Ellenzék, 1940. március (61. évfolyam, 49-74. szám)
1940-03-03 / 51. szám
1 12 ............................................................... válni, «melyen volrijícirójj'az a 11«pesti szel; jó volt egyszerre életté es h«l«l !« lenni, fénnyé és árnyékká, ke's^yes völggyé, a nasty, egyetlen ritmussá — jó volt élni. Azután eloszlott a külünség. A bölcs tovább utazott, hollókémés bujdokolt itt-ott a lelkekben, a nosztalgia még föltámadt néha az őszelet után, ahol a Természet szava erősebb, mint az embereiké, de lassanként elfelejtődött minden ... hatod, hilla, ebben a nagy, beszédes éjszakában most is csak ketten ballagunk, s mi is oly idegenek, oly átfutóvendégek vagyunk itt. Igyekszünk a fedél alá, az emberektől épített tető alá, ahol elfelejtjük, hogy csak egy naigy tetőzet van minden ember és minden élőlény felett s ez a csillagos égbolt... Lilléák tornácos háza sötét fák között fehér lett. A kislány, mielőtt belépett volna a kerti kapun, egy percre megállt s a Göncöl-szekér alatt rózsaszinű fényben sziporkázó csillagra mutatott : — Látod, az az én csillagom ... Ha majd messze leszel tőlem s látod ezt a csillagot, gondolj rám. Otthon nagy kellemetlenség várt Lillára. Nagynénije irt a városból s Lilla fiatal jegyesének apró hűtlenségeiről számolt be. Lilla már napok óta nem kapott a fiútól híradást s most a nagynéni levele mindent megmagyarázott. Lilla nagyon dühös volt és keserves könnyeket hullatott. Az édesanyja megkért, hogy beszéljek a lelkére, így egy kicsikét még kint ültünk a tornácon. Közben nemcsak a Ulila lelke, hanem az ég is beborult. Nagy, sötét felhők álltak csatasorba, amelyek a szelíd holdat elűzték az égről. Lillának beszéltem az élet gyakorlati oldaláról s a szerelmesek hiú játékáról, melyet nem szabad komolyan venni. Szép fejét a vállamra hajtotta és sírása is lassanként alábbhagyott. A villámok sűrűn hasították át a felhőket s fényükben könnyen észrevehettem, hogy Siílía hálásan és ártatlan kötődéssel néz rám s elvárja, hogy izes ajkáról ellopjam a csókot, amely nem is nekem szólt, hanem hűtlen jegyesének szánt bosszuállás volt. Én nem éltem az alkalommal s tudom, hogy a kislány ezért nagyon megvetett, de meg is érdemeltem, mert abban a pillanatban Lillát, a fehérruhás, emlékeztető, gyönyörű gyermeket, örökre eltemettem magamban. KARINTHY FRIGYES: FEBRUÁR Szeretem ezt a hónapot. Valami kettősséget érzek benne, ellenmondást, mint mindenben, ami életteljes. A legreálisabb, mondhatnám, legpraktikusabb hónap, amellet van benne valami valószínűtlen. Huszonnyolc napból áll, pontosan négy hét: pénzügyi és adminisztratív szempontból ideális, minden napja ugyanarra a heti dátumra esik. Comtergost szerint minden hónapnak utánoznia kellene őt, viszont akkor tizenhárom hónap volna egy évben, elpechelné az évet egy egész hónappal, így meg az a helyzet, hogy ez a rendes, testhezálló hónap minden negyedik évben becsapja az embert, egyszerre csak minden ok nélkül huszonkilenc napból áll s ezzel, hogy úgy mondjam, huszonnyolcra vesz bennünket. Ez a huszonkilencedik nap rengeteg furcsa zavart okozhat. Eltekintve attól, hogy esetleg születni is lehet ezen a napon és bármelyikünkkel bármikor megtörténhetik, mely esetben minden négy évben van csak születésnapod (nőknek ajánlatos), mindenféle megállapodás érvényét veszti, amit ezen a napon csináltunk. Magam például megfogadtam, hogy naptárak részére szellmes kis csevegést kizáróan február huszonkilencedikén vagyok hajlandó irni. Tehát legföljebb minden negyedik évben. L'j kiadásban jelent meg! Újra kapható: Axel Munth.