Ellenzék, 1922. december (43. évfolyam, 271-295. szám)
1922-12-03 / 273. szám
Cluj“Ko1ozsvár,r 1922. eecember 3 10 mswtmm Mennyit is és egy asszony írta: Szép Ernő. A vígszínházi pazar premieren, szombaton este, fel-felbukkantottam én egy elsőemeleti páholyba. Miért? Azért mert abban a páholyban nagyon szép asszony uralkodott. Ha Kegyetek azt a másik világot megtartotta volna, azt a világot, akiben a szerelem sötét hegedűjét tartottam az állam alá, hát akkor most elmuzsikálnám ennek a dámának a szemét, azt a két kék csigabigát, meg a haját, azt a bronzrokon őszi lombot, meg a halántékát, azt az indiai holdvidéket, meg a száját, ezt a perselynyílást, ahová bedobom az én egzisztenciámat, meg a vállait, a világnak két hófödött sarkát, meg a karjait azt a két világos kardot, amelyek halálomon osztoznak. Dehát Kegyetek azt a másik világot evvel a mostani jelenlegi világgal cserélte el, igy hát eszembe jutott magamnak is mikor egyszer a többek közt oda pislantottam afelé a dáma felé, hogy hát micsoda érték könyököl ottan a páholy bíbor kikötőjében a csillárfényes tenger felé. Megpróbáltam ott azt a feminin értéket amatőr valutáris ismereteimmel részletezni. Tessék: A haján túli bandeau 5000 korona Valószínű ondolálás ma délben a Váci utcában 200 K. Esetleges gyöngyfűzés a premierje előtt 800 K. A selyem inge, (ha olyan, amilyent szeretek) 50.000 K. A kis gyöngysor a nyakában (mondjuk) 10 millió. A selyem mellvédője (mein Leibchen was willst Du noch mehr!) 10.000 K. A buggyanója, persze selyem az is máskép nem fogadhatom el, sajnálom: 25.000 K. A selyem harisnyája: 5000 K. A selyem harisnyakötő elevátor: 5000 K. (Körülbelül.) A mai arcmassage: 700 K. A festék mai fogyasztása az arcán: 100 K. A manikűrözés: 100 K. A francia pariem ma esti fogyasztása: 500 K. Imperiale Russe, D’Orsay, vagy Helisotheau de Cologne mai fogyasztása a fürdőszobában és esti öltözés után: 300 K. A cipelője: 15.000 K. (Utóberi kurzus). A teknős fésű hátul a hajában: 8000 K. Az arany brokát ruhája: 150.000 K. (Nem 200.000 K.) Magas glacé keztyű: 10.000 K. A brilliánsos szarkötő órácska 100 millió. A karikagyűrű: 24 korona. (A békeidőből.) Az arany cigarettatárca egy darab brilliánssal: 200.000 K. A gyűrűje (a diszkrét egy brilliáns platinában) 5 millió. (Drágább?) A színlap: 20 K. (Vagy 10 ?) A bonbon, akit ebben a percben a szájába tett: 50 K. Az arany bonbonniére: 50.000 K. Tea és szendvics a gyomrocskájában, sajtó alatt: 500 K. 1000 koronás angol mosdószappan mai fogyasztása: 30 K. A Zsebkendője, illúzióm szerint Valenciennes-zsebkendő : 8000 K. Hócipője (ott kuksol biztosan a fogas alatt) 5000 K. Coboly bundája a fogason: 5 millió. Púder, pompon, ajk-cragon a retikinjében összesen 1000 K. A haja (ha szegény asszony volna s elvinné a hajkereskedőhöz levágatni) 3000 K. (Ritka szép haj.) Most már legyen szives ezt valaki összeadni, mert nálam ilyen hosszú összeadás eltart egy hónapig és még akkor se lesz pontos. itéz Mihály a bálái véra 1005 január 28. Irta: Kuncz Aladár . Megnyikorog az ajtó és félénk, kémlelő arccal befordul rajta Domby Márton. A szobácskában mély a csend. Minden hallgat és vár. Az alkonyuló nap bíboros vére beomlik az ablakon és végig csurog a gyűrött, átizzadt párna csücskén. Az ágy előtt