Ellenzék, 1928. december (49. évfolyam, 276-299. szám)
1928-12-05 / 279. szám
12 oldal. ELLENZÉK 49, 5-7, 279. 991« KÜLÖNÖS HÁZASSÁG TÖRTÉNET A VADNYUGATRÓL REGÉNY. Irta: EMERSON HOUGH (21) Wid Gardner nem szólt semmit, de nem. Vette le szemét a leányról. — Megfordultunk és lefelé jöttünk a pázsiton. Kérdeztem, hogy jött ide? Azt mondtam, hogy a büszkeségem ugyan nem engedte, hogy szenjek neki, de ha már utánam jüt, be kell vallanom, hogy mégis csak szeretem. — Komolyan szereti ? — kérdezte Vid. — Hogy képzelhet ilyet? Erre , félretéve minden óvatosságot, tüstént beszélni kezdett. Sok mindent elmondott, sokkal többet annál, amit az újságok valaha is megírtak. Elmondta, hogy olyan főbizalmiféle volt Clevelandben, már a háború alatt is és amióta aláírták a békét, még nagyobb szerep jutott neki a mozgalomban, Jutalmul küldték ki ide, mert sok minden sikerült, amibe belefogott. Nagyon oda volt értem, s megígértette, hogy elmegyek vele. ■ — Nem fog elmenni, szólt közbe Wid nyugodtan. • — Jut eszembe. Zavar azonban Hsz. Még nem mondtam el mindent, amit tőle hallottam. Egészen meg van háborodva. Arról beszélt, hogy mi mindent fognak csinálni a bolsevikok, ha eljutnak ide Amerikába. Azt mondja, világforradalom lesz. Annie görcsös zokogásban tört ki. — Merre ment innen az az ember? — kérdezte Wid. — Nem tudom. Azt mondta, van vele egy ember, aki felolvasásokat tart. Megígértette, hogy holnap, napkeltekor, kint leszek és elmegyek vele. Mindent megígértem. Nagyon megijedtem. Miért nem tért még haza a legénység? Annie Squires keservesen sírt. — Maradjanak csak itt a házban — mondta nyugodtan Wid, mialatt leakasztotta a falon függő karabélyt — én kimegyek és odafekszem a tűzek közé, közel a kapuhoz. Meghallom, ha kiáltanak. Vigyázzon, amíg a katonák megjönnek. Ne féljenek semmit, itt leszek a közelükben . . . A fegyverrel középen kiment. A két asszony félénken bújt közelebb egymáshoz. A legkisebb neszre is összerezzentek. Sokáig ültek már ott, amikor a holdas éjszaka csendjét és dörrenések szakították meg..! Egy magányos, süvítő lövés egészen a közéltől csattant fel, azután több lövés ropogott, távolabb, a réten. Végül sortűz dördült s a töltésről sebesen rohanó gépkocsi dugása hallatszott. XXVIII . A csikó, amelyen Sim Gage ült, ugyancsak vágtatott Sim, annyira el volt foglalva a gondolataival, hogy eleinte észre sem vette, hogy ugyanazon a félvad paripán ül, amely nemrég összezúzta a térdét. Vagy félórán át keményen küzdött vele, akkor azonban az állat követ kapott a patájába és megsántult. Azontúl nem lehetett már szó vágtatásról. Leszállt az éj és a hegyek pereméről hűvös szél verődött az útra. Sim Gage nem törődött a szép vidékkel, csak vágtatott, így is éjfél lett, mire a tajtékos paripa kantarját odaköthette a telep palánkjához és dr. Barnes után nézhetett. A doktor kezében villanylámpással fogadta. — Maga az, Gage ? Jöjjön be. Sim Gage bement és hült. Beteg lába zsibbadtan csüngött le a székről. Amilyen röviden csak tu....., előadta a dolgát. A doktor azonnal készülődni kezdett. — A lovát hagyja itt, Sim. A gépkocsimon megyünk. Félóra múltán már robogtak is. A kocsi fényszórója imbolygó fénynyel világította meg az úthajlásait, amelyek ebben az időben és ezzel a sebességgel szinte életveszélyesek voltak. Ilyenkor, nyáron, ez alatt a szélességi fok alatt az éjszakák rövidek. A szürkület még után érte őket. A hegytetők mögül feltörő rózsás fényben a doktor megállította a gépet. Itt szakították el a vezetéket, — mondta. Leszálltak a kocsiról és az oszlophoz léptek, amelyen fel lehetett ismerni a mászópatkók friss nyomait. --»■ Ez szakértő munkája — és vágás, nem szakadás. Vigyázzon, Gage, ne nyúljék hozzá, hátha még áram van benne. Úgy látszik, igaza van. A banditák visszatértek. De mondja, mi ez ? Nem érez maga valamit ? Sim bólintott: — Füst. Amint a szemhatár világosodott, megbizonyosodhattak róla, hogy nehéz, sűrű füstfelhő hömpölygött a csúcsok fölött. — Sátánfajzat, — dörmögött a doktor. — Megint felgyújtották az erdőt. Félórával később már a Sim Gage telepén jártak. Éles Állj !-kiáltás és egy Springfieldpuska kerek csöve fogadta őket az egyik ablakból. — Előre, jóbarát! — hangzott a tizedes szava, amikor a jelszót megadták. Az altiszt kilépett az ajtó elé, hogy jelentést tegyen őrnagyának. Wid Gardner is odament hozzájuk. Fegyverrel a kezében, a kunyhó falának támaszkodva töltötte az éjszakát. — Bevittük ide, — jelentette a tizedes, aki a barakajte felé vezette az érkezetteket. — Kit vittek be? — Azt, akit lelőttünk. Meghalt, mégpedig alaposan. Parancsolja őrnagy úr kikutatni a zsebeit? Wid Gardner bement velük a barakba, ahol fehér lepedővel letakartam hosszú, emberi alak feküdt a tapadón. — Gardner felvigyázó csíptel tegnap este kilenc órakor, jelentette az altiszt, — hátul, a gyepen, a kerítés mögött. Álljt vezényelt neki, de az nem állott meg. — Nem volt ideje megállni, — mondta Wid Gardner nagy lelki nyugalommal. — Akkor kiáltottam rá, amikor már megkapta a magáét. De sajnos, nem az volt, akire vadásztam. — A többi megszökött, — folytatta az altiszt. — Hallottuk a lövést, amint lefelé jöttünk az utón. Futólépésben nekivágtunk a rétnek. A bujkálók a kocsijuk felé törtettek. Megindították a motort és közéjs hajtottak. Tüzeltünk. Nem tudom találtunk-e, a lovak nyugtalanok voltak. Amazok felkaptattak a felső útra és elszáguldtak, gondolom, az erdő felé. Mi visszajöttünk a további parancsért, Barnes őrnagy felemelte a lepedőt. Vékony, saserra arcot látott. Az arc vértelen vol, sárga. A halott divatosan volt öltözve, gyűrűk borították az ujjait és csillogó melltű volt a nyakkendőjébe tűzve. A keze nem munkásember keze volt. Orrán piros vágás mutatta, hogy szemüveget hordott. Szőke haja volt és a szeme, amely egy kicsit nyitva maradt, világoskék. A vonásain idegen faj bélyege látszott, nem ugyan a jó származás bélyege, de a tanultságé. Valamikor jobb életmódhoz szokott ember lehetett. — Mondja el, hogy történt ? — kérdezte Barnes Widtől, aki közömbös utccál állt a halott fölött. —„Miss Squires többet mondhatna róla, mint élt, felelte Wid. — Ez nem az, akit én kerestem. Azt kerestem, akivel a Miss együtt dolgozott egy műhelyben, aki elemunkás volt, s akit Dorenwaldnak hittak. A leány megígérte neki, hogy ma napfelkeltekor találkoznak. Ezaz ember éppen az útról jött lefelé, amikor a másikat kerestem. Bevártam, amíg a közelembe ért. Egy golyó elég volt. — Hány kocsit láttak? — kérdezte Barnes az altiszttől. — Egyet. — Gage kettőt látott. — Másik fent maradhatott a sziklák között. — No most már van munka. Mondja, Gardner, vezet át az erdőből a túlsó oldal felé ? A West Fork felé ? — Ott a vízesés mellett, két mérföldnyire a nagy gát fölött, megszökhettek. Amerre a szálfákat akartuk vinni a fűrészhez. — Tizedes! Mac Questont két emberrel hagyja itt. A többi velem jön, fel a hegyekbe, az autómon. MacQueston egy emberrel lemegy oda, ahol a vezetéket elvágták és helyreállítja az összeköttetést. Mi vagy viszszajövünk a kocsin vagy visszaküdjük a kocsit. A tűz utunkat vághatja. Előre, indulj ! A várakozás a telepen félelmes volt, de nem tartott sokáig. Még nem volt tizenegy óra, amikor a két asszony már hallotta a motor nehéz kattogását. Az emberek kimásztak a kocsiból. Barnes odajött a kunyhóhoz. — Hiába minden. A tűz elvágta a Tepce-Creeknél az utat. A legjobb vörösfenyő-telepünk odavan és semmi remény rá, hogy a tüzet megállíthassuk. Ha a zsiványok felvitták a kocsijukat, az is bent égett. És most már túl lehetnek a West Forkon. Ha arra mentek, az útjük rövidebb, mint erre lefelé, a völgynek. A doktor Mary felé fordult. — A nagy töltésnél egy század katonánk van. Ott biztosabb a helyzet, mint itt. Mit szólna hozzá, ha azt ajánlanám, jöjjenek le oda, amíg a zendülés véget ér. Mary csendesen ült a helyén és elfordította a fejét. — Ugye, lejönnek? — Nem. Majd itt maradunk! — feleli Mary helyett Annie. Egy perc alatt készen vagyunk, várjon ránk. És már össze is kapkodta a podgyászukat. XXIX. A Two Forks vastagabb ágát soksok esztendei munka és sok millió árán megzabolázták. Most nyugodtan fut a medrében. Húsz mérfölddel odább egy tó van, ott, ahol azelőtt száguldva rohant a viz a simára csiszolt kövek fölött, végig a völgy torkán, le a hegyszakadékból. Száz láb magasságban a viz régi medre fölött, emberi kéz alkotta bástya mered, amely munkára fogja az egykor ellenállhatatlan áradatot. Most száz és száz mérföldre terjedő vezeték szivja magába a vízi erőt s villanyfénnyé alakítja át. Az elhasznált viz pedig messze réteket öntöz. A Two Forks másik ágán egy kisebb gát csatlakozik a nagy töltéshez. Ennek az ágnak a vize fűrészt hajt. A fűrészből szállítják a hajóhordaiakat. A vezető mérnökök és a munkások tábora a víz régi partján telepedett le. Innen indul ki az út, felfelé és lefelé a völgybe. A nagy töltés fejével óriási sziklához támaszkodik. Ott helyezték el a turbinákat és a kapuzsilipeket, amelyek a vízszolgáltatást látják el. Széles cementút fut a töltésen végig. Az utat kétoldalt lapos kőépületek szegélyezik, amelyek a dinamóknak adnak hajlékot. Bizonyos távolságban egymástól fegyveres őrszemeket állítottak fel a vízművek területén és megerősített járőrök jártak a töltés alján és a tetején is. Valamennyi a hadsereg egyenruhájában. A jól fizetett munkásnép közé mostanában az új, felforgató tanos ügynökei vegyültek el. Az éső törvényei-ről szavaltak az emberek és ez alatt a cégér alatt a bolseviki önzés tébolyult követeléseit hintették el közöttük. Azt hirdették, hogy a munkának a tőke ellen való harcában egyetlen harci eszköze van: az erőszak. A tikos agitáció ellen, mely a civilizáció lerombolásának jelszavát írta zászlajára, a kormány a kerületi igazságszolgáltatás, egy titkos detektivkar és a nyílt katonai erő segítségére küzd át. Azt a kiváló mérnököt, aki a Two Forks-művek építési munkáit vezette, aki a hidak és vasutak egész tömegét építette már és termékeny képzelettel alkotott középületeket és emlékműveket a városokban, régóta figyelték. A mérnök neve: Friedrich Waldhorn volt. Kitüntetéssel tette le vizsgáit a legelső német és amerikai egyemeken. Ami a háború előtt radikális szocialista volt. Megérezhette, hogy figyelik s amikor egy fiatal orvost tettek meg feljebbvalójául, ezzel nyiltan tudomására adták, hogy megbízhatatlannak tartják. Duzzogott és zárkózott iett, de a helyén maradt. Talán azért, mert másutt még szigorúbb megfigyelés alá kerülhetett volna. A tábor ott feküdt a napfényben, a völgytorok mindkét oldalán elterülő sikon. Nyers, festetlen, durván ácsolt gerendákból építették itt, a hegyóriások alján, messze kint, a vadonban. A nagy erdőség sötét zöldje negyven mérföld hosszúságban húzódott el fölötte. A táborlakók nem tudták mire vélni azt a kékes fátyolt, amely a napfényt elfogta a szemük elől. Sejtelmük sem volt róla, hogy a nap minden órájában ezer és ezer olyan faóriás megy tönkre, amelyet pótolni nem lehet soha többé. Amikor Barnes dr. és társasága lejöttek a Sim Gage telepéről, elterjedt a híte annak, hogy az erdő lángban áll. A katonák bosszút esküdtek. Barnes azt sem várta be, hogy az asszonyok leszálljanak a kocsijáról. Tüstént odasietett a főépülettel szemben fekvő, hosszú, tornácos házhoz, amely Waldhorn lakása volt, Waldhorn a bejárónál fogadta. Jól táplált, udvarias, jól öltözött ember volt, meglátszott rajta, hogy sok minden sikerült már neki az életben. Keveset beszélt, most is alig szólt valamit, amint a porral borított alakot maga előtt látta. Csak éppen felvonta erős szemöldökét. — Ó, ön az, doktor úr . . . azaz hogy őrnagy úr, — mondta és kissé gúnyosan mosolygott. — Csak szólítson őrnagynak. Azért jövök, mert szükségem van a házára. — Mikor? — Két perc múlva. — Minek ? — Közszolgálati célra. Egy betegem érkezett ide. A felvigyázóm felesége. . — Kedves őrnagy úr, én ugyan nem szeretném magát a praxisában megzavarni, de azt hiszem, hogy én itt vezető főmérnök vagyok. — Nekem tökéletesen mindegy, hogy ön mit hisz. Menjen át amoda a kunyhóba, Waldhorn, amíg majd el fogom innen szállíttatni magát. — Elszállítani ? Engem ? Hogy érti ezt ? — Tábor haditörvény alatt áll. És én magát letartóztatom, ha ez a kifejezés önnek jobban tetszik. — Maga letartóztat ? Engem ? Hogy értsem ezt? — Értse, ahogyan akarja. De mozogjon ! Ne töltsük az időt. — Bocsánat, — mondta Waldhorn dühösen — talán egy kissé elhirtelenkedte a dolgot. Kész vagyok átengedni lakásomat a hölgyeknek, de ennek az eljárásnak mégis magyarázatát kell kérnem, őrnagy úr. Haditörvény ! Honnan van felhatalmazása ? — A nemzetközi kongresszustól vagy a Jehovától. Erről majd később beszélhetünk, az én vagyok a parancsnok. Ha szó nélkül átmegy a másik házba, majd azt hiszik, hogy csak egyszerűen udvarias volt. Ha nem teszi, Isten tudja, hogy lesz. Hát siessen! Semmi kedvem tovább beszélni. (Folytatjuk.) Felelős szerkesztő: DR. SOMOM AnyilaS Kiadó: ELLENZÉK RÉSZVÉNYTÁRSASÁG