Ellenzék, 1928. december (49. évfolyam, 276-299. szám)

1928-12-05 / 279. szám

12 oldal. ELLENZÉK 49, 5-7, 279. 9­9­1« KÜLÖNÖS HÁZASSÁG TÖRTÉNET A VADNYUGATRÓL REGÉNY. Irta: EMERSON HOUGH (21) Wid Gardner nem szólt semmit, de nem. Vette le szemét a leányról. — Megfordultunk és lefelé jöttünk a pázsiton. Kérdeztem, hogy jött ide? Azt mondtam, hogy a büszkeségem ugyan nem engedte, hogy szenjek neki, de ha már utánam jü­t, be kell valla­nom, hogy mégis csak szeretem. — Komolyan szereti ? — kérdezte Vid. — Hogy képzelhet ilyet? Erre , félretéve minden óvatosságot, tüstént beszélni kezdett. Sok mindent elmon­dott, sokkal többet annál, amit az új­ságok valaha is megírtak. Elmondta, hogy olyan főbizalmiféle volt Cleve­­landben, már a háború alatt is és amióta aláírták a békét, még nagyobb szerep jutott neki a mozgalomban, Jutalmul küldték ki ide, mert sok minden sikerült, amibe belefogott. Nagyon oda volt értem, s megígértette, hogy elmegyek vele. ■ — Nem fog elmenni, szólt közbe Wid nyugodtan. • — Jut eszembe. Zavar azonban Hsz. Még nem mondtam el mindent, amit tőle hallottam. Egészen meg van háborodva. Arról beszélt, hogy mi mindent fognak csinálni a bolsevikok, ha eljutnak ide Amerikába. Azt mondja, világforradalom lesz. Annie görcsös zokogásban tört ki. — Merre ment innen az az ember? — kérdezte Wid. — Nem tudom. Azt mondta, van vele egy ember, aki felolvasásokat tart. Megígértette, hogy holnap, nap­keltekor, kint leszek és elmegyek vele. Mindent megígértem. Nagyon meg­ijedtem. Miért nem tért még haza a legénység? Annie Squires keservesen sírt. — Maradjanak csak itt a házban — mondta nyugodtan Wid, mialatt leakasztotta a falon függő karabélyt — én kimegyek és odafekszem a tűzek közé, közel a kapuhoz. Meghallom, ha kiáltanak. Vigyázzon, am­íg a ka­tonák megjönnek. Ne féljenek semmit, itt leszek a közelükben . . . A fegyverrel középen kiment. A két asszony félénken bújt közelebb egy­máshoz. A legkisebb neszre is össze­rezzentek. Sokáig ültek már ott, amikor a holdas éjszaka csendjét é­s dörre­­nések szakították m­eg..! Egy magányos, süvítő lövés egészen a közéltől csattant fel, azután több lövés ropogott, távolabb, a réten. Végül sortű­z dördült s a töltésről se­besen rohanó gépkocsi dugása hal­latszott. XXVIII . A csikó, amelyen Sim Gage ült, ugyancsak vágtatott Sim, annyira el volt foglalva a gon­­dolataival, hogy eleinte észre sem vette, hogy ugyanazon a félvad pari­pán ül, amely nemrég összezúzta a térdét. Vagy félórán át keményen küz­dött vele, akkor azonban az állat kö­vet kapott a patájába és megsántult. Azontúl nem lehetett már szó vág­­tatásról. Leszállt az éj és a hegyek peremé­ről hűvös szél verődött az útra. Sim Gage nem törődött a szép vidékkel, csak vágtatott, így is éjfél lett, mire a tajtékos paripa kantarját odaköt­hette a telep palánkjához és dr. Bar­nes után nézhetett. A doktor kezében villanylámpással fogadta. — Maga az, Gage ? Jöjjön be. Sim Gage bement és h­ült. Beteg lába zsibbadtan csüngött le a székről. Amilyen röviden csak tu....., előadta a dolgát. A doktor azonnal készülődni kezdett. — A lovát hagyja itt, Sim. A gép­kocsimon megyünk. Félóra múltán már robogtak is. A kocsi fényszórója imbolygó fény­­nyel világította meg az út­hajlásait, amelyek ebben az időben és ezzel a sebességgel szinte életveszélyesek voltak. Ilyenkor, nyáron, ez alatt a széles­ségi fok alatt az éjszakák rövidek. A szürkület még után érte őket. A hegy­tetők mögül feltörő rózsás fényben a doktor megállította a gépet.