Ellenzék, 1929. július (50. évfolyam, 146-171. szám)

1929-07-29 / 170. szám

6. oldal. Klapkához utasította. Klapka gorombáskodott Petőfivel a levél miatt, sértegette, gyanúsította is, úgy, hogy Petőfi aznap őrnagyi rangjáról lemondott, amit Klapka tüstént elfogadott. Ezt az elfogadást azonban Petőfi nem kapta meg, mert másnap már Pestre utazott, hol Bemtől Görgeynek is üzenetet vitt. Útközben Petőfi Szolnokról, mint polgár, levelet irt, melyet Klapka sértőnek tartott és róla Görgeynek jelentést tett, úgy akarván elbánni — teljesen jogtalanul — Petőfivel, mint katonával. Később Klapka nemesen akart békülni a költővel, előtte megmagyarázta, hogy nem akarta bántani, hogy óhajtaná, hogy távol maradjon a csatatértől, mert neki más, fontosabb hivatása van. De e kibékülés után sem iktatta be a hivatalos lapba Petőfi kinevezését. Klapka kilátásba helyezte, hogy beleegyezik e kinevezésbe, de Petőfit ezerféle megjegyzések és rágalmak, melyektől épp úgy nem kímélték meg, mint a katonai rövidlátó bürokráciától, arra ösztönözték, hogy lemondását maga megírja egy nyilatkozatban, jelezvén, hogy lemondása okait a zavarok elmúltával le fogja leplezni, addig hazafisága tiltja a nyilatkozást. Ezt a nyilatkozatot soha nem írta meg. Egy goromba tábornokhoz című versét a kibékülési jelenet előtt irta s nem a nyilvánosságnak volt szánva. A hadvezéri zsenialitáshoz tartozott, hogy Bem a halhatatlan költő működésének nagy fontosságát nyomban felismerte és teljes mértékben méltányolta. Petőfi most mélyen megsértve, viszszavonult Pestre, hol elég szorult anyagi helyzetbe jutott. Bem csatasavát kénytelen volt eladatni, hogy kenyérhez jusson. Ezt Bemnek meg is írta, nem hogy panaszkodjék, de hogy tudassa, mennyire elégséges oka volt drága ajándéka eladására. Bem erre a levélre, Kurz titkára által levelet íratott Petőfinek, melyben 200 forint útiköltséget küldvén neki, újból magához hívja. Petőfi válaszában hálás szívvel és megrendítő fájdalommal mond köszönetet Bemnek, kijelenti— és igaza is volt — hogy saját szavainak legkiáltóbb meghazudtolása volna, ha néhány nap előtt közzétett végleges lemondása után újból felvenné az egyenruhát, melyben „ártatlanul a legkiáltóbb bántalmakat szenvedte“. Ezenkívül miatta Bemnek is az állam gondoskodik a rokkantakról. Isten áldja meg, fiam. Kezet sem nyújtott, hanem sietve belépett a liftbe. Délben ott ődöngött a Newyork-kávéház előtt, mert tudta, hogy Ella erre megy haza. Belátja, hogy ott az irodában nem diskurálhattak bizalmasabban, az utcán azonban nem leselkedik a főkönyvelő úr. Lehetetlen, hogy Ella elfeledte volna őt, hiszen szerették egymást. A leány valóban arra jött. Frissen, fiatalon, szépen. Mellette egy főhadnagy, akivel édesen nevetgélve diskurált. Csak egy pillanatra méltatta a félkezüt. Csak éppen ránézett, azután elfordította fejét. Elnézett felette. Pedig a félkezű épen maradt bal karját feltűnően a sapkájához emelte, még „kezét csókolom“-ot is mondott. A leány azzal az elnézéssel örökre elintézte. Nagy Mihály nekitámaszkodott a kávéház rácsos kerítésének. Lehunyta a szemét, majd arra gondolt, hogy milyen jó lenne most pihenni Skrobowa orosz falu mellett a puha fekete földben .. . 5. Később, a békeévek vergődésében helyzete még rosszabbodott. A rokkantakat megszokták, már nem is törődtek velük, sőt unták is őket. Utóvégre kellemesebb látványt is kereshet a szem, mint mankókat, fakarokat, fekete szemüvegeket és idegsokkos arcokat ... Egy előkelő lokálban meg is mondja a főúr Nagy Mihálynak: — Nézze, barátom, én tisztelem-becsülöm a rokkantakat, magam is katona voltam. De lássa be, hogy nem magának való ez az elegáns helyiség. Menjen kisebb helyekre, ahol nem feszélyezi a vendégeket. A rokkantban felforrt a düh, mondakellemetlenségei volnának, ha ő ismét katona volna és Bem újból pártfogolná. Ezért az útiköltséget is visszaküldte és gyönyörű szavakban búcsúzik el Bemtől, kinek személye iránti „mély tiszteletes szent szeretete érzetében így meri magát nevezni, ennek fia Petőfi Sándor.