Ellenzék, 1928. január (49. évfolyam, 1-23. szám)
1928-01-16 / 12. szám
49. év, 12. szám, ELLENZÉK A kivándorlók nyomában írta: Fekete-Nagy Béla Nemrégiben egyik fővárosi lap figyelemre méltó cikket között a kivándorlásról. A kép, melyet fölvázolt, meglehetősen sötét, sőt ijesztően komor. Az volt a lényege, hogy az ország területéről a kivándorlás az utóbbi időben megkétszereződött és hovatovább növekedőben van. Hogy a lap honnan vette statisztikai adatait, nem állapítható meg. Még igen szabatosan működő adatgyűjtő szervezet mellett is nagy nehézségekkel jár a pontos kivándorlási statisztika összeáltása. Ugyanis az, aki külföldre megy, még nem kivándorló, viszont sokan távoznak az országból útlevél nélkül és sok egyszerűen külföldre utazóból válhat kivándorló. Tulajdonkép kivándorlónak a statisztikai adatgyűjtés azokat szokta minősíteni, akik helyi hatóságaik útján úgynevezett kivándorlási útlevelet kérnek a belügyminisztertől A román törvénytárban erre vonatkozóan egyetlen szakaszt ismernek közhatóságaink. Az 1912-iki útlevéltörvény végrehajtási rendelete 8.§-ában azt mondja, hogy a „kivándorlási útleveleket csak a belügyminisztérium állítja ki és azok díjmentesek“. Hogy mi a „kivándorlási útlevél“, azt fölöslegesnek találta meghatározni. Egyszerűen azzal folytatja rendelkezéseit, hogy azok, akik ilyen útlevelet kérnek, tartoznak igazolni, hogy elegendő anyagi eszközzel rendelkeznek arra, hogy elutazhassanak addig az országig, ahová kivándorolni óhajtanak és hogy megfelelnek az illető ország kivándorlókra vonatkozó törvényeinek. Bizonyosnak tartom, hogy az államélet e fontos kérdéseit más rendelkezés is szabályozza, de nálunk az nem nyer alkalmazást. Hogy ilyetén módon azután mire támaszkodik a kivándorlási statisztika adatgyűjtése, azt bajos volna megmondani. Elégedjünk meg tehát holmi szőrszálhasogatás helyett azzal a ténnyel, hogy a fővárosi sajtó tájékozódása szerint a kivándorlás feltűnően emelkedő irányzatot mutat. Tudvalevő, hogy az európai államok sorában a romániai kivándorlás a maga közel évi 13.000 lélekszámával (1923-iki adat) igen előkelő helyet foglal el. Ha aztán arról értesülünk, hogy ez a kontingens a kétszeresére emelkedett, sőt azt is meghaladta, könnyen kiszámíthatjuk, hogy a születéseknek a halálozásokat meghaladó többlete hamarosan rámegy a kivándorlásra. Mindenesetre oly nagy ez a vérveszteség, hogy azzal már csak az állam gazdasági érdekei szempontjából is érdemes tüzetesen foglalkozni. Minket annál közelebbről és annál mélyebben érint ez a kérdés, mert a kivándorlók zöme éppen Erdélyből és a Bánátból kerül ki. Nehogy félreértessünk : ez csakugyan nem erdélyi magyar kérdés. Az erdélyi három nemzet jóformán egyenlő arányszámmal veszi ki belőle érdekeltségét. Országrészünk lakosságának ez a feltűnő népmozgalmi irányzata, szinte mondhatnók: hajlamossága, már régen ismeretes. Épen huszonötéves fordulója van az idén annak, hogy az orsz. M. Gazdasági Egyesület a kivándorlás ügyét, mint az akkori Magyarország egyik legégetőbb problémáját, alapos megvilágítás alá vette. Tanulságos dolog az ОМКЁ negyedszázad előtti akcióját emlékünkbe idézni. Az OMKE az állami szervek támogató közreműködésével, a társadalom minden rétegének bevonásával 1902- ben az ország négy részében alaposan előkészített kivándorlási kongreszszusokat rendezett. Tekintsünk el a felvidéki és dunántúli kongresszusoktól, — bennünket közvetlenül a másik két kerület tanácskozása érdekel, — az erdélyi (székely) és a bánáti kongresszus. A kongresszusokon az előadók tanulmányai és a hozzászólók érdekes fejtegetései, észrevételei, pótlásai napokra terjedő vitákat idéztek elő. Az ezekről készült terjedelmes naplók (a székely kongresszusé egymaga 44 nyomtatott ívre terjed) megvilágítják az ország minden bűnét-baját és valóságos tükördarabjai az akkori kormányzati és társadalmi állapotoknak. Hegedűs Lóránt — a kongresszusok tárgyalásainak leghivatottabb szakbírája — méltán állapítja meg, hogy azok csak a kivándorlásra indító okokat akarták garmadába szedni, de a kivándoroltak további sorsit nem vizsgálták meg. Ily módon a kivándorlás kérdésének egyik felére nem jutott világosság. Minket azonban ezúttal a megvilágított felerész is