szalmaszék, támláján egy-két egymásra rakott vizesrongy. Csokonai Vitéz Mihály nagy súlyos fejét hátra ejtve fekszik az ágyon. Barna göndörödő haját homlokára ragasztotta a verejték. A beesett arcból, melyen két vörös folt izzik, csak merészen hajló orra emelkedik ki és nagy, mozdulatlan szeme lángol elő. Jobb kezét egyenesen emeli a levegőbe s vékony ujjait a napfénynek tartja, mintha halvány bőrén átárnyékoló csontjait nézné. Egyik lábán megfeszül a foszladozó, kopott paplan, melyből itt-ott kikandikál a kóc, mint fészkébe bújt egér. A kis ablakon át a nyugati ég látszik a peremén úszó, tünedező vörös napkoronggal. A kertben csomóba fagyott az aszúfa. Egy bodzafa szomorúan mereszti bogos törzsét az égnek; megüszkösödött ágai ,segítségkérő kezekként tárulnak felfelé. Nem csak a tél,de a pusztító tűz is látható nyomokat hagyott mindenütt Egy helyen egymásra rakott, megszenesedett gerendák hevernek.. Szürkült, megfagyott hó terpeszkedik a fákon, dísztelen virágágyakon. Domby Márton az ágyhoz ér és a költő felé hajlik: — Hogy vagyunk nemzetes úr? Csokonai ráemeli szemét, a kis, köpcös emberre, kinek arca csupa tehetetlen, gyermekes férfiszánalom. Csak kisvártatva felel, mintha időbe telnék magára eszmélnie. — Lelkemet, testemet levezetve érzem ... Alvás helyett csak csábulásaim vannak ... Nemsokára megnyílnak a sötét kárpitok, jó Domby uram. Jobb is lesz. Elpusztulok elhagyatva, esméretlenül, vigasztaló lamenták nélkül. Felettem nem fog elmélkedni a lélek hallhatatlanságáról Csokonai Vitéz Mihály, mint Rhédeiné Őméltósága koporsója felett... Tanúskodjék kegyelmed én mellettem a világ előtt, ha ellábalok. Semmi egyéb vágyam nem volt, hanem hogy poétái munkáimat a világra adhassam. Honunk nagyjainak is ezért kerestem a kegyét, hogy munkáimat a közlényre kisegéljék. Csak egy nádfedeles kunyhó gondtalan magányosságát kértem tőlük, hol nyugodtan dolgozhatom. Nem álmodoztam én a montmorency kertek díszes lugassairól és a gajovai Jean Jacquesnak juttatott sok souverain-d’omyi ajándékokról, dehát fáradozásaimért, poétái műveimért annyit csak megérdemeltem volna, hogy legalább emberségessen tudjak meghalni? ... "Domby Márton elégedetlenül rázogatja fejét: — Deferált volna az Úr, édesem a enyhe meleg. Fűteni keveset kell, melegít a házigazda lelke. Az író ezt persze nem tudhatja magáról. Ő bizonyosan alaposan fel van öltözködve, energikus, kemény alakján vastag szvettel a mellény fölött, turistanadrág a lábán. Cigarettával kínál, maga pipára gyújt. A magyarországi Petőfi-jubileum csúcspontja a Nemzeti Színház Petőfiestje lesz, amelyre Herczeg Ferenc írt emlékjátékot. Szomjasan veteti közbe a kérést: áruljon el egyet-mást erről az irodalmi szenzációról. Az ünnepelt szerző nem sokat kéreti magát. Ahol beszélgetünk, a kis szalonból kilép a dolgozószobába és már hozza is a gépírásos szöveget. Visszaül a széles, puha fotójébe, meggyujtja hatalmas erélyős asztali lámpáját s azzal átalakulunk felolvasóestéllyé. A Nemzeti Színház igazgatóján kívül én vagyok az első, akinek megadatott, hogy végigcsodáljam az irodalomtörténeti meglepetést. Magam vagyok a publikum. Azaz, hogy mégse. Most veszem észre csupán, hogy szemközt velem egy pajkos szemű fürgefarkú kis kutyus csücsül és fülel. "Ott is marad