©. Az utóbbi évek legnagyobb könyvsikerét közkivánságra hozták ki az uj kiadásban. ízléses, egész vászonkötésben ára 173 lej fraz Ellenzék könyvosztályában Kolozsvár, Piata staikii. Kérje a közrúlytjdonságok jegyzékét, F/ I TH 7 PK 1940 március 3. Történelmi érzék Lelki fogyatkozásaink között ritkán esikSzó egyik általánosabb és veszedelmesebb fogyatkozásunkról, a történelmi érzék hiányáról. Pedig éppen ennek az érzéknek a kiművelése az egyén és minden fajta közösség életének, ez élet tudatosságának legfőbb követelménye. Történelmi érzék nélkül nincs előrelátás és megfontolás, nincs felelősségérzés és önmérséklés, nincs kölcsönös jóakarat és közös munkára való hajlandóság, sem kímélet és megbocsájtás. S ha mindez nincs, akkor hiányzik az egyéni élet céltudatos irányítása, a másokkal való együttélés békéjének minden biztosítéka, az együttes munka leelstősége, akkor egyirányúság helyett kapkodás, kölcsönös segítés és kiegészítés helyett széthúzás, barátságos megvitatások helyett gyűlölködés uralkodik s pusztit mindenféle értéket. De történelmi érzék nélkül még ez a pusztulás is észrevétlenül marad, mert lassanként megy végbe, az egyént ritkán érinti s következményei nem hirtelen jelentkeznek, így aztán gátolás nélkül tönkre megy sok minden, amit csekély erővel, gondoskodással meg lehetett volna tartani, stt gyarapítani. A történelmi érzék mivoltát elég itt úgy jeleznünk, hogy akiben ez az érzék kifejlett, az az ember nemcsak magukban nézi az egyes eseteket és jelenségeket, hanem mindennek az eredetét és következményeit, azaz okát és okozóját igyekszik felismerni s nagyon kicsiny dologban egyaránt a fejlődésnek, a folyamatos alakulásnak egy-egy mozzanatát látja. Ezen az uton jut a gondolkodó ember oda, hogy a maga életének mindedik lépését előre meggondolja, mert tudja, hogy annak az 5 további sorsára következménye lesz, elgondolja tehát, hogy váljon milyen következményei lehetnek; mivel pedig tudja, hogy az élet minden létezőnek sokféle módon való egymásra hatásából áll, elgondolja azt is, hogy az ő szándékolt lépésének mi lehet a hatása másokra, emberekre, viszonyokra. Csalódás érheti így is, váratlan eredmény keletkezhetik így is, de sokkal ritkábban és minél tapasztaltabb az ember, minél több kapcsdást tud elgondolni, annál kisebb mértékben éri meglepetés. A történelmi érzéktől irányított gondolkodás rokon a természettudományi gondolkodással, mert tényeknek, valóságoknak pontos, azaz elfogulatlan megállapítást követeli, hiszen csak akkor lehet remélnünk, hogy helyesen következtetünk; különféle tényezők együtthatásának felismerésére vezet s a felismert kapcsolatok, összefutó szálak teljes méltánylását követeli, mert egyébként a megértés nem lehet tökéletes. Akinek történelmi érzéke fejlett, az Ugyanúgy áll a társadalom, az emberiség életének folyamában, mint a természettudós a természet világában: tisztábban lát és tudatosabban él, mint a többiek s igyekszik mindig még tisztábban látni és még tudatosabban élni. Ez azt jelenti, hogy igyekszik mindent megismerni, ami körülveszi s iparkodik mindenek közepette önmagát érvényesíteni, saját életét önmaga kormányozni. És valóban, csak az ilyen ember élhet személyes életet; az ilyenek nem játékszerei korlátlanul az élet hullámainak, hanem nyitott szemű küzdők e hullámok árjában. Más és nagy kérdés, hogy a nyitott szem mily cél felé tekint, a történelmi érzék cselekvést parancsol, a tudatosság miben jelentkezik: önzés vagy a közösség szolgálása következik-e belőle. Azonban ez a kérdés is csak azért jelenik meg bennünk, mert tudjuk, hogy az