“ Ez adatokból, melyeket közölnünk kötelességünk volt, nyilvánvaló, hogy Petőfit csak olyan idők vehették rá, hogy a hadsereghez menjen újra, mely idők rá nézve — mondja Ferenczi helyesen — minden más lehetőséget kizártak. Hogy pedig ekkor, bárha csak másodsorban Bemre gondol, ezt érzelmei eléggé megmagyarázzák. Tegyük hozzá, hogy sorsa, végzete, melyet tudott és megjósolt annyiszor, húzták.* Mezőberényben tehát, Kiss ezredessel, némi habozás után, útra indult. Előbb odaszólt nejének: „Mit mondasz, Juliskám, menjünk-e?“ Neje azt felelte, hogy őt követni kész, hova sorsa viszi, de tőle el nem marad. Ez döntött. Petőfi Egressy Gáborhoz fordult s igy szólt: — Lásd Gábor, én nem fontolgatok sokáig. Nálam minden a pillanat szüleménye. Mire rögtön elhatároztam magamat, még mindig jól ütött ki. Különben is barátom, fátum szerint kell történnie mindennek, akár fontolgatunk, akár nem, az mindegy. Erre legdrágább emlékeit, egy tárcában Bem leveleit, újabb költeményeinek kéziratát és egyéb ereklyéit Orlay őrizetére bizva, a fuvarossal megegyezett és nyolc órakor reggel, egy szerdai napon Erdély felé indult a Petőfi család, „hogy a költő Erdély bércei közt betöltse végzetét.“ Estére Ugróra értek s a református papnál szálltak meg, kit Petőfi felkért, hogy Aranyt köszöntse és nevében irja meg, hogy ő Erdélybe utazott Bemhez. Váradról a Biasini-gyorskocsival Kolozsvárra utaztak. Innen már 20-ikán Tordára értek, hol Egressyvel együtt Miklós Miklós református paphoz szálltak, kinél már nem egyszer voltak vendégek s nála ezúttal egy napot töltöttek. A rossz hírek és Miklós rábeszélésére arra bírták Petőfit, hogy családját ott hagyja, míg valami biztos helyet talál. Aznap meglátogatta a tordai hasadékot. Július 22-én, vasárnap, kora reggel Egressyvel Marosvásárhelyre utazott a költő. Késő este értek be, de még ni akart valami keserűt, vagy méginkább ép kezével belevágni a főúr arcába, de körülnézett és visszariadt. Szembe vele egészséges, erős emberek, akikeki mind ellenségei ... Letepernék, megvernék őt ... A nyomorékot ... A nyomorúság minden nap végigkorbácsolta. A nyugdíj még az éhenhalásra is kevés volt. Szász és száz helyen kopogott állásért, gépmódjára sírta el mondókáját: — Bármilyen munkát elvállalok, kérem ... Megtanultam balkézzel írni, perfekt magyar-német levelező vagyok... Szegény hadirokkant vagyok kérem ... Azonban mindenfelől rideg válaszok meredtek feléje: — Sajnáljuk, de még az egészségeseket is leépítjük. Rokkantakat nem használhatunk. Elment rikkancsnak, de az éptestűek itt is elvették előle a levegőt. Nem tudott villamosra felugrani, végigcikkázni a körúton, újságjai megmaradtak és a hirlapbizományos végül elküldte. Rövid ideig őr volt egy fatelepen, azután portás, küldönc, ajtónyitogató, irodaszolga, megpróbálkozott mindennel, de a hibátlan testnek mindenhonnan kitúrták. Amikor már nagyon éhezett, kinyújtotta az utcán a kezét fillérekért. Két napra ítélték el tiltott koldulásért. A börtönben volt ideje gondolkodni az életen és így jutott el annak a megállapításához, hogy őt hivatalosan hősnek minősítik, valójában pedig épen azért zárják be, mert hős ... aznap értesítette nejét, hogy másnap Székelyudvarhely felé indul Bemhez. Székelyudvarhelyen, Csíkszeredán át Kézdivásárhelyre érkeztek. Itt látta őket Kőváry László, kinek szobájába szálltak meg a nagyvendéglőben, — innen is írt feleségének Petőfi, de levele elveszett. Kőváry historiográfusát Bem egy proklamáció kinyomtatására hagyta hátra. Petőfi és barátja másnap reggel Bereczkre utaztak. Ott találkozott Petőfi Bemmel, aki kétnapi moldvai táborozásból tért vissza. Erről a találkozásról Petőfi ezt írta nejének: „Bemmel Berecken találkoztam, megálltam hintája mellett és köszöntem neki, ő oda pillant, megismer, elkiáltja magát és kinyújtva felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, összeöleltük és csókoltuk egymást“, mon fils, mon fils, mon fils!