Ellenzék, 1937. október (58. évfolyam, 226-252. szám)

1937-10-03 / 228. szám

♦ ♦ 1937 október 3. ELLENZÉK VASÁRNAPI KRÓNIKA _____________ÍRJA MÁRAI SÁNDOR Szánalmas Angliai BUDAPEST, október hó. Nincs értelme továbbis elhallgatni, hogy a budapesti kávéházaik törzsközönsége, nemkülönben a hazai sajtó egy része Angliáról bizonyos ideje lesújtóan vélekedik. Reméljük, ez a megállapítás nem okoz nemzetközibonyodalmakat. Anglia talán elbírja ezt is, mint annyi más támadást és csapást, mely a közelmúltban sújtotta. A bizalom természetesen már az abesszin háború kitörésekor megrendült Pesten Angliairányában. Mi ez? — kérdezték a beavatottak. — Anglia tűri?... S mikor kiderült, hogy tűri, talán fogcsikorgatva, csendes felhördüléssel, de tűri s nem sül el egyetlen puskát sem veszélyeztetett távolkeleti érdekelés a négusbirodalmának védelmében, az óvatosabbak nem vonták le végső következtetéseiket, de nagyjából minden pesti érdekelt újságolvasó megállapította, hogy Anglia már nem a régi. Azok, akik külföldi lapokat is olvasnak, enyhe vigaszt találtak az értesültségben, mely tudni vélte,amit aztán a nyilvánossággal is közölt, tények bizonyítottak, hogy Anglia fegyveres ereje tökéletlen, a birodalom még nem készült fel a nagy ütközetre s el maradt a fegyverkezési versenyben. Pesten ezt a mulasztást rosszalták. Az angol munkáspárt nem érezte sürgősnek a fegyverkezést, a pesti kávéház törzsvendége sürgősnek és szükségesnek érezte. Az események megmutatták, hogya beavatott és széles látókörű pesti újságolvasónak megint egyszer igaza volt. Anglia fegyverkezését nem lehetem mártovább halogatni. Garvin több cikket írta fegyverkezés szükségességéről az „Observer“-be. Pesten — még mindig, nagyon tapintatosan — kezdtek elégedetlenkedni. A dolgok értek. Mégis, a Birodalomnak az abesszin kérdésben mutatott erélytelensége fölén talán napirendre lehetett volna térni, ha Anglia más, kontinentális kérdésekben megfelelő erélyt mutat. Sajnos, nem mutatott semmiféle erélyt. Mikor Hoare sírva távozott bukása után az angol parlamentből, mely elvetette béketervét, — mintaz események megmutatták, talán az egyetlen lehetséges béketervet, melyaz abesszin konfliktus mérsékelt és minden érdekeltet kielégítő megoldásán fáradozott — Pesten nagyon rossz néven vették Hoaretól, hogy nyilvánosan sírt. Egy angol államférfi,aki nyilvánosan könnyezik! Uraim! De Anglia együttérzett Hoare-al, csak éppen nem követte a tanácsok után; az angol közvéleményigazi szándékát megint egyszer nem lehetett kiismerni s miért is kerteljünk: Anglia ez években szánalmasan kapkodott! Pesten az okosabbak fejcsóválva jártak a városban. Anglia már nem a régi, mondták. Békében, kérem, mondták, ha egyetlen angolt alattvaló hajaszáma meggörbült valahol a világban, Anglia rögtön kardjára csapott és hajókat küldötta bajbajutott angol állampolgár vedrelmére. Quo vadis, Anglia? — kérdezték, akik latinul is tudtak. Anglia nem falait. Rejtélyes nép. Szánalmas nép, kezdték mondani Pesten. Az abeszszin háborúban szánalmasan viselkedett, hagyján! De mit szóljunk — legalább is Pesten mit szóljunk — egy Angliához, mely nemavatkozik be aspanyol polgárháborúba, egyszerű konferenciázgatással tér naprendre angol hajóikat ért támadások fölött, nem üt pártot egyik hadviselő fél ellen sem- s egyáltalán, ma a németekkel tárgyal, holnap az olaszokkal, ma jobbra hajlik, holnap egy kicsit balra s végül is nem