen meg a te akaratod. — E kötelesség teljesítését te mérted reám — és édes köte­lesség e szegény összeroncsolt virágot vigasz­talni — tehát nem zúgolódom. Még mindig zavarodottan állottam, mi­dőn a szobába lépett, s bátortalanul ránézve láttam, hogy ámbár az arcza visszanyerte rendes nyugalmát, de a fájdalmas küzdelem nyomai meglátszottak rajta; azok a jóságos szemek ki voltak veresedve, a keserű köny­­nyek nyomai barázdákat vertek az orczáján. — Oh, mi történt — mi történt? — kiáltam hozzá szaladva. Kegyednek baja van — oh mondja meg, hogy mi történt ? — Nem édesem — mondá, bánatom már­is megkönnyebbült; nem szabad maga­dat gyötörni. Hogy érezted magadat, míg én távol voltam ? — Nagyon jól, válaszolom, de édes ba­rátnőm, éreztem a hiányát, vártam a vissza­térését, mert oly rövid az idő, amit együtt tölthetünk. — Önző voltam, hogy oly sokáig ma­radtam — mondá, és még­is nem tudtam addig eljönni, míg etele nem láttam — a hajója nyolcz óra helyett tiz órakor indult. — És látta őtet elmenni a saját szemei­vel s tudja, hogy a hajón van ? — kérdem élénken. — Igen — m mdá, a fejet elfordítva, de nem elég gyorsan arra, hogy a szemeibe gyüjtő könnyeket eltakarja. Láttam a kis dereglyén távozni. A hajó messze horgonyzott lenn a folyón, de én meg­jártam mig a dereglye visszajött, hogy őt teljes biztonságban tudjam.­­ — Milyennek látszott — kérdem — jól v­olt és boldog, s nem veszítette el a bi­zalmát? Elmondta neki, hogy kegyed mily jó v­olt hozzám ? De az nem valószínű — azt én fogom elmondani. Jöjjön, beszéljen el nekem min­dent,­­folytatom hízelgő hangon, kérdezőskö­dött raplam ? -­— Én nem szóltam hozzá, sem ő én hozzádl, mondá fuldokló hangon, szemeit resz­kető ö­reg kezeivel takarva el. Mit — kiáltám — nem beszélt vele ? — Nem — válaszolá, mig a t­öbbi visz­­sza ne­m tartható könnyek ujjai között pe­regtek le, nem én egy szót sem, egyetlen egy szót sem. — De miért, miért nem beszólt ? kér­dőm oldala mellé letérdelve. Ah gyermekem, gyermekem, ne kér­dezd tőlem! válaszoló. Hagyj magamra édesem. Én csak egy gyenge öreg assz­ony vagyok, s a szivem össze volt marczangolva, de nem sokára erősebb leszek. — Menj fel édesem, s nyugodd ki ma­gadat, egy kissé te halvány vagy és fáradtnak látszol, félek, hogy nagyon sokat engedtelek dolgozni. Mielőtt felmennünk meg kell egy dol­got mondania — válaszolom, mind a két kezemet a karjára téve, miért eresztette el búcsúszó nélkül ? — Ajkai idegesen rángatóztak egy pil­lanatig, aztán elhagyta az ereje, s hangosan sírt és zokogott. Te érted, te érted ! nyögő. Azt mondta, hogy közel se menjen hozzá, és én enge­delmeskedtem a mennyire tehettem. Ma a közelében voltam, érinteni tudtam volna ott, a­hol állott, de összefontam a karjaimat, összeszorítottam a fogaimat, s nem adtam semm­ielt, senki sem mondhatta volna, hogy ő több nekem, mint a körülöttünk álló tö­meg, ámbár a szívem sóvárgott utána. Egy pillanatig rám nézett, s drága szemeiből sze­retet sugárzott, ajkainak a mozgásából lát­tam, hogy áldott engemet, de azért meg­állapodás nélkül ment tovább s úgy éreztem, mintha szivem idegszálai széttépődtek volna. Oh fiam, fiam ! — Itt hagyott és én sohasem fogom az arczát