“ — szólt az öreg sírva. A körülálló népség azt kérdezte Egressy Gábortól, hogy „fia ez a generálisnak?“ Most még sokkal nyájasabb, szívesebb, atyaibb irántam, mint eddig is az volt.“ Ez a fogadtatás Petőfit áradó jó kedvre hangolta, utánozta Bem beszédmodorát, ezt Egressy szerint mesterien tudta. A következő napok alatt állandóan Bem nyomában voltak, aki arra a hírre, hogy a magyar csapatok Szászrégenben vereséget szenvedtek, megállás nélkül rohant segítségül. Marosvásárhelyre július 29-én érkeztek vissza, ott Petőfi a Görög-féle piaci házban volt szállva, többed magával, mint Görög Károly és ifjú neje Ziegler Vilma vendége. E napról tette Bem jelentését a kormányhoz, hogy a költő újból szolgálatba lépett. „Jelentse ön a hadügyminiszternek — szólt Kurznak — de vigyázzon, jelentse ön szószerint ezt. Segédtisztem Petőfi őrnagy, ki Klapka tábornok gyalázatos eljárása miatt leköszönt volt, újból szolgálatba lépett.“ Egyszersmint megint törzskarába osztotta s meghagyta, hogy a költő nejének Vásárhelyt csináljanak lakást, de ez a zavaros időben elmaradt. Marosvásárhelyről Petőfi már julius 30-án reggel tovább utazott Bem után, aki csekély seregével még aznap Székelykereszturra érkezett. Petőfi nem akart elszakadni Bemtől, aki őt nem akarta elvinni, de Kurz őrnagy megígérte, hogy felveszi őt kocsijába. Bem előre látta a vereség eshetőségét s ezért tiltotta meg, hogy kövesse a szónok egyes szavait: — És mi gondolunk rátok, akik értünk szenvedtetek ... A hálás utókor kegyelettel zárja szivébe a hősöket ... megemlékezés . . részvét ... példaképpen álljon előttünk az ő életük ... Nem bírta tovább a hazugságot. Maga sem tudta, hogyan szakadt ki melléből az ordító tiltakozás: — Nem igaz! Hazudtok! Nem igaz! Ezúttal öt napi elzárást kapott kegyeletsértésért és csendháborításért, tekintettel büntetett előéletére . .. 7. A szerencse egyszer az életben mindenkire rámosolyog és Nagy Mihály nyolcvanötszázalékos hadirokkant is talált éjjel az aszfalton egy pénztárcát, amelyben hatszáz pengő volt. Először jólakott, azután térképet vásárolt, amelyben kikereste Baranovici litván várost, innen már tud tájékozódni. Útlevelet váltott, vízumokat szerzett, három napig utazott, majd megérkezett Baranovicibe, ahol tizenkét évvel ezelőtt a menetzászlóaljat kivagonírozták. Azért jött ide, hogy most jóvátegye a tizenkét esztendő előtti mulasztást. Baranovicstől Molcsatig kocsival ment, innen gyalog Gorodistére, ahol annak idején az ezredtörzs állomásozott, majd éjjel kiment Skrobowára, de nem tért be a faluba, hanem a mezőn húzódott meg. Sokáig keresgélt, míg megtalálta azt a furcsa formáju fát, amelynek a tövében három napig feküdt. Emlékezett pontosan: olyan volt a törzse, mint egy „s“ betű. Leheveredett a fa alá és felnézett az égre. Körülötte minden csendes volt. A lövészárkot már régen betemették, a drótakadályokat elvitték, a gránát és srapnellhüvelyeket elhordták. Sehol semmi nyoma a háborúnak. Magasra nőtt kukoricaszáde a vezér szerencsecsillagában bizó költő egy óra múlva utána indult s Kurz kocsiján még aznap este szintén Kereszturra ért, hol Varga Zsigmondnál halt meg. A reggelinél a ház ifjú lánya, Róza felkérte, hogy szavalja el egyik költeményét s a költő „valamely csodás előérzet hatása alatt“ — irja Ferenczi — éppen Egy gondolat bánt engemet címü rapszódiáját szavalta el szenvedélyes hévvel; a boldog leányka pedig Petőfi elutazása után, nemzeti szinü szalaggal átkötötte a csészét, melyből reggelizet és eltette ereklyéi közé. Petőfi reggel hat óra tájban indult el, hogy Bemhez csatlakozzék, de ez már útban volt Segesvár felé. Kis serege 2400 gyalogra, 250 lovasra és 14 hat, meg nyolc fontos ágyúra terjedt. Ezzel az erővel állott csatát 16.000 orosz és 24 ágyú ellen. Bem értesült Lüders orosz tábornok ama tervéről, hogy a székelyföldet teljesen elfoglalja és vagy Bemet is odazárja, vagy tőle elszakítsa. Ezért Dyck tábornokot Udvarhelyre, Grothenhelmet az erdélyi orosz hadsereg parancsnokát Marosvásárhely ellen rendelte, maga pedig Szebenből, Medgyesen át Segesvár felé vonult, terve lévén az északi orosz sereggel való egyesülés. Bem a fősereg visszaverésével akarta az egyesülést meggátolni. Petőfi Bemet Segesvár előtt, Héjasfalvánál érte utól. Reggel 7—8 óra közt az első tüzelésre az orosz előőrsök Fejéregyházáról visszavonultak Segesvárhoz, Bem érkezése meglepte őket ez oldalról, ők a vásárhelyi egyenes útról várták. A csatát részletezni nem feladatunk. A csata kezdetén Petőfit Bem körül látták gyalog, fegyvertelenül, vászonzubbonyos attillájában, mert őrnagyi egyenruhája még nem készült el. Bem haragosan megrendelte, hogy térjen vissza a tartalékhoz. Úgy látszik, hogy visszatért, de utóbb a csatatér különböző pontjain látták. Lengyel doktor orvos, aki a sebesülteket kötözte, délután 4 óra után a leégett falu, Fejéregyháza egyik sütőkemencéjén ülve látta, honnan a csata menetét figyelte. Időnként fel-felállt, távozott, hogy jobb áttekintést nyerjen ... Közben jegyezgetett egy zsebkönyvbe. Ebben a tájban a csata véresebbé vált és Petőfi a falu elé ment ki s ott egy árok hídrájára dőlve, mintegy félóráig szemlélte a csatát. Tőle nem messze egy hatfontos ágyú lőtte az vak gyökere kapaszkodott mélyen a vérrel trágyázott földbe. Cigarettára gyújtott és a füstöt maga elé fújta. Hirtelen a Sasfiókra gondolt, amit egyszer a Magyar Színházban látott. Ott Flambeau a wagrami csatatéren haldoklik és megjelennek előtte a háború rémei. Csodálatos, ő nem lát és nem érez semmi ilyesmit. Minden olyan csendes, halottak mélyen feküsznek a földben, a kukorica nem engedi őket kibújni. Másodpercekre elrohant előtte élete attól kezdve, hogy félkézzel kilépett a kórház kapuján. Egymásután jöttek a képek: nyomorúság, szenvedés, lenézés, közöny, frázisok, hazugságok, börtön, a hálás utókor „hálája“, eh, nem érdemes ... A nyomorék nem ember .s * Elég volt ... Kihúzta zsebkését és megkereste a hatodik bordát, mert úgy olvasta, hogy afölött van a szív. Piros vére most is ráömlött a fekete földre, akárcsak tizenkét év előtt. A távolban apró tüzes pontokat látott felpiroslani, majd a világító rakéta sárgás-zöld fénye suhant végig a tájon. Mintha gránátok is robbantak volna mellette kegyetlen dördüléssel. Azután jött az édes, isteni fekete köd, amelyben olyan jó elveszni. 6. A véletlen egyszer kisodorta a temetőbe, ahol éppen a hősi halottak emlékére rendeztek valami ünnepséget. Nekitámaszkodott egy díszes síremléknek és jól funkcionáló fülével elkapkodta a 8. Másnap reggel litván parasztok megtalálták a holttestet és jelentették az esetet a starosztának. A tisztviselő értelmetlenül csóválta a fejét. Nem ismerte a halottat, nem erről a vidékről való. A paraszt, akinek a földjén a félkezű hulla feküdt, káromkodott, mert biztosra vette, hogy még ebben az esztendőben rég veri el a vetését. ELLENZÉK 51/ 170. szám.