hajlik sehova, hanem pártatlanul fegyverkezik és marad békebíró, miközben presztízsét mindenfelé a világon megtépázzák? Mit kezdjünk egy Angliával — kérdezték Pesten —, mely nem mozgósítja a gibraltári flottát, mikor bombák hullanak egy angol olajszállító hajóra? Mi lesza Birodalom presztízsével — kérdezték a törzsvendégek aggódva —, igen, mi lesz a’ világgal, ha kiderül, hogy Anglia, ez a jóllakott' birodalom tűri a packázást, mindent elvisel a béke érdekében? Tűrheti ezt Anglia? — kérdezték fájdalmas hangsúlylyal, mikor a németek megszállották -a Rajna-vidéket De Anglia tűrte. S mikor legutóbb a japán támadók egyik bombája életveszélyesen megsebesítette a kínai angol nagykövetet , Anglia beérte egyszerű számonkéréssel és jegyzékváltással, mikor Saghai nemzetközi koncessziós területén bombák estek az egyik angol áruházra,’és az angol admiralistás összefontkarokkal nézte a távolkeleti pusztulást’, betelt a mérték. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy Pesten már nem biznak Angliában. Nem mondják éppen hangosan, de köznapi diskurzusokból iskicseng a meggyőződés, hogy a Birodalom a hanyatlás útjáralépett, presztízse tépázott, fegyverkezése elkésett, a domíniumok már nem építhetnek az angol külpolitikára, az angol jellem már nem a régi. A fontról ne is beszéljünk. A londoni City, valamint az admiralitás és a Foreign Office egyelőre nem reagált még hivatalosan e lesújtó pestii véleményre. Valószínűleg más dolga van. A kérdésre, mely oly fájdalmas gúnnyal és csalódottsággal fordul feléje: „Tűrheti ez? még Anglia?...“ — akérdésre mely hallgatással felel. Hallgat és fegyverkezik. Hallgat és egyezkedik. Hallgat es bakit. Bármily tépázott is presztízse Pesten, beéri Franciaország, az Egyesült Államok és a domíniumok véleményével, mely egyhangúan vallja, hogy politikája az egyetlen helyes, szerepe éppen akkor hősies, ha nem akar hősködni s a bakét akkor szolgálja legigazabban, ha nem visel presztizssérelmi okokból háborút. Ilyen gyönge, ilyen szánalmas Anglia? Bocsássák meg a pesti beavatottak, ha nem értünk velük egyet ,s bocsássa meg Anglia, ha vállkozunk a nevetséges szerepre s megvédjük fitt Pesten megtépázott presztízsét. A világ civilizált népeinek többsége — bármilykülönösen hangzik is —, tiszteletteltekint a szánalmas Angliára. A dominiumok az angol koronázást követő tanácskozásokon félreérthetetlen nyíltsággal kijelentették, hogy ez a szánalmas, alkudozó, hajladozó, jobbra és balra csitító és egyensúlyozóangol békepolitika az egyetlen helyes s kijelentették azt is, hogy e politikában minden eszközzel támogatják az anyaországot: igen, Anglia ma eljutott oda, hogy abirodalmi gondolatot a dominiumok éppen olyan nyomatékkal hangsúlyozzák, mint maga az anyaország. A szánalmas Angia, akár- Az elsforcsosailtak — IBM—— írta: Castano-Köszeghy Marianne The Chamber of Horrors! — a Borzalmak Terme. — Ez az ijesztő felírás Londonban olvasható, az inkább hírhedt, mint híres panoptikumban, Madame Tussaud viaszt figuragyűjteményében. Az egyébként elcsépelt anyagon, bősz hadvezérek, politikusprimadonnák, kajánul vigyorgó történelmi előkellőségek garmadáján kívül, egy külön, vészesen elsötétített szoba ajtaja fölött ordít az elrettentő tábla. Valóban nem éri meg a gyöngébb idegeknek, hogy még zsebüket is külön belépődíjjal tépázzák meg a fürdőkádban és vérében fetrengő Marat és egyéb borzadályok megtekintéséért, ami még