­­ Itt szakították el a vezetéket, — mondta. Leszálltak a kocsiról és az oszlop­hoz léptek, amelyen fel lehetett ismerni a mászópatkók friss nyomait. --»■ Ez szakértő munkája — és vá­gás, nem szakadás. Vigyázzon, Gage, ne nyúljék hozzá, hátha még áram van benne. Úgy látszik, igaza van. A banditák visszatértek. De mondja, mi ez ? Nem érez maga valamit ? Sim bólintott: — Füst. Amint a szemhatár világosodott, megbizonyosodhattak róla, hogy ne­héz, sűrű füstfelhő hömpölygött a csúcsok fölött. — Sátánfajzat, — dörmögött a dok­tor. — Megint felgyújtották az erdőt. Félórával később már a Sim Gage telepén jártak. Éles Állj !-kiáltás és egy Springfield­­puska kerek csöve fogadta őket az egyik ablakból. — Előre, jóbarát! — hangzott a tizedes szava, amikor a jelszót meg­adták. Az altiszt kilépett az ajtó elé, hogy jelentést tegyen őrnagyának. Wid Gardner is odament hozzájuk. Fegyverrel a kezében, a kunyhó falá­nak támaszkodva töltötte az éjszakát. — Bevittük ide, — jelentette a tize­des, aki a barakajte felé vezette az érkezetteket. — Kit vittek be? — Azt, akit lelőttünk. Meghalt, még­pedig alaposan. Parancsolja őrnagy úr kikutatni a zsebeit? Wid Gardner bement velük a ba­­rakba, ahol fehér lepedővel letakartam hosszú, emberi alak feküdt a tapadón. — Gardner felvigyázó csípte­l teg­nap este kilenc órakor, jelentette az altiszt, — hátul, a gyepen, a kerítés mögött. Állj­t vezényelt neki, de az nem állott meg. — Nem volt ideje megállni, — mondta Wid Gardner nagy lelki nyu­galommal. — Akkor kiáltottam rá, amikor már megkapta a magáét. De sajnos, nem az volt, akire vadásztam. — A többi megszökött, — folytatta az altiszt. — Hallottuk a lövést, amint lefelé jöttünk az utón. Futólépésben nekivágtunk a rétnek. A bujkálók a kocsijuk felé törtettek. Megindították a motort és közéjs hajtottak. Tüzel­tünk. Nem tudom találtunk-e, a lovak nyugtalanok voltak. Amazok felkaptat­tak a felső útra és elszáguldtak, gon­dolom, az erdő felé. Mi visszajöttünk a további parancsért, Barnes őrnagy felemelte a lepedőt. Vékony, saserra arcot látott. Az arc vértelen vol, sárga. A halott di­vatosan volt öltözve, gyűrűk borítot­ták az ujjait és csillogó melltű volt a nyakkendőjébe tűzve. A keze nem munkásember keze volt. Orrán piros vágás mutatta, hogy szemüveget hor­dott. Szőke haja volt és a szeme, amely egy kicsit nyitva maradt, vilá­goskék. A vonásain idegen faj bélyege látszott, nem ugyan a jó származás bélyege, de a tanultságé. Valamikor jobb életmódhoz szokott ember le­hetett. — Mondja el, hogy történt ? — kér­dezte Barnes Widtől, aki közömbös utccál állt a halott fölött. —„Miss Squires többet mondhatna róla, mint élt,­­ felelte Wid. — Ez nem az, akit én kerestem. Azt keres­tem, akivel a Miss együtt dolgozott egy műhelyben, aki elemu­nkás volt, s akit Dorenwaldnak hittak. A leány megígérte neki, hogy ma napfelkelte­kor találkoznak. Ez­­az ember éppen­­ az útról jött lefelé, amikor a másikat kerestem. Bevártam, amíg a közelembe ért. Egy golyó elég volt. — Hány kocsit láttak? — kérdezte Barnes az