látni többé ! Anyám, anyám — hiáltám nyakát át­ölelve, s könnyeimet az övéivel vegyítve — ezt a fájdalmat én okoztam magának. Nem kellett volna őt bucsuzás nélkül elereszte­nie, ilyen áldozatra nem vagyok érdemes. — Ne busulj gyermekem — mondá szelíden, amint könnyeit letörölte — már is jobban vagyok. Ne vádold magad kedvesem­, é­s ne ifjz oly keservesen. Nem kellett volna neked az igazat ott mondani, de te kényszerítettél reá, vigasztalódj, mert különben sulyos bitan­­god bánatomat! így ni, szárítsd fel a W'­nyeidet, s miután nem sokára itt hagysz,­­ ide mellém, hajtsd a vállamra a fejedet­e­met, és én el­mondok neked mindent é, láttam. Bánatomnak a vihara kitombolt«­é­gat, most már nyugodtabb vagyok. Aztán elbeszélte miképen várakozott is a tömeg között, mely azon a hely»«­­­sze gyűlt, hol az utasok egy kis dereglyor felültek, mely őket a folyam közepén nyoró nagy hajó fedélzetére szállította.­ta, hogy Krisztián ezen utasok között is­mert a kapitány, mint különös kegyet engedte neki, hogy az utolsó pillanat!s parton maradhasson; tehát három óra ■"­szal várakozott, ott, midőn végre Kali is megérkezett. Midőn megjelent — folytatá — esemény történt, mi a tömegben feltízt keltett. A bőröndjét a vállán vitte , nénje előtt elhaladt, látta, hogy egéess­zel menve hozzá egy fiatal asszony, *|!— a­ki keservesen sirt — ez is a hajóras!!, utitársnak látszott. Ekkor a tömeg filt­­rából két kopottas öltözetű férfi lépett , az egyik közülök a fiatal asszonykuk­ tette a kezét, s megakadályozta a tovább ló menését. Ijedten kiáltott fel az »»** ekkor Krisztián is megálloit, hátrafort« ^ szembe állt velük. — Eresszék el ezt a fiatal nőt! ábtá, s kék szemei haragtól villogtak, merik feltartóztatni? (Folyt, köv ) Márczius 15. és a székelyek. Engedje meg t. szerkesztő úr, hogy múltkori rövid levelem kiegészítéséül, mely nagy vonásokban s csak vázlatosan adhatá elő a nagy nap megünneplésének kezdetét és fejlődését s különösen érdekes részleteit, most az adatok teljes birtokában lévén, ha képét adjam ama mozgalmaknak, melyek a székelység szivében, a szabadság eme klasszi­kus földjén keletkeztek s hovatovább erősöd­tek, fejlődtek s állandóvá lettek. Székelyföldön, márczius 15-e nagy nap s a nép mindig szent lelkesedéssel emléke­zik meg ama mozgalmakról, melyekhez a ma­gyar nemzet szabadsága van fűzve. A székelység között a Petőfi és Kos­suth kultusz rendkívüli nagy, nem mondva­csinált lelkesedés ez e tyrteusok iránt, hanem olyan, mely nemcsak ajkán hordozza, de szi­vében is a márcziusi napokat. A székely nép nemes lévén élvezte a szabadságot s mikor jármot akartak nyakába akasztani, oly erő­vel állott ellent, mint kevés más s ott volt mindig, hol legnagyobb a veszély. Oly nép ez, melynek minden vércsepje, drága gyön­gyöt ér. Ily körülmények között csak egy kis szikra kell s könnyen lánggá fejlődik az eszme. Fájt tudni, hogy Petőfinek, kinek 44­­ év óta porladozik holtteste valahol a seges- i­vári burertéren, a még emlék sem jelöli helyét. Valóban ideje volt e mozgalmat megindítani, hiszen Skariatin emlékét oszlop őrzi. He­ntzi­­nek, kinek nevéhez oly gyalázatos tettek ta­padnak, díszes monumentum tartja fenn em­lékét. Valóban elszomorító jelenségek. A ma­gyar nem tűrhette ezt tovább s megindította a mozgalmat a Petőfi-szobor emelése ügyé­ben. Eleinte felkarolták az eszmét, később aludni kezdett a lelkesedés, mig ujabban ko­molyan neki láttak a dolognak s tudatára ébredtek valahára annak, hogy itt az ideje a komoly munkának. A szobor­bizottság fel­adata volna most újólag megindítani minden irányban a mozgalmat, hogy kellő eredmény­re vezessen. Sz.