Ellenzék, 1940. március (61. évfolyam, 49-74. szám)

1940-03-03 / 51. szám

1­ 12 ............................................................... válni, «melyen volrijícirójj'az a 11«pesti szel; jó v­olt egyszerre életté es h«l«l !« lenni, fénnyé és árnyékká, k­e's^y­es völggyé, a nasty, egyetlen ritmussá — jó volt élni. Azután eloszlott a kü­­lünség. A bölcs tovább utazott, hollóké­més bujdokolt itt-ott a lelkekben, a nosztalgia még föltámadt néha az ős­zelet után, ahol a Természet szava erősebb, mint az embereiké, de lassan­ként elfelejtődött minden ... hatod, hilla, ebben a nagy, beszédes éjszaká­ban most is csak ketten ballagunk, s­ mi is oly idegenek, oly átfutó­­vendé­gek vagyunk itt. Igyekszünk a fedél alá, az emberektől épített tető alá, ahol elfelejtjük, hogy csak egy naigy tetőzet van minden ember és minden élőlény felett s ez a csillagos égbolt... Lilléák tornácos háza sötét fák kö­zött fehér lett. A kislány, mielőtt belé­pett volna a kerti kapun, egy percre megállt s a Göncöl-szekér alatt rózsa­szinű­ fényben sziporkázó csillagra mu­tatott : — Látod, az az én csillagom ... Ha majd messze leszel tőlem s látod ezt a csillagot, gondolj rám. Otthon nagy kellemetlenség várt Lil­lára. Nagynénije irt a városból s Lilla fiatal jegyesének apró hűtlenségeiről számolt be. Lilla már napok óta nem kapott a fiútól híradást s most a nagy­néni levele mindent megmagyarázott. Lilla nagyon dühös volt és keserves könnyeket hullatott. Az édes­anyja megkért, hogy beszéljek a lelkére, így egy kicsikét még kint ültünk a torná­con. Közben nemcsak a U­lila lelke, hanem az ég is beborult. Nagy, sötét felhők álltak csatasorba, amelyek a szelíd holdat elűzték az égről. Lillá­nak beszéltem az élet gyakorlati olda­láról s a szerelmesek hiú játékáról, me­­lyet nem szabad komolyan venni. Szép fejét a vállamra hajtotta és sírása is lassanként alábbhagyott. A villámok sűrűn hasították át a felhőket s fé­nyükben könnyen észrevehettem, hogy Siílía hálásan és ártatlan kötődéssel néz rám s elvárja, hogy izes ajkáról ellop­jam a csókot, amely nem is nekem szólt, ha­nem hűtlen jegyesének szánt bosszuállás volt. Én nem éltem az al­kalommal s tudom, hogy a kislány ezért nagyon megvetett, de meg is ér­demelt­em, mert abban a pillanatban Lillát, a fehérruhás, emlékeztető, gyö­nyörű gyermeket, örökre eltemettem magamban. KARINTHY FRIGYES: FEBRUÁR Szeretem ezt a hónapot. Valami ket­tősséget érzek benne, ellenmondást, mint mindenben, ami életteljes. A leg­reálisabb, mondhatnám, legpraktiku­sabb hónap, amellet van benne valami valószínűtlen. Huszonnyolc napból áll, pontosan négy hét: pénzügyi és admi­nisztratív szempontból ideális, minden napja ugyanarra a heti dátumra esik. Comte­rgost szerint minden hónapnak utánoznia kellene őt, viszont akkor ti­zenhárom hónap volna egy évben, el­­­­pechelné az évet egy egész hónappal, így meg az a helyzet, hogy ez a ren­des, testhezálló hónap minden negye­dik évben becsapja az embert, egyszer­re csak minden ok nélkül huszonki­lenc napból áll s ezzel, hogy úgy mond­jam, huszonnyolcra vesz bennünket. Ez a huszonkilencedik nap rengeteg fur­csa zavart okozhat. Eltekintve attól, hogy esetleg születni is lehet ezen a napon és bármelyikünkkel bármikor megtörténhetik, mely esetben minden négy évben van csak születésnapod (nőknek ajánlatos), mindenféle megál­lapodás érvényét veszti, amit ezen a napon csináltunk. Magam például meg­fogadtam, hogy naptárak részére szel­lmes kis csevegést kizáróan február huszonkilenc­edikén vagyok hajlandó irni. Tehát legföljebb minden negyedik évben. L'j kiadásban jelent meg! Újra kapható: Axel Munth.