altiszttől. — Egyet. — Gage kettőt látott. — Másik fent maradhatott a sziklák között. — No most már van munka. Mondja, Gardner, vezet át az erdőből a túlsó oldal felé ? A West Fork felé ? — Ott a vízesés mellett, két mér­­földnyire a nagy gát fölött, megszök­hettek. Amerre a szálfákat akartuk vinni a fűrészhez. — Tizedes! Mac Questont két em­berrel hagyja itt. A többi velem jön, fel a hegyekbe, az autómon. Mac­Queston egy emberrel lemegy oda, ahol a vezetéket elvágták és helyre­állítja az összeköttetést. Mi vagy visz­­szajövünk a kocsin vagy visszaküdjük a kocsit. A tűz utunkat vághatja. Előre, indulj ! A várakozás a telepen félelmes volt, de nem tartott sokáig. Még nem volt tizenegy óra, amikor a két asszony már hallotta a motor nehéz kattogását. Az emberek kimásztak a kocsiból. Barnes odajött a kunyhóhoz. — Hiába minden. A tűz elvágta a Tepce-Creeknél az utat. A legjobb vörösfenyő-telepünk odavan és semmi remény rá, hogy a tüzet megállíthas­suk. Ha a zsiványok felvitták a kocsi­jukat, az is bent égett. És most már túl lehetnek a West Forkon. Ha arra mentek, az útjük rövidebb, mint erre lefelé, a völgynek. A doktor Mary felé fordult. — A nagy töltésnél egy század ka­tonánk van. Ott biztosabb a helyzet, mint itt. Mit szólna hozzá, ha azt ajánlanám, jöjjenek le oda, amíg a zendülés véget ér. Mary csendesen ült a helyén és el­fordította a fejét. — Ugy­e, lejönnek? — Nem. Majd itt maradunk! — fe­leli Mary helyett Annie.­­ Egy perc alatt készen vagyunk, várjon ránk. És már össze is kapkodta a pod­­gyászukat. XXIX. A Two Forks vastagabb ágát sok­sok esztendei munka és sok millió árán megzabolázták. Most nyugodtan fut a medrében. Húsz mérfölddel odább egy tó van, ott, ahol azelőtt száguldva rohant a viz a simára csiszolt kövek fölött, végig a völgy torkán, le a hegysza­kadékból. Száz láb magasságban a viz régi medre fölött, emberi kéz al­kotta bástya mered, amely munkára fogja az egykor ellenállhatatlan ára­datot. Most száz és száz mérföldre terjedő vezeték szivja magába a vízi erőt s villanyfénnyé alakítja át. Az el­használt viz pedig messze réteket öntöz. A Two Forks másik ágán egy kisebb gát csatlakozik a nagy töltéshez. Ennek az ágnak a vize fűrészt hajt. A fűrész­ből szállítják a hajóhordaiakat. A vezető mérnökök és a munkások tábora a víz régi partján telepedett le. Innen indul ki az út, felfelé és lefelé a völgybe. A nagy töltés fejével óriási sziklá­hoz támaszkodik. Ott helyezték el a turbinákat és a kapuzsilipeket, ame­lyek a vízszolgáltatást látják el. Széles cementút fut a töltésen végig. Az utat kétoldalt lapos kőépületek sze­gélyezik, amelyek a dinamóknak ad­nak hajlékot. Bizonyos távolságban egymástól fegyveres őrszemeket állítottak fel a vízművek területén és megerősített jár­őrök jártak a töltés alján és a tetején is. Valamennyi a hadsereg egyenruhá­jában. A jól fizetett munkásnép közé mos­tanában az új, felforgató tano­s­ ügy­nökei vegyültek el. Az éső törvényei-­­ről szavaltak az emberek és ez alatt a cégér alatt a bolseviki önzés tébo­lyult követeléseit hintették el közöttük. Azt hirdették, hogy a munkának a­­ tőke ellen való harcában egyetlen harci eszköze van: az erőszak. A ti­kos agitáció ellen, mely a civi­lizáció lerombolásának jelszavát írta zászlajára, a kormány a kerületi