Ellenzék, 1904. július-december (25. évfolyam, 147-298. szám)

1904-10-21 / 240. szám

Kolozsvárt, péntek, 1904. október 21. 240. szám. Huszonötödik évfolyam. Reklum sora 2 korona. ELŐFIZETÉSI ÁR : Kgész évre — — — — 32 korona Félévre _ — — _ 1p korona. N«gy«élévre — — — — 8 korona Egy hóra— — — — 3 korona. Egyed számára 10 fillér. Megjelenik mindennap, kivéve a vasárlé ünnepnapokat Hivatalos közlemények sorakor Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI NAPILAP. Nyílttéri czikkek garraond sora után 40 fillér fizetendő. Szerkesztőség: Kolozsvárt, Emke-tér 19 szám. Főszerkesztő: BARTHA MIKLÓS. Kiadóhivatal: Kolozsvárt, Deák Ferencz u. 33. Egy négyszögcentiméternyi hirdetés az 8 fillér. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek Tisztelettel kérjük azon vidéki előfizetőinket, kik még az előfizetési díjjat nem küldték meg hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, nehogy a lap szétküldése fönnakadást szenvedjen. A halál országa. Míg a vén Európa apró ügyekkel bíbelődik, herczegnők, herczegek ügyeit tárgyalja, udvari intrikákkal foglalkozik, legjobb esetben politikai események vannak készülőben, addig Ázsiában a halál két kézre fogott kaszával aratja az élet rendjeit. Egy-egy napos küzdelemben az emberek tízezrei hullanak vissza annak a földnek az ölébe, melynek leírásáért szólította harczba a biznivágyás ördöge a minden oroszok czárját , melynek védelmében mesébe illő önfeláldozással és hazaszeretettel rohannak az orosz gyorstüzelő ágyuk halált okádó torkai elé a kis ferdeszerű japánok. Sok ezer mértföldre tőletek más nyelvet beszélve, más gondolkozási móddal, más érdekhálózattal körülvéve mégis igaz szívből üdvözlünk titetek kis japánok és a fájdalomtól összefacsarodott szívvel könyerünk felettetek szegény oroszok. Hisz meghaltok mindannyian legyetek akár japánok, akár oroszok , mégis csak ti vagytok sajnálatraméltók, nyomorúságra született fiai a nagy és hatalmas Oroszországnak. Meghal a japán, meghal az orosz, a halál nem tesz kivételt egyikkel sem, mert a modern kor áldásaiba a gyorstüzelő ágyukban robbanó lövegekben egyformán részesültek. De mily más meghalni a haza védelmébe, visszatérni az anyaföld keblére, vagy felfordulni részvét nélkül kóbor, kivert ekként idegen földön, szivetektőllelketőktől teljesen idegen érdekekért. Kétségbeestünk már-már a fölött, hogy a hazaszeretet érzése kimúlt az emberekből, azt hittük már, hogy nem tudnak az emberek másért lelkesedni, mint a pénzért, a kincsért és jólétért s íme a vén Európának egy hatalmas tanítómestere támadt, a lenézett, a barbárnak, neveletlennek, pogánynak és az Úristen tudja még minek nem kikiáltott japánokban. Ötven esztendővel ezelőtt ránk tekintett az egész világ szeme, miránk hivatkoztak akkor, ha hősi önfeláldozás, emberfeletti csodákról, melyet a hazaszeretet mivel, szoktak mesélni hosszú téli estéken az idegen nemzetek fiai egymásnak. Ma sok ezer mértföldekre tőlünk kell elvándorolni, ha meg akarjuk tudni mi az igazi nemzeti érzés, hogyan kell az embereknek élni, hogyan kell az embereknek meghalni. Minden teremtménynek, mely ezen a világon létezik, czélja van. Czélja van az igavonó baromnak, czélja a vadállatnak és czélja van az embernek, ha gyakran nem különb a fenevadnál sem. Legtökéletesebb alkotása lévén a természetnek az ember, legnagyobbak a czéljai is. A szabadság, a függetlenség, melyben minden embernek kell, hogy életét leélje, ez a legelső és legtökéletesebb emberi czél. S ha úgy kerül a sorsa, akkor az emberi élet czélja egyedül az, hogy meghaljon. A szabadság, az élet s ha nincs szabadság, mit sem ér az élet. A magyar embernek nem kell ezt magyarázni. A magyar nemzet történetének lapjai mind ilyen vérrózsákkal van kidiszitve, mind ilyen véres betűkkel van leírva. A japánokat elnyomással, leigázással fenyegette az éjszaki óriás s ha nem kelnek síkra, akkor rövidesen elveszett volna az életük, oda lett volna a szabadságuk. — Bizony értjük, bizony nem csodálkozunk azon, ha a japánok hőstetteit olvassuk. Nem borzadunk meg a fölött, hogy holttestekből rakott dombokon keresztül ostromolják meg az orosz várakat és ha hirét vesszük, hogy tízezer számra hullanak el egyetlen jajszó néklül a mandzsúriai csatamezőkön a japán harczosok, nem kérdezzük, mi adja beléjök ezt az emberfölötti lelkierőt. De sír a lelkünk és megáll az eszünk, ha kapjuk a híradást, hogy az orosz katonák tízezrei pusztulnak el előttünk ismeretlen országba egyetlen emberért, aki nem is jótevőjük, de a legkegyetlenebb zsarnokuk. A hatalmas fehér szár, kinek az élete azonban annyira nincs biztonságban, mint a legutolsó katonáé a csatatéren,— mert megtagadja népétől azt, amit az úristen megadott nekik a szabadságot, az küldi őket a vágóhídra és egyetlen szavára százezer ember pusztul el és más sok százezer elvesztve kenyérkeresőjét, jut a legnagyobb nyomorba és ínségbe. Mégis egy örök igazság van a földön, hogy a kiomlott vér, sohase hull hiába. Minden csepp ártatlanul kiömlött vér, táplálja, öntözgeti az emberek lelkében a szabadság örökszép virágait s ha majd egyszer elég volt már, ha egyszer végre meg- TÁRCZA. Petőfi Zoltánról — Id. Vukovich Sándor. — 1870-ben hunyt el Petőfi nagy nevének örököse Zoltán. Mondják, hogy utolsó szavai ezek voltak: „Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg !“ Tán valami sejtelem súgta ezeket a szavakat? Nem tudjuk. Halála nem volt megdicsőülés. A haza nem adott neki babért s midőn beszédes ajka örökre elnémult, a könnyek csakhamar felszáradtak, mert a költő rajongó lelkének bálványa, nem viharos csatasíkon hunyta be örökre szemét, ahol trombita hangja zendült fel s holttestén át futó paripák száguldottak, nem ő nem lehelte ki lelkét a hazáért és szabadságért, hanem a prózai világ mámoros élvezeteibe merülve, szenvedélye döntötte a sírba. A név varázsa — sajnos — sokban hozzájárult könnyelmű életéhez. S amíg a nemzet lángra gyűlt a tüneményszerű Petőfi lelkének örökké égő fényétől, addig fájd érzettel kell belenyugodnunk abba a tudatba, hogy Zoltán alvó porait nem szentelik meg imaszerű, hazafias zsolozsmák és sírját sem öntözi meg a kegyelet megtisztelő könnyűje. A dicső költő magasztos alakja azonban köztünk van és segíti meggyújtani az emlékezés szövétnekét, mintegy mondván : ha nem is lobbant el az én kedves, egyetlen fiam életének szikrája mint vezértényezőé, aki örökké világít és melegít, mint éltető nap, ám porhüvelyében is csak Pető fivér volt. S ha elszenderülése nem is volt megdicsőülés, de haló porában mégis velem, a szerető apával egyesült. A halál mindent kiengesztel ! S ha a legnagyobb magyar lyricusnak emléke örök életű s Zoltáné múlékony, azért róla is mindig tudomást vesz a történelem múzsája s a babérkoszorúból egy levelet fia sirjára is tesz. S miért ? kérdezi a nemzet, mert Zoltán Petőfinek volt a fia s ez mindent meggmagyaráz A vándormadárból házimadár lett — mondja jellemzően magáról Petőfi, amikor meghajtotta fejét Hymen rózsás igája előtt. A lant helyett Írja (Úti jegyzeteiben