kielégít, mert a kongresszusok megállapításait összehasonlíthatjuk a mai viszonyokkal, az akkori kivándorlásra taszító okokat a maiakkal. A huszonöt év előtti kongresszus naplója után úgy foglalhatjuk össze a kialakult közfelfogást, hogy a kivándorlásra taszító okok ugyanazok, melyeket más szóval, mint a közállapotok bajait ismerünk. Vannak köztük természetesen kisebb, jelentéktelenebb bajok is, amelyek sok esetben alig bírnak befolyással a kivándorlásra, sőt néha vonatkozásuk vagy kölcsönhatásuk is alig ismerhető fel, de vannak aztán nagy számmal olyanok is, amelyek közül egy is elég volna a tömeges kivándorlás felidézésére. Ily nagy horderejű tényezők is jelentkeznek a kongresszus tárgyalási anyagának számbavétele alapján: a közigazgatás ósdisága, a telekkönyvi és tagosítási munkálatok hiányai, a hitelszervezet és iparfejlesztés elmaradottsága, a földbirtokelosztás aránytalansága és a szorosabb értelemben vett kivándorlási politika hiánya. Ne legyünk azonban igazságtalanok, ne okoljuk mindenért az ország bajait, vagyis az azokért felelős kormányzatot. A kongresszusok bátor és tisztes önvallomással beismerték, hogy a legmélyebbre gyökerező baj a társadalom kereső rétegeiben az önrendelkezés, a habozás nélküli elhatározás bátorsága, a vállalkozás szelleme és az egyéni szabadság hiánya. Nincs okunk kételkedni abban, hogy a negyedszázad előtti megállapítások ma is meg ne állanák helyüket a kivándorlásra taszító okokra nézve. Kétségtelennek tartjuk, hogy amilyen arányban javultak vagy rosszabbod-ttak a bajok, olyan arányban hatottak azok a kivándorlás csökkenésére vagy emelkedésére. Vizsgáljuk őket sorra. Kezdjük a végén: a társadalom kereső rétegeinek pszichéje változásán. Való igaz, hogy e tekintetben nagy eltolódás-számba menő változások történtek pár évtizeden belül. A világháború nem tombolhatott keresztül felettünk nyomtalanul Meg aztán az impérium-változás is nagy átalakulások eredője volt az erdélyi és bánsági társadalom rétegeződésében. „Latifundiumosok* kisgazdákká lettek, — országrészszerte középbirtok is alig akad. A közalkalmazottak ezrei a nekik szokatlan, ismeretlen szabadkereseti pályákra szorultak, ahol bátortalan tájékozatlansággal, bódult, félő és megfélemlített lélekkel, kin keservesen tapogatóztak. Vajon érezték ezek az ezrek az egyéni szabadság alkotó cselekvésre serkentő biztonságát? Vajon a bátor vállalkozás szelleme szállotta meg új életpályájukon? Aligha. Azt hiszem, nem vétek a tárgyilagosság ellen, ha a huszonöt év előtti közigazgatással szemben a mait nem tartom jobbnak, fejlettebbnek. A telekkönyvi és tagosítási állapotok terén a módfelett nagy visszaesést az illetékes tényezők maguk állapították meg. A hitelszervezés akkori elmaradottságát felváltotta az állandósult pénzkrízis, melyet tetéz a pénz vásárló képességét sorvasztó valuta-ingadozás. A földbirtokreform sok minden célt elért, csak épen a parasztság kielégítettségét, földéhsége megszüntetését nem érte el. Egy napilap hasábjain nem lehet ezeket a sokat felölelő problémákat részletezni. De nem is szükséges. A belföldi olvasók nagyon is ismerik a sajtóközlésekből és saját tapasztalataikból áldatlan helyzetünket, mely minden statisztikánál érthetőbb valószínűséggel tárja fel a kivándorlásra taszító okok sokaságát. Ezek orvoslása más lapra tartozik. De a tulajdonképi kivándorlási politikának nem ez a feladatköre, ellenben itt volna a tere és kötelessége is közbelépnie. Feladata mindenekelőtt az volna, hogy megállapítsa a kivándorló egyesek vagy csoportok számát, kivándorlásuk okát és célját. Tudnia kell, ki melyik világrészbe indul, mihez akar fogni, milyen kilátásai vannak. Meg kell győződnie, hogy nem bűnös üzelmek, csábítások, kizsákmányolási törekvéseit sarkalják-e tűzhelyük elhagyására kereső néprétegeink tagjait. Teljességgel nem vagyok barátja az állami gyámkodás túltengősének, ezen a téren azonban föltétlen szükségét látom a beavatkozásnak. Az állam busába vágó érdekek követelik meg. Mert hiszen az állam etnikai kötelessége polgárainak gondozása és az állam gazdasági érdeke, hogy azok kulturális és munkaerejét a megsemmisüléstől, a reá nézve teljes elvesztéstől megmentse. A kivándorlási politikának azért kell figyelemmel kísérnie, hogy a kivándorló melyik országba megy. Sőt egyenesen irányítania kell a kivándorlókat. Széles látókörű szervezetet kell beállítania, hogy az elbujdosókat olyan területek felé terelje, amelyek alkalmasak elhelyezkedésükre. Ki kell választania erre a célra elsősorban az itteniek egészsége fenntarthatására megfelelő klimatikus és hygienikus vidékeket, amelyeken emellett a letelepülési, kereseti és megélhetési viszonyok biztosítottnak tekinthetők. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy azok az államok, amelyek felé korábban a kivándorlás áradata irányult, a bevándorlás elé mind több és magasabb gátat emelnek. Tiltó rendszabályokat alkotnak, numerus claususokat állítanak be, iskolai és nyelvi képzettségeket követelnek. Az ezeket nem, vagy nem eléggé ismerő kivándorlók a pénzzé tett vagyonukat felemésztő hosszú utazás után az országhatárokon látják lecsapódni maguk előtt a sorompót, mely elzárja előttük a sóvárgott ígéret földjét. Az elképzelhető legkétségbeejtőbb helyzetbe jutnak az ilyenek, akik pedig nagy százalékát teszik ki az elvándoroltalak. Ott állanak pénz, élelem és valamit érő tanács nélkül. Az ilyeneket keresik aztán fel a lelketlen ügynökök, akik menekülést ígérnek , és elviszik őket a tropikus mocsárvidékekre baromi munkára, rabszolgaságszámba menő sorsba. Kinkeserves küzdelem után valamennyien ott pusztulnak el A helyes kivándorlási politika ezeknek a borzalmaknak elejét veheti. Jó tanáccsal helyes irányba terelheti az eltaszítottakat. Azonban az útmutatás sem elég még, őrködnie kell tovább is fölöttük. Az új hazát keresők részére ki kell módolnia, hogy azok munkaalkalomhoz juthassanak. Hogy emberi jogaikban megoltalmaztassanak. Hogy egymás támogatása érdekében csoportokba, kulturális és segélyző egyesületekbe, szövetkezetekbe, ha lehet, önálló telepekbe tömöríttessenek. És van végül még egy igen-igen fontos feladata. Az, hogy alkalmas időben erőteljes akciót kezdeményezzen a visszavándorlásra. A statisztika szerint a visszavándorlók száma igen kevés százalékot tesz ki. De az a kevés is alig felbecsülhető nagy értéket képvisel az anyaállamra nézve. Nemcsak azért, mert többnyire viszonylag nagy megtakarított vagyont hoznak haza, hanem azért is, mert a visszavándorolt iparos, földműves, bányamunkás megsokszorozott szaktudással, a kitartó rendszeres munka megszokásával, széles látókörrel, bőséges tapasztalatokkal és a kultúrálódás vágyával gazdagodva tér haza. Ezért fontos a visszavándorlók arányszámának emelésére törekedni — és ezért magasabbrendű államérdek az olyan kivándorlási politika inaugurálása, mely nyomon kíséri az eltaszítoltak új életutak. Azokat az utakat, melyeket ma még csak úgy nem ismerünk, mint a keleti bölcs szerint a szálló madárét a levegőben, a kígyóét a kövön, vagy a bedobott kőét a vízben. DSIDA JENŐ Hideg téli est ! Életünk hulló karácsonyfáján halkan repesnek a lángok. Fölöttünk és bennünk hömpölyög a hidegáramú csönd. Mosson ki, vigyen magával fodros hátán mindent, ami volt: esdő várakozások meddőségét, kulcsottkezü hasztalan imákat. Hópárnás nagy fenyők alatt üljünk le a törpék közé, burkolózzunk a hallgatásba s hunyjuk le félig a szemünket. S mig csillagok kezdenek pislákolni, töprengjünk az eljövő felől: hogyan kellene megszólalni? S mindent elölről kezdeni? VERSEIBŐL Valami arcot viszek Valami arcot, szentséget viszek elrejtve mélyen. Havas nagy után bandukolok szembe a lemenő nappal. Ezt a szentséget nem ismeri senki kívülem. Elitélt próféták máglyalángja perzselte a szívembe hajdan. Talán az otromba erdők mögött találok egy kicsi kunyhót, ahol a fehér fenyő asztalkából oltárt csinálhatok. Ott egy Istent imád majd velem a kunyhó apraja, nagyja s hiába búg az éjben a hitetlenség farkasüvöltése. De addig bandukolok a havas után szembe a nappal . Sötét terhek dőlnek az életemre s ferde árnyékok hullnak a hóra. 11. oldal Zsoldos magántanfolyam Budapest, VII., Dohány-u. M.Telefon: József 124-47. Előkészít polgári- és középiskolai magánvizsgákra, érettségire! Szépirodalmi, tudományos és bármily más irányú szakkönyvek az Elenzéc könyvosztályában szerezhetők Ьэ, Str. Universitäte (Egyetem-utca) 8. A háziasszony öröme a „Família“ speciál édes kenyér!