emberek ebben a tekintetben is nagyon sokfélék: a tudatosság fejlődésének igen különböző pontjaiig tudnak eljutni. Aki a tetőig eljuthat, vagyis aki a maga emberi mivoltát tisztán megérti, aki minden egybefutó szálat pontosan felismer és a felismert igazságtól el nem zárkózik, az nem lehet önző, mert az önzés hasznát felettébb múlandónak látja; de nem is feledkezik meg egészen önmagáról, mert a közösségnek ő is tagja, tehát érték, amelynek elvesznie nem szabad. Az igazi tudatosság az egyén és a közösség érdekének kiegyenlítésére teszi az embert képessé, a „természetes önzés“-nek s a mások iránt való kötelességének olyan összehangolására, amelyből hiányzik a mesterkéltség, a kényszerű lemondás keserűsége, ellenben megvan benne a természetes egybehangzás, a harmónia nyugalma és megnyugtató hatása. E magaslat jelzi az emberiség benső fejlődésének az irányát, tehát erre kell vezetni az ifjúságot, ami a nevelés feladata s e vezetéssel megtett után kell a felnőtt embernek önszántából tovább haladnia, amit nevezhetünk önnevelésnek, de mondhatunk a tisztánlátás, az élet tudatossága, a személyes érték tudatos fejlesztésének is. Nem nehéz elgondolni, mily jó következései lennének az egész emberi életre nézve, ha erre valóban mindenki törekednék, ha a történelmi érzék általánosan fejlett vagy legalább fejledöző volna! Jól tudjuk, hogy az ember elé tűzött és tűzhető célokat soha sem éri, nem is érheti el minden ember, legyünk, hát szerények jelok; a történelmi érzéket sem reméljük, hogy mindenkiben kifejlődjék, még a többségben sem, (de valóban illltidnyájunk érdeke, hogy minél zöld emberben meglegyen, hőskent ollyanokban, akik bármi tekintetben vezetők, akiknek mások cselekvésére irányuló hálánk van. Avégre pedig, hogy a történelmi érzék minden ilyen emberben s hogy egyáltalában minél több emberben kifejlődhessék, szükséges, hogy mindenkiben igyekezzünk kifejleszteni, legalább is megindítani a fejlődést. Sem azt nem kívánom itt fejtegetni, hogy ebből mi következik a köznevelés irányítására, meg a tanítás tartalmára és módszerére nézvetörténelmi érzéket nem mindenik történelemtanító fejleszt s erre nem csupán a történelem tanítása hivatott), sem arról nem beszélek, hogy ezzel a kérdéssel az egész nevelésnek, tehát nemcsak az értelem, hanem az erkölcsösség nevelésének, sőt az egészségre való (testi) nevelésnek is mi minden kérdésre kapcsolatos. Nem beszélek a mások történelmi érzékének fejlesztéséről, hanem arról, amit ő részben kiki önmagáért tehet. Ebből is csupán arra óhajtom felhívni a figyelmet, hogy a történelmi érzék fejlesztésének egyik eszköze most nagyon kezünk ügyébe esik s hogy ezt használnunk éppen most mennyire szükséges is. A történelmi érzéket, vagyis az események, alakulások okaival és következményeivel való áldandó törődést rendkívüli mértékben fejleszti, ha a magunk napjainak történetével foglalkozunk. Alkalmas erre az idő mindig; a mostanihoz hasonló nagy változások ideje különösen. Ilyenkor előttünk állanak az emberek, akiknek tevékenységéhez valamely esemény, vagy események sorozata fűződik, akiknek ereje vagy gyengesége, jóakarata vagy gonoszsága, éleslátása vagy tanulatlansága, alapossága vagy felületessége, felelősségérzése vagy könnyelműsége a ránk következett jót vagy rosszat előidézte; jóformán magunk testén érezzük egyéni tulajdonságok- nak (magunkénak és másokénak) egyetemes következéseit: ezerszer megfordul az eszünkben, hogy miért történt ez vagy az s igen sokszor töprengünk, nem lehetett volna-e ezt elkerülni, nem lehetne-e amazt megváltoztatni. Ilyenkor íme mindig okokat állapítunk meg, avagy valami óhajtott alakulás feltételeit szeretnék megteremteni. A történelem előttünk, rajtunk keresztül folyik, kínálja esőstől a tanulságokat, csak akarjunk okulni. Maga ez a most említett töprengés, az I eseményeken való okoskodás már azt jal- s tatja, hogy ilyenkor határozottan akaratunk nélkül is, önkéntelenül, benső indításra ke- I vessük a tanulságot; ez azonban még nem I biztosítja, hogy meg is találjuk. Ezért ne elé- I gedjünk meg azzal, amire így — mondjuk — magától fordul a gondolatunk, hanem áll- I junk neki és keressük szándékosan, terveze- Ilyen, mi is az, amit átéltünk, aminek még folyamában vagyunk; nézzük, mi volt ebben a részünk s hidegen állapítsuk meg, amit vétettünk, dicsekvés nélkül azt is, amit használtunk; mindkettőnek felismerése erőt ad, mert önismeretre vezet. Nézzük meg, mit és miért tettek, vagy mit és miért mulasztottak pontos tudomásunk szerint mások; ez is erőt ad, mert emberismeretre vezet. Nézzük, milyenné alakultak körülményeink, magunké, s községünkké, nemzetünkké, a bennünket körülvevő, reánk ható más népeké, barátoké és ellenségekké; erőnk ezzel is gyarapodik, mert ez életünk körülményeinek, cselekvésünk feltételeinek és várható eredményének ismeretére vezet. Ezen az úton, a személyes élmények számbavétele, tisztázása útján élénkebben állanak előttünk a legközelebbi múlt fejleményei, tisztultabb a jelennek a képe s előre tudunk pillantani a jövőbe, sőt tudunk valamit tenni is a jövő alakítására. Éppen azáltal, hogy közvetlen tapasztala-tainkat, a bennünket érintő eseményeket ; ezekben a magunk szerepét újra megvizsgáljuk s mások cselekedeteit i® mérlegeljük: megerősödik bennünk az igazságra való törekvés is, a magok mivoltában, igazi gyökereiben akarjuk megismerni a történteket; egyébként nincs haszon a munkából. Lehet — az ember igen gyarró — hogy a magunk részét szépíteni igyekszünk s a másokét talán nem jól esik elismerni. Ezt az érzést, ezt a törekvést nem lehet eltitkolnunk magunk előtt s még ha nem tudnók is egészen leküzdeni, nyereségünk van magából abból, hogy ezt észrevettük; ez is az események igazi okaira figyelmeztet, történelmi érzékünket fejleszti. Alig van ma ember, még ha oly szűk körben él is, aki élénken ne látná, mily változáson ment át a maga és környezete élete a legutóbbi évek alatt s aki ne tudna most régebbi esetekre is rámutatni, amelyek — most látja! — előrevetett árnyékok voltak. Ne térjen ki senki ilyesmik megfontolása, megvizsgálása elől; egy-egy kis városnak, falunak, egy-egy hivatal személyzetének története is tömérdek anyagot szolgáltat. S aki „ megérezte az eféle tisztázások, összevetések tanulságos voltát, igyekezzék ezt a tanulságot növelni mások emlékeinek, élményeinek, vizsgálódásainak megismerésével. A történelmi érzék ugyanis arra is figyelmeztet, hogy a magam vizsgálódásának eredményei egyéniek s bármily tárgyilagosan ítélem is meg, mégis csak egy ember szemével, a magaméval, néztem és láttam mindent, keresnem kell tehát a csalódás, az egyoldalúság ellen minél több biztosítékot. Megtalálom ezt mások, idegenek, másféle emberek feljegyzéseiben, eszejárásának követésében. Különösen hasznos ez akkor, ha módunk van az élen járó, sokat látott, sokat cselekedett emberek lelkébe pillantanunk s magunk élményeit és ítéleteit eként ellenőriznünk. Ezért igen hasznos olvasmány a szereplő emberek naplója, visszaemlékezései. Hasznos, nem csupán érdekes, hanem értékes is. Azt ugyan nem tudjuk eleve, hogy az író híven, szépítés nélkül adja-e elő, amiket tett, meg ami vele történt; de