mindvégig, testőrködik a gazdája mellett. Később még egy élőlény jelentkezik, világ gusztusának valamit. De kegyelmed keveset bíbelődött vele. Már mint a poézisnak tanítója is, nem úgy viselkedett, hogy feljebbvalói méltán megbotránkozhattak? Nagy dalidókban danolászva töltötte az éjjeket, vagy szüntelenül olvasott, fantámozott. Az ilyesmi kioltja az egészségét. Engede, hogy diákjai pipázzanak, sőt maga kegyelmed, rossz csinytevésekre szoktatta őket. A borbélyok szappanjába tintát, kutimázt kevertek s a tiszteletre méltó Szilágyi Gábor professzor urat csúfolódó versekkel illeték... Látja, látja Vitéz úr, az életét már itt elhibázta. . . És mikor lejebb vetették a sorban büntetésből, nem szállt magába, hanem rektori engedelem nélkül színes mellényben őgyelgett Debrecen városában. .. Csokonai párnájára könyökölve, hallgatja a zsörtölődő Dombyt s utolsó szavaira elmosolyodik. — Igaza van, kegyelmednek. Szerettem a pompásabb lépéseket, a bort, a szép asszonyokat.. . Úgy vélekedtem, hogy a fiatal fiuk egészséges kacagása felér Szilágyi nemzete? uramék arcfintoritásával... Nem volt igazságom. A professzor urak, a rektor urak erősebbek voltak, mint én. Mindegy. Álom volt minden én képzelődésem s annál hamarabb eltűnt, mennél édesebben merültem abba bele. Visszabuknak az éjszakába ... Elhallgatnak mind a ketten. A nap lebukik az égről. A szobába csak a hó kékes fénye szivárog be. Csokonai magára húzza paplanát. m — Hideg van — mondja és áthült / Szőrmét Jutányoson beszerozhet JnKi szűcsnél, Cluj, Egyszem-utca 1 szám. Egy tílálután Liszczeg Ferencnél Felolvasta az ELLENZÉK tudósítója előtt új darabját: „A költő és a halál". — Petőfi — Erdélyben. — A „Sirokkó" és „Szent László". — A magyar irodalom nem kap utánpótlást Erdélyből, a Bánságból, Szlovenszkóból és a Vajdaságból. — Kolozsvár: kitűnő „sárkányvérfürdő". — Az Ellenzék budapesti tudósítójától — Azt mondta valaki Gárdonyi Géza nyitott sírja fölött, hogy a nemzet, amely mint családi lámpa alatt ült az egri zsenifáklya fényében, egy pillanata sötétben maradt — a láng kihunyt! — és tanácstalanul áll fájdalma kábulatában. De csak káprázat az egész, folytatta a szónok, mert az írott emlékek, a poéta szellemének foglalata nem hullottak el a romlandó testtel s itt marad Gárdonyi minden sora, egész tündökletes lelke kormányos gyanánt a magyarság sorsának óceánjáró hajóján. Ám ennek a nemzedéknek nem csupán Gárdonyi Géza a menedéke. Az irodalom parancsnoki hídján vezérkedő tehetsége teljében látjuk Herczeg Ferencet. Vasárnap délután Herczeg Ferenc fogadta az Ellenzék budapesti tudósítóját és legfrisebb gondolataival a mi olvasóinkat tiszteli meg. Két utcára nyílik a villa kertje, egyfelől a Hidegkuti-útra, másik oldalán a Zuhatagutcára. Amint a parkba lépek, az őszi alkony jön velem szembe. Dermedt, reszkető kezében sötétkék kendő, fertályóra múlva éjjeli takaró alatt a világ. Csak a költő háza áll még fehéren és nyugodtan, a többi épület nem lát ide a "sűrűsödő homálytól. Bent A szomszéd szobában csacsogó kis harang kondul és lelkiismeretesen megmegjelentgeti, hány az óra. Herczeg Ferenc tehát olvasni kezd az ő drámaian feszült, mégis hűvösen szordinós gordonkahangján. Mindenekelőtt elmondja, hogy az alkalmi darab egyfelvonásos és előadása