-Udvarhely városa elhatározá, hogy egy nagyobbszabású hangversenyt rendez 1887. június havában a Petőfi-szobor alap javára. A hangverseny oly fényesen sikerült, hogy 600 frtot juttathatott a nemes czélra. Istenem, ha minden 6000 lakosból álló vá­roska, csak ennyit juttathatna e czélre, mily tekintélyes összeg kerülne össze rövid idő alatt. E hangversenyt bankett követte, me­lyen a többek között a márcziusi napok s okt. 6-ának megünneplése is szóba került. Buzdított minket azon körülmény, hogy Ko­lozsvár már 1873. óta rendezi fényes ünne­pélyeit. Sz.-Udvarhely sem akart hátrama­radni s eleinte márczius 15-ének megünnep­léséről volt szó. Az ügyet három polgár vette a kezébe, kik közül az egyik, Szeles Jakab, maga is honvéd volt 48-ban. Fáradtságuknak az lett az eredménye, hogy többen csatlakoztak az eszméhez, de voltak olyanok is, kik idegen­kedtek attól s kicsinylőleg becsmérelték az önzetlen törekvést. A polgárságot czéljában azonban ez legkevésbbé sem akadályozta, sőt ellenkezőleg még erősebb kitartásra serkentő, így történt, hogy Szeles Jakab, Szentkirályi Gyula s Bleyer János gyüjtőiveket hordoz­tak a városon s az önkéntes adakozásból olyan összeg gyűlt össze csakhamar, melylyel az ünnepély költségei fedezve lettek. Erre a polgárság felkérő dr. Vajda Emilt, Áldor Imrét s később Solymossi End­rét a közreműködésre, kik abban fáradoztak, hogy lassanként állandóvá tegyék a márcziusi szent napnak minden évben való megünnep­lését. Az eszmének megnyerték a polgári ze­nekart és dalegyletet is. Az ünnepélyt este tartották a városház előtti téren, az isten szabad ege alatt. Fáklyásmenetet rendeztek, mely a város végéről közeledett a városház elé, bejárván s megkerülvén először a piaczot. Ily lelkesedéssel tartotta meg a szent ünnepet 1888. és 1889-ben. Szabad ég alatt, lobogó fáklyák fénye mellett. Végre 1890-ben Solymossi Endre dal­egyleti elnök s dr. Vajda Emil karnagy kez­­deményezésére s indítványára a dalegylet vette kezébe a rendezést s megalakulván a márcz. 15. ünnepélyt rendező bizottság, az ünnepélyt rendező bizottság, az ünnepély meg­tartásának helyéül a városház nagy termét jelöli ki. Ugyanez évben az ünnepélyt megelő­zőleg tartott választmányi ülésen az is el­határozó a bizottság, hogy az aradi vértanúk évfordulóját okt. 6-át is megünnepli. Ugyanez évben tartott választmányi ülé­sen dr. Vajda Emil indítványára elhatároz­tatott, hogy mindkét ünnepélyen mérsékelt bementi, illetőleg tetszés szerinti díj szedes­sék, a tiszta jövedelem valamely jótékony czélra fordíttassék. És­pedig a márczius tö­kéből befolyó összeg állandóan a Petőfi-szo­bor alap javára; az okt. 6-iki ünnepély jö­vedelme állandóan a Kolozsvárt felállítandó szabadság szobor-alap gyarapítására fordíto­t­taszék. 1891. márczius 15-e még nagyobb ér­deklődés mellett ünnepeltetett. Okt. 6-ika is a közönség élénk részvé­telével folyt le. 1892. márczius 15-ére is nagy előkészüle­tek történtek. A dalegylet a „Dalünnepen*-t, a Nemzeti zászlót*, „Hymnust“ és a Kossuth dalt énekelte. Bod Károly tanár igen szép alkalmi beszédet tartott. Csillag István Szász Gerő költeményét „Kossuth Lajoshoz“ cz. szavalta. Biró János pedig E. Kovács Gyu­lának „Árpád siri álmát“ szavalta lelkesen. Az ünnepély befejeztével zeneszó mellett, kör­­menet tartatott, a polgárság óriási részvéte mellett. Méltónak tartom felemlíteni, hogy az ev. ref. kollégium önképzőköre évek óta meg­tartja márczius 15-i ünnepélyét. A róm.kath. főgymn. ifjúsága 1892-ben rendezte az elsőt. Ily lelkes ovácziók, s az igaz lelkese­dés kifejezése mellett ünnepük a székely anya­város polgárai magyarország két legszen­tebb ünnepét: márczius 15-ét és október 6-ikát. Eszembe jutnak mindig a szent öreg­nek, Kossuth Lajosnak szavai, melyeket tu­­rini látogatásom alkalmával mondott­ .Székelyföld legerősebb védbástyája Ma­gyarországnak, melyet minden lehető eszköz­zel emelni, gazdagitni kell.“ A nemzet Prófétája mondta. Kövessük mindnyájan az aranyszavakat. Székely-Udvarhely, 1882. márcz. 15. Dr. VAJDA EMIL: ELLENZEM (971) Marosszéki hang a kovásznál képviselő választáshoz. Megfeszített érdeklődöttséggel kisértük a kovásznál képviselő választási mozgalmakat. A mily őszintén sajnáltuk, hogy a mi ke­rületünk elvesztette derék képviselőjét, és oly örömmel tekintünk szerencsés Orbai párt­feleinkre, kik megtalálták és megbecsülik e kincset, mit tőlünk ármány és erőszak el­rabolt. Hogy­­ Kolozsvár jól ismert „facsaros eszis“ munkatársa lelkéből gyűlöli Kovács Albertet, azt régóta tudjuk. Hogyne gyűlölné, mikor oly gyakran vont keresztet az ők egy­házi és politikai fondorlásaikra. Ám, most már azzal vádolja be új választói előtt, hogy ő régi választóinak érdekeivel mit sem gon­dolt. Ej, de nagyon el kelle már homályo­­sulnia elméjének, hogy még arra sem em­lékszik vissza, mit nehány nap előtt irt, mi­dőn épen azzal vádolta volt be, hogy min­ket igazságtalanul protégált, s a közalapból túlságos sokat juttatott egyházainknak és papjainknak. Mendacem oportet esse memorem ! Első vádját alapos czáfolattal utasiták vissza ma­gok az orbaiak; a mostanit egyenes hazug­ságnak nyilvánítjuk mi, K. A. régi választói. Nem hisszük, hogy lenne képviselő ki többet tett volna választóiért, mint ő. És azért bukását nemcsak sajnáljuk, de szégyeljük is. Évenként többször lejött körünkbe; beszámolt a hely­zetről és működéséről; megismerkedett a mi helyzetünkkel és szükségeinkkel; segített a hol csak segíthetettt; eljárt egyesek és közsé­gek ügyeiben, különösen iskoláink és taní­tóink mindig sikerrel számíthattak közben­járására; az innen Pestre felmenő tanulókat támogatta, sokaknak állást, ösztöndíjt szer­zett; sok község regaleváltságügyét rendezte, védelmezte; a múlt évben pedig igen sok fáradtsággal és költséggel megindította s részben be is fejezte egész kerületében a hi­telszövetkezetek alakítását; e végett többször bejárta községeket, Pestről lehozott szakértők kíséretében, sőt, egy alkalommal nagymélt, gr. Károlyi Sándor ő exójával is meglátogatott, hogy a híveket az eszmének annál inkább biztosítsa. Igaz, hogy ily előzmények után mél­tán kérdésbe lehet tenni, hogy miként lehet hát kimagyarázni bukását ? De ezt leginkább maga a t. czikkiró (ott helytt, Kolozsvártt) tudja, mert hisz ő, az ő főtekintetü testvére, benfentes unokaöcscse beszélték rá a főis­pánt, hogy­­menjen Enyedről megbuktató Kovács Albertet“, miként ezt azon időben a t. czikkiró ur a „Kolozsvárban” újságolta.És a m. főispán ur jött és szövetkezve az olá­hokkal, zsidókkal, egy sereg, a tudományt és diplomát gyűlölő urfival, felszerelve a kor­mánypárt végrehajtó bizottságától szerzett,sok ezer argumenentummal, útba indította a fő­jegyzőt, sz­olgabirókat, egy sereg zsandárt és hajtatta a választókat Fülöp Albert udvarába s innen vitték őket zsandárfedezet alatt a szavazásra. Az is nagyon ferde logika, hogy vár­megyénk idegenkedik a nemzeti párttól. Nem látja-e a jó ur, hogy úgy Kovácsot, mint Tolnait csak a nemzeti párt czége alatt tud­ta megbuktatni a főispán ur? A­mi pedig illeti Kovácsnak a ref. zsi­naton való szereplését: hát elhisszük, lejjj ott Kolozsvártt haragusznak, a­miért Kovács kivitte, hogy jövőre Erdélyben is presbité­riumok fogják választani a zsinati képvise­lőket. De lássa, mi azért nem haragszunk, sőt szerfölött örülünk. Örülünk azért is, mert vissza lett viva a presbitériumok ősi jogi, azért is, mert tudjuk, hogy így már nem fog önöknek sikerülni, hogy magán bosszúból legkiválóbb embereinket kihagyják a zsinat­ból, miként mostan tevék. Azonban reméljük, hogy ezt csak Ko­lozsvárt tartják bűnnek, ellenben az Orbsiak ebben is Kovács egyik érdemét látják. Hi­szen az egyházkerületre is ők választottal meg őt képviselőnek. Harosszel Mirén’us 24. Márczius 15. A márczius 15-i­ki ünnepélyt ren­dező állandó bizottság felhívása általános visszhangra talál országszerte, a jó magyar emberek szívébe-lelkébe. Újabban is érkeztek be összegek, me­lyeket a vidéki ünnepélyt rendező bizottságok a kolozsvári szabadság-szobor alap javára gyűjtöttek. Az alvinczi műkedvelő társaság, az Al­­vinczen rendezett márczius 15. ünnepély jö­vedelmét 50 frt - krt beküldötte a szabad­ság-szobor alapra. Benedek Károly ev. ref lelkész, a bizottság buzgó elnöke szép és hazafias sorok kíséretében küldötte be az összeget a kolozsvári állandó biz­ottságnak. Miklósi József ev. ref. lelkész Pánczél­­Csehből, ki a márcziusi eszméknek azon vi­­­­déken lelkes apostola, 18 frt 30 krt küldött be a szabadság-szobor javára, mit önkéntes adakozással adtak össze a lelkes ünneplő ha­zafiak. Panczel-Csehen. A Kolozsvártt felállítandó ,szabadság­­szobor* javára adakoztak: Miklósy József 1 frt, Miklósy Józ­seine­­ 1 frt, Szőke Albert 1 frt, Huszár György (Vajdaháza) 1 frt, Gogomán Ferenci (& derse) 1 frt Váradi Pál (m. derse) 1 frt, Pin­tér Adolf (m. derse) 1 frt, Bodor Karoly­ (helytt) 1 frt Sáhin Lukács (helytt) 1 fr, Szarka József 1 frt, Nagy Imre ref. pap­­(Kendi Léna 50 kr, Gombás János 50 kr , Pap Márton 50 kr, Szigyártó János 50 kr Mike Lajos 50 kr, Jakab István 50 kr, Szép­ István 50 kr, Sáhin Gerő 50 kr, Gogomán

Next