ez majdnem közönbös is, hiszen elővesszük a másik könyvet, a másik párt, a másik vélemény képviselőjének a feljegyzéseit s értékes nekünk, az okulást keresőknek az is, ha látjuk, mint igazolja magát, mint hárítja el a felelősséget, vagy miként tulajdonit magának nevezetes érdemet az egyik, vagy a másik. Minden személyes irás az emberi lélekbe, a történésnek személyéhez fűződő okaiba és személyekre tett hatásába enged betekintést; rejtett szálakat ismerünk meg eként s magyarázatát találjuk ismert eseményeknek, megvilágosodnak előttünk eddig homályban maradt részletek s életnek, jelennek nézzük a tegnapot és a sok évvel ezelőtt elmúlt napokat is, mert a mai napra és a holnapira, a magunk életére eleven tanulságot, irányító szempontokat kínálnak. Ha pedig arra gondolunk, hogy eféle munkák olvasása közéleti állásfoglalásunkra is hatással lehet, az ily olvasmányok jelentősége hatalmasan mesgnövekedik. Éppen ezért hangoztatom újra, hogy nemcsak olyan ember emlékezéseit kell olvasnunk, akinek a politikáját szeretjük s személyét is legtöbbre becsüljük, hanem olvasni kell az ellenfél feljegyzéseit, vallomásait is. Régi betegségünk, hogy lapot is csak egyfélét nézünk meg. Ha nem akarunk bábok lenni, hanem sorsunkon gondolkozni szoktunk s még irányítani is szeretnék, akkor mélyedjünk el a más véleménynek, a más szemmel nézők irataiba is. Nyereség ez mindenképpen, akkor is, ha megerősít eddigi álláspontunk helyességében s akkor is, ha annak újabb megfontolására, esetleg módosítására indít. Hát még akkor, ha az íróban nem is gondolt értékekre bukkanunk, ami nem ritkaság, hiszen az ellenfelet rendesen felületesen ismerjük. Az idegen lélek rokonnak tűnhetik fel s bár nem térít el a magunk útjáról, arról győz meg, hogy amaz is becsületes meggyőződéssel járja a maga útját, tehát lehet vele megbeszélnünk a legjobb, a leginkább célravezető teendőket, megkísérthetjük a jövő alakulását közösen irányítani. S éppen ezen a ponton derül ki: mennyire szükséges a történelmi érték fejlesztése a mostani időben! A tisztánlátáshoz tartozik az is, hogy el ne titkoljuk magunk előtt: a mi életünkben még nem voltunk az életnek ettől a felfogásától, a kölcsönös megértésre való törekvéstől annyira távol, mint ma. Csupa zűrzavar van most mindenben, különböző egyének s az egyén és a közösség érdeke, különféle népek, nemzetek, társadalmi alakulatok érdeke súlyos ellentétekre mutat, mintha remény sem volna ezek kibékítésére, egymás jogos igényeinek kölcsönös méltánylására. Pedig enélkül arra sincs remény, hogy a saját érdekét bárki, bármelyik fél is nyugodtan szolgálhassa és eddig szerzett vagy megőrzött értékeit veszedelemtől mentesítse. A történelmi érték fejlődésével azonban együtt jár annak fokozatos felismerése is, hogy a fejlődés különféle erők együtthatásából, különféle érdekek kiegyenlítődéséből áll, a meglevő és jelentkező erőket és érdekeket tehát nem elnyomni, hanem értékelni kell, azaz utat nyitni a sajátos természetük szerint való érvényesülésekre. Nagy dolog lenne, ha e felismeréshez közeledve különböző utakon indult emberek is tudnának közeljutni egymáshoz! Ezt elősegítheti mindenki, aki becsületes elhatározással megindul ezen az úton. Visontai Sz. Mihály. - Egy érdekes szociológiai idal Báró Wesselényi Miklós Osztály és osztályharc A főbb fejezetek címei: Marxizmus és bölcselet. Történelmi eredők. A mai társadalom kialakulása. Társadalmi keresztmetszet. Lehetőségek. Ara 198 fej az Ellenzék könyvosztályában Kolozsvár, Piata Unirii. Vidékre utánvéttel is azonnal szállítjuk. Kérjen ingyenes könyvjegyzékek