összevéve negyven percig tart. Cime: ,A költő és a halál"s Petőfinek az életszimbólumaival való viaskodását tárja elénk. Minthogy a költő bensejének legtitkoltabb kétségei öltenek a darabban testi formát. Idő kevéssel a segesvári csata előtt, színhely Varga Zsigmond székelykereszturi polgár háza, ahol a feljegyzések szerint Petőfi utolsó óráit töltötte. Személyek a költőn kívül Varga Zsigmond, ennek leánya Varga Rózsa, továbbá Gyalokay Lajos honvédszázados, végül Récsey Lipót konziliárius és ennek húga, Kamilla bárónő, fiatal özvegy. Ez a két utóbbi költött alak, nevüket arról a Récseyről kapták, akit köztudomás szerint a bécsi kormány „miniszterelnök“-ként küldött a magyarság nyakára, akit azonban senki sem vett komolyan. Gyalokay százados volt viszont a katonatiszt, akivel Petőfi Székelykereszturról Segesvárra kocsizott. (Más verzió úgy szól, hogy a költő Kurz Antallal szekerezett el Kereszturról, de Herczeg Ferenc már csak a környezet magyar egysége érdekében is Gyalokay nevét szerepelteti.) A mű azzal kezdődik, hogy Gyalokay hozza Marosvásárhelyről, a vezér, Bent parancsát: a költő menjen vissza, ne bocsátkozzék a csatába. Petőfi nem enged, mire a százados elmondja, milyen szorult helyzetben van a honvédség s hogy a győzelem teljesen kilátástalan. A nemzet azt várja Petőfitől, hogy őrizze meg magát az újjáteremtés munkájának. A kapacitáció közben lép a szobába Récsey, a konziliárius és vitát kezd Petőfivel, ugyanolyan értelemben, mint Gyalokay. Maga is verselt ifjú korában, úgymond, igaz, nem nagy sikerrel, de legalább is annyira kedvelője a poézisnek, hogy féltse a magyar költőt. Beszél Goethe karrierjéről, aki nyolcvanhárom évet élt és aki Faustot szintén nem volt képes huszonhat esztendős koráig megírni. Lekicsinyli Récsey azt a rajongást, amellyel Petőfi a forradalmon, a szabadság, az önfeláldozás gondolatán csüng, de a halálba induló lélek elhatározásán nem fog semmiféle ócsárlás karjait forró testéhez szorítja, melyet perzsel a láz. Az ajtó mögül lábcsoszogás hallatszik. Valaki veri le a havat cipőjéről. A hallgatagon ülő Domby Márton az ajtó felé néz, melynek megnyílt keretében egy kendőbe burkolt asszony árnyékalakja jelenik meg. Kezében kosár. — De sötét van kegyelmeteknél, Vitéz úr! — hallatszik a belépő aszszony kellemesen csengő hangja. — Szerencsére hoztam magammal világot. A fellobogó gyertyafénynél egy mosolygós, piros, asszonyi arc rajzolódik a szoba sötétjébe. — Erzsébet ifjasszonyt? — ámélkodik Domby. A mozdulatlanul fekvő Csokonai felemeli fejét és tágra nyílott szemmel nézi az asszonyt, aki eshülve hordja tekintetei körül a szoba rendetlenségén. Ez az össze-vissza hánytság színte megbotránkoztatja a dolgoz asszonyt. — Rokonhoz jöttem látogatni s itt beszélték, hogy Vitéz ur betegeskedik. Hoztam a Juliskától sok szép üdvözletet. Hogy érzi magát kegyelmed? . .. Hallom, hogy a nemzetes asszony is az ágyat nyomja . .. Csokonai ámuló gyönyörűséggel nézi az asszonyt. Az eszébe se jut, hogy Vajda Juliánna nagynénje áll előtte.* Csak a szája körül játszó mosolyt nézi és felső ajkának sajátságos mozdulatát, melyet beszéd közben néha kissé előre nyújt... Lilla mosolya, Lilla ajkának mozdulata ez . .. Úgy hat rá, mint valami hirtelen támadt nagy melegség. ELLENZÉK