a különlegesen rossz angol ürüszelettől is elveszi a boldogtalan kiváncsiak étvágyát. Ezt a címet viseli a müncheni Hofgakrie idei nyári kiállítása. Keletkezésének története ismeretes. Ez év tavaszán jelent meg Hitler híres ukáza az összes német állami múzeumok igazgatóihoz. A kancellár e rendeletben szokott erényességével parancsolt rá Berlin, München és az összes német nagyvárosok templomainak, műemlékeinek és képtárainak vezetőségére, hogy azonnal gyökeresen távolítsák el mindazt a képet és szobrot, ami úgy művészi nívó, mint erkölcs tekintetében értéktelen és silány termék. Lett is ebből olyan radikális nagytakarítás, amilyet elpuhult korunk régen nem látott. Tévedés azonban e rendeletnek kizárólagosan felekezeti okokból való megtámadása. A világhírű berlini múzeumokban például ma is ott függnek Max Liebermann és tanítványainak monumentális vásznai, ellenben az Entartete Kunst Münchenben örökre kipécézett piktorai között, is akad bőven sok, „von und zu“. A kancellár egyébként maga is felülvizsgálta a múzeumigazgatók ugyancsak lelkiismeretes munkáját, képzett és művelt német fejek szakértő közreműködését. Évtizedek művészi eltévelyedéseit küszöbölték ki e hatalmas tisztogatás folyamán és ma tárgyilagos őszinteséggel lehet megállapítani, hogy az igazán értékes színvonal visszaállítása tényleg sikerült. Mindaz a zsibvásári munka, sok, méreteiben is ízléstelen, témáinál fogva pedig annál mennyire is lesajnálják Pesten, a civilizáció legnagyobb ütközetét vívja, mikor nem vív semmiféle ütközetet, mikor zsebre tett kézzel és lábhoz állitott puskával lüri, hogy megsebesítsék nagykövetét, mikor az emberi bölcsességnek, a civilizált önuralomnak, a kiegyenlítő, oltogató, nyugtató humanizmusnak e hősies szerepére vállalkozott, melyért Pesten sajnálják és fejcsóválva emlegetik. Angliatudja, hogy az új világháborút egyetlen módon lehet megnyerni: ha mindent elkövet, hogy ne következzék be. Ez a szerep nem snájdig. De emberfeletti feladat s a szá ő mélyebb, emberibb értelmében hősies, ijesztőbb, dekadens, durva és merőben művészietlen mázolmány, melyért eddig sok éven át nagy pénzeket fizetett a német állam, — ma összegyűjtve, szomorúan, tekintélyes tömegben vigyorog a kiváncsi nézők felé. Szegény nézők! Azonban már maga az a vigasztaló tudat, hogy ide ugyan nem jár belépődíj, eleve derűs hangulatba ringatja őket. München kedélyes lakói itt adnak egymásnak találkozót, különösen, amikor zuhog az eső, az esernyőt itt gazdájával együtt beengedik. Ez mindent megmond... A polgár kíváncsisága érthető. Mint megvadult nyáj, úgy üvölt, tolong és hömpölyög a turnusokban beeresztett emberáradat a Hofgalerie lépcsőin. A legelső és egyenesen felejthetetlen látványosság, mely a szűk lépcsőházban feltűnik: Krisztus! Azonban e borzalmas, e rettenetes, e halálosan meggyalázott Krisztus, mely ízléstelenül túlméretezek fafeszületén elsőként mered az Entartete Kunst látogatói felé, — ez a minden fenségtől megrakolt, boldogtalan Krisztus valóban nem, mint isteni ige hirdetője jelenik meg itt a nyilvánosság előtt. Elrettentő példaként tekint felénk, groteszkül eltúlozott sebeivel, betegagya tervezőjének megbomlott képzeletével e szörnyű faszobor, melynek pedig máris tekintélyes múltja van. A lübecki székesegyházban elhelyezett Hősi emlék kiemeledő főalakjaként faragta ki készítője, Gries professzor és a hősöknek ilyen sikerült gyalázatát még a tanár úr sürgős nyugdíjba menesztése sem mentheti. Ez a legelső, idekavaró benyomás elegendő ahhoz, hogy a néző máris lényegesen megrendült kedéllyel fogjon hozzá a további szemlélődéshez. Dante poklának minden rémsége kevés ahhoz a lelki szenvedéshez, melyet az érez elsősorban, aki csak egy kicsit is ért a művésethez és viszont a Frankfurter wirsli, meg a világ legjobb söre sem szólt rögtön a kövér bajornak, mikor innen friss levegőre menekül. Ami elfajult ösztön, métely és aberráció élt az utolsó évtizeden át egy beteg korszak művésznemzedéke lelkében, ami rut, undorító és gonosz volt e magát piktornak képzelt, szerencsétlen siserahad elmeállapotában, fordítva és tombolva üvölti világgá ördögi csatakiáltását ez örökre elvesztett ,,művészeti“ hadjáratban. Torz szörnyek, elállatiasodott némberek, vad majompofák eszeveszett kaleidoszkópja vigyorog felénk e rettenetes falakról és mindenütt orgiáját üli a legbotrányosabb mesterségbeli tudatlanság. — És mindezekért óriási pénzeket, nehéz milliókat fizettek eddig a német állami képtárak! — Erre kelletttek hát az adózó nép verejtékesen összeizzadt fillérjei! — Ilyen tartalmú feliratok szakítják meg a képek és szobrok sorozatát. Szentséges témák, — a Keresztrefeszítés! — embertelen meggyalázásban tátonganak a néző felé a különösen visszataszító felfogású festő, Nolde jóvoltából, akinek Ádám és Évája sokkal inkább közelíti meg Darwin elméletét, mint a bibliát, viszont Fiatal Ökrök címü képéért az egész egyesült állatvilág unisono! — teljes joggal indíthat becsületsértési pert! — Beckmann nevű festőnek Jézus és a házasságtörőnő címü képéről egy mázsa kence sír le keservesen, mialatt Talheimer úr valóban pokoli ötletekkel fűszerezi Szent Antal kísértését. Pár teremmel odébb a lerázhatatlan Nolde üldöz minket új képével: Jézus és Magdolna. Ez a kép azonban egy tekintetben mégis erkölcsnemesítő hatású, ha a világ összes Magdolnái ugyanúgy látnák patrónájukat, ahogy e kerge bajor látta őt, valószínűleg inkább sohasem térnének le a tisztesség útjáról. Chagall Rabbinus a vérbenforgó szemeivel, Kleinschmied: Duett im Nordcafé című brutális jelenetével, Campedong őrjöngő lovaival, Hoffmann inkább melankolikus tehenekhez, mint női testhez hasonló aktjaival, — végül bizonyos Kirschner az „Emberpárral“, melyhez hasonló korcs párt sem igen pingáltak még s amelyet pedig nagy diadallal ünnepeltek a weimari Németország idejében Hamburgban, — mindezek már éppen elegendők. ahhoz, hogy tütemes nézőjük szédülten kapkodjon levegő után. De hiába, — emberek vagyunk, bűnösök és vezekelnünk kell! Mikor is végül a barmeni Ruhmeshalle falairól lekerült — Abgehängt! — felirat: Hét gyermek tolakodik mindenáron szemünk elé, — érezzük, hogy már aztán vége. Elég volt. Nem birom tovább! Ki az utcára! Ki a levegőre! Azonban még ez a fejvesztett menekülés is meg van keserítve. Ugyanazon a lépcsőn kell lemenni, ahol feljöttünk. És újra látni kellett Krisztust, a megszentségtelenített Isten embert a tragikus megcsúfoltatásáran, ahogy ott vonaglott megcsonkítottan a szűk müncheni lépcsőház legfelső korlátja fölött. És látni kellett mindazokat az embereket, akik most érkeztek, akik szintén megdöbbenve, dermedt rémületben meredtek e borzalmas feszületre. Jöttek fölfelé, nagy tömegekben, idegenek, jó, rossz, közömbös emberek és mindegyik szemétben ott lángolt a felhőborodás , kétségbeesés, az undor és szégyen égő kifejezése.