igaz­ságszolgáltatás, egy titkos detektivkar és a nyílt katonai erő segítségére küzd át. Azt a kiváló mérnököt, aki a Two Forks-művek építési munkáit vezette, aki a hidak és vasutak egész tömegét építette már és termékeny képzelettel alkotott középületeket és emlékműveket a városokban, régóta figyelték. A mérnök neve: Friedrich Waldhorn volt. Kitüntetéssel tette le vizsgáit a legelső német és amerikai egy­­eme­ken. Ami a háború előtt radikális szo­cialista volt. Megérezhette, hogy figye­lik s amikor egy fiatal orvost tettek meg feljebbvalójául, ezzel nyiltan tu­domására adták, hogy megbízhatat­lannak tartják. Duzzogott és zárkózott iett, de a helyén maradt. Talán azért, mert másutt még szigorúbb megfi­gyelés alá kerülhetett volna. A tábor ott feküdt a napfényben, a völgytorok mindkét oldalán elterülő sikon. Nyers, festetlen, durván ácsolt ge­rendákból építették itt, a hegyóriások alján, messze kint, a vadonban. A nagy erdőség sötét zöldje negyven mérföld hosszúságban húzódott el fölötte. A táborlakók nem tudták mire vélni azt a kékes fátyolt, amely a napfényt elfogta a szemük elől. Sejtelmük sem volt róla, hogy a nap minden órájá­ban ezer és ezer olyan faóriás megy tönkre, amelyet pótolni nem lehet soha többé. Amikor Barnes dr. és társasága lejöttek a Sim Gage telepéről, elter­jedt a híte annak, hogy az erdő láng­ban áll. A katonák bosszút esküdtek. Barnes azt sem várta be, hogy az asszonyok leszálljanak a kocsijáról. Tüstént odasietett a főépülettel szem­ben fekvő, hosszú, tornácos házhoz, amely Waldhorn lakása volt, Waldhorn a bejárónál fogadta. Jól táplált, udvarias, jól öltözött em­ber volt, meglátszott rajta, hogy sok minden sikerült már neki az életben. Keveset beszélt, most is alig szólt valamit, amint a porral borított alakot maga előtt látta. Csak éppen felvonta erős szemöldökét. — Ó, ön az, doktor úr . . . azaz hogy őrnagy úr, — mondta és kissé gúnyosan mosolygott. — Csak szólítson őrnagynak. Azért jövök, mert szükségem van a házára. — Mikor? — Két perc múlva. — Minek ? — Közszolgálati célra. Egy betegem érkezett ide. A felvigyázóm felesége. . — Kedves őrnagy úr, én ugyan nem szeretném magát a praxisában meg­zavarni, de azt hiszem, hogy én itt vezető főmérnök vagyok. — Nekem tökéletesen mindegy, hogy ön mit hisz. Menjen át amoda a kuny­hóba, Waldhorn, amíg majd el fogom innen szállíttatni magát. — Elszállítani ? Engem ? Hogy érti ezt ? — Tábor haditörvény alatt áll. És én magát letartóztatom, ha ez a kife­jezés önnek jobban tetszik. — Maga letartóztat ? Engem ? Hogy értsem ezt? — Értse, ahogyan akarja. De mo­zogjon ! Ne töltsük az időt. — Bocsánat, — mondta Waldhorn dühösen — talán egy kissé elhirte­­lenkedte a dolgot. Kész vagyok áten­gedni lakásomat a hölgyeknek, de ennek az eljárásnak mégis magyará­zatát kell kérnem, őrnagy úr. Hadi­törvény ! Honnan van felhatalmazása ? — A nemzetközi kongresszustól vagy a Jehovától. Erről majd később beszélhetünk, az én vagyok a parancs­nok. Ha szó nélkül átmegy a másik házba, majd azt hiszik, hogy csak egyszerűen udvarias volt. Ha nem teszi, Isten tudja, hogy lesz. Hát siessen! Semmi kedvem tovább be­szélni. (Folytatjuk.) Felelős szerkesztő: DR. SOMOM AnyilaS Kiadó: ELLENZÉK RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

Next