XV.) éktelen hosszú szárú pipát tartok kezemben , oly füstöt eresztek, hogy már mind a kilencz múzsa megkekesedett s még Pegazusom is köhög tőle. Egyetlen fia Zoltán volt, a kinek lerajzolta arczvonásait s hét hónapos koráig megírta életrajzát. Zoltán apja jegyzetei szerint 1848. deczember 10-én született, déli tizenkét órakor, Debreczenben, a Harminczad-utczában. Ormos — mostani tulajdonosa Ormos Gábor nyugalomba vonult fűszerkereskedő — szabó házában, az utczára nyíló kapu melletti szobában. Debreczenben, kiált föl a költő és ami több, pénteki napon.*) A kegyelet mgjelölte azt a Házat is, a melyben költőnk életének legszomorubb napjait töltötte, az 1843—1844. év sanyarú terén. Debreczenhez Petőfit kellemes és fájó emlékek fűzték. Itt irta a „Virágnak megtiltani nem lehet . . (1843.), Tied vagyok, tied hazám (1844.), a „Végszódhoz (1844.), az „Ivás közben“ (1844.), s a hires „Boldogtalan voltam teljes életemben* (1844.), a „Szomjas ember tűnődése“ (1844.), ez. költeményeket. Itt keletkeztek a többi közt: „Tiszteljétek a közkatonákat“ (1848.), „Akaszszátok föl a királyokat“ (1848.), „Csatadal“ (1848.), „Kont és társai“ (1848.), a „Budavárán újra német zászlói“ (1849.) Debreczenben irta gyönyörű szerelmi vallomását a „Szeretlek ked.veselni“ (1848.) cziműt.) Az anyakönyvbe így van bejegyezve : Petőfi Zoltán 1848. deczember 15-én született, megkeresztelték deczember 16-án, törvényes, atya és anya vezeték- és keresztneve, vallása : S Petőfi Sándor ág. ev., Szendrey Julia rk. A szülők polgári állása és lakhelye: Kapitány a 28-ik honvédzászlóaljnál. A keresztszülők vezeték- és keresztneve: Arany János, helvét hitvallású, író: Ercsey Julianna, helv. vallású, Keresztelő : Lázár Miklós, káplán. Visszatérve a költő fiára, Petőfi Zoltánra kereszteltette fiát. Keresztapja Arany János, a világ egyik legnagyobb költője s legbecsületesebb ember, jegyzi meg Petőfi, keresztanyja pedig, úgymond, Arany Jánosné, amily egyszerű asszony, oly jó feleség és anya. Zoltán születésekor oly gyönge volt, hogy apja az első pillanatban azt hitte, hogy halva születetett. Lassanként azonban erősödni kezdett. Petőfinek édesapja ezt írta Pestről deczember 20-án : • Szeretett gyermekeim ! Először is csak állandó egészséget kívánok az isteniül szeretett Zoltánomnak és Juliskámnak és neked Sándorom . . . 20-án örömömben hozattam egy szere bort és poharat emeltem, hogy nekem is lehet unokámról beszélni. Zoltánnak kardot kell szerezni, mert különös esztendőben született, hogy minden kis gyermek oldalán kardot kell látnunk. Anyja pedig a többi közt ezt irta: „Kívánnék addig élni, mig az ajkaimhoz szorítanám és egy meleg csókkal illetném kedves unokámat.“ Az öreg asszonynak nem teljesedett kívánsága, meghalt, mielőtt láthatta volna. Csaknem utolsó szava is az volt: „Hát én már nem láthatom az én kedves kis unokámat !“ Az öreg apa Debreczenben látta Zoltánt s határtalan gyönyörűsége telt benne. Haláláig főtárgya volt beszédének s halálos ágyán, mikor már nem tudott beszélni, karjait úgy mozgatta, mintha kis gyermeket ringatna, ezzel akarván tudtára adni anyámnak — írja Petőfi — hogy a kis unokáról gondolkodik. Első bravourja az volt a kis Zoltánnak, hogy kéthetes korában fölült az ágyában. Ez a testgyakorlat aztán annyira megtetszett neki, hogy aztán folyvást praktizálta. Persze csak néha sikerült neki s akkor is oly fáradsággal, hogy elvörösödött és elkékült bele. Július hó 21-én, tehát tíz nappal a segessvári csata előtt Tordán hagyta feleségét és a ki-