©. Az utóbbi évek legnagyobb könyvsikerét közkivánságra hozták ki az uj kiadásban. íz­léses, egész vászonkötésben ára 173 lej fra­z Ellenzék könyvosztályában Kolozsvár, Piata staikii. Kérje a közrúlytjdonságok jegyzékét, F/ I T­H 7 P­K 1940 március 3. Történelmi érzék Lelki fogyatk­ozásaink között ritkán esik­­Szó egyik általánosabb és vesze­delmesebb fogyatkozásunkról, a történelmi érzék hiányáról. Pedig éppen ennek az ér­zéknek a kiművelése az egyén és minden fajta közösség életének, ez élet tudatosságá­nak legfőbb követelménye. Történelmi érzék nélkül nincs előrelátás és megfontolás, nincs felelősségérzés és önmérséklés, nincs kölcsö­nös jóakarat és közös munkára való hajlan­dóság, sem kímélet és megbocsájtás. S h­a mindez nincs­, akkor hiányzik az egyéni élet céltudatos irányítása, a másokkal való együttélés békéjének minden biztosítéka, az együttes munka leelstősége, akkor egyirányú­­ság helyett kapkodás, kölcsönös segítés és ki­egészítés helyett széthúzás, barátságos megvi­tatások helyett gyűlölködés uralkodik s pusz­tit mindenféle értéket. De történelmi érzék nélkül még ez a pusztulás is észrevétlenül marad, mert lassanként megy végbe, az egyént ritkán érinti s következményei nem hirtelen jelentkeznek, így aztán gátolás nél­kül tönkre megy sok minden, amit csekély erővel, gondoskodással meg lehete­tt volna tartani, stt gyarapítani. A történelmi érzék mivoltát elég itt úgy jeleznünk, hogy akiben ez az érzék kifejlett, az az ember nemcsak magukban nézi az egyes eseteket és jelenségeket, hanem mindennek az eredetét és következményeit, azaz okát és okozóját igyekszik felismerni s nagy­on ki­csiny dologban egyaránt a fejlődésnek, a fo­lyamatos alakulásnak egy-egy mozzanatát lát­ja. Ezen az uton jut a gondolkodó ember oda, hogy a maga életének mindedik lépését előre meggondolja, mert tudja, hogy annak az 5 további sorsára következménye lesz, elgondolja tehát, hogy váljon milyen követ­kezményei lehetnek; mivel pedig tudja, hogy az élet minden létez­őnek sokféle módon va­ló egymásra hatásából áll, elgondolja azt is, hogy az ő szándékolt lépésének mi lehet a hatása másokra, emberekre, viszonyokra. Csalódás érheti így is, váratlan eredmény ke­letkezhetik így is, de sokkal ritkábban és minél tapasztaltabb az ember, minél több kapcs­­dást tud elgondolni, annál kisebb mértékben éri meglepetés. A történelmi ér­zéktől irányított gondolkodás rokon a ter­mészettudományi gondolkodással, mert té­nyeknek, valóságoknak pontos, azaz elfogu­latlan megállapítást követeli, hiszen csak ak­kor lehet remélnünk, hogy helyesen követ­keztetünk; különféle tényezők együtthatásá­nak felismerésére vezet s a felismert kapcso­latok, összefutó szálak teljes méltánylását követeli, mert egyébként a megértés nem le­het tökéletes. Akinek történelmi érzéke fej­lett, az Ugyanúgy áll a társadalom, az em­beriség életének folyamában, mint a termé­szettudós a természet világában: tisztábban lát és tudatosabban él, mint a többiek s igyekszik mindig még tisztábban látni és még tudatosabban élni. Ez azt jelenti, hogy igyek­szik mindent megismerni, ami körülveszi s iparkodik mindenek közepette önmagát érvé­nyesíteni, saját életét önmaga kormányozni. És valóban, csak az ilyen ember élhet sze­mélyes életet; az ilyenek nem játékszerei korlátlanul az élet hullámainak, hanem nyi­tott szemű küzdők e hullámok árjában. Más és nagy kérdés, hogy a nyitott szem mily cél felé tekint, a történelmi érzék cse­lekvést parancsol­, a tudatosság miben jelent­kezik: önzés vagy a közösség szolgálása kö­vetkezik-e belőle. Azonban ez a kérdés is csak azért jelenik meg bennünk, mert tud­juk, hogy az emberek ebben a tekintetben is nagyon sokfélék: a tudatosság fejlődésének igen különböző pontjaiig tudnak eljutni. Aki a tetőig eljuthat, vagyis aki a maga emberi mivoltát tisztán megérti, aki minden egybe­futó szálat pontosan felismer és a felismert igazságtól el nem zárkózik, az nem lehet ön­ző, mert az önzés hasznát felettébb múlandó­­nak látja; de nem is feledkezik meg egészen önmagáról, mert a közösségnek ő is tagja, te­hát érték, amelynek elvesznie nem szabad. Az igazi tudatosság az egyén és a közösség érdekének kiegyenlítésére teszi az embert képessé, a „természetes önzés“-nek s a má­sok iránt való kötelességének olyan össze­hangolására, amelyből hiányzik a mesterkélt­ség, a kényszerű lemondás keserűsége, ellen­ben megvan benne a természetes egybehang­­zás, a harmónia nyugalma és­ megnyugtató hatása. E magaslat jelzi az emberiség benső fejlődésének az irányát, tehát erre kell vezet­ni az ifjúságot, ami a nevelés feladata s e vezetéssel megtett után kell a felnőtt ember­nek önszántából tovább haladnia, amit ne­vezhetünk önnevelésnek, de mondhatunk a tisztánlátás, az élet tudatossága, a személyes érték tudatos fejlesztésének is. Nem nehéz elgondolni, mily jó következései lennének az egész emberi életre nézve, ha erre valóban mindenki törekednék, ha a történelmi érzék általánosan fejlett vagy legalább fejledöző volna! Jól tudjuk, hogy az ember elé tűzött és tűzhető célokat soha sem éri, nem is ér­heti el minden ember, legyünk, hát szerények jel­ok; a történelmi érzéket sem reméljük, hogy mindenkiben kifejlődjék, még a több­ségben sem, (de valóban illltidnyájunk érdeke, hogy minél zöld­ emberben meglegyen, hő­­s­kent oll­yanokba­n, akik bármi tekintetben vezetők, akiknek mások cselekvésére irányuló hálá­nk van. Avégre pedig, hogy a történel­mi érzék minden ilyen emberben s hogy egy­általában minél több emberben kifejlődhes­sék, szükséges, hogy mindenkiben igyekez­zünk kifejleszteni, legalább is megindítani a fejlődést. Sem azt nem kívánom itt fejtegetni, hogy ebből mi következik a köznevelés irányításá­ra, meg a tanítás tartalmára és módszerére nézve­­történelmi érzéket nem mindenik tör­­ténelemtanító fejleszt s erre nem csupán a történelem tanítása hivatott), sem arról nem beszélek, hogy ezzel a kérdéssel az egész ne­­velésn­ek, tehát nemcsak az értelem, hanem az erkölcsösség nevelésének, sőt az egészség­re való (testi) nevelésnek is mi minden kér­désre kapcsolatos. Nem beszélek a mások történelmi érzékének fejlesztéséről, hanem arról, amit ő részben kiki önmagáért tehet. Ebből is csupán arra óhajtom felhívni a fi­gyelmet, hogy a történelmi érzék fejlesztésé­­­­nek egyik eszköze most nagyon kezünk ügyé­be esik s hogy ezt használnunk éppen most mennyire szükséges is. A történelmi érzéket, vagyis az események, alakulások okaival és következményeivel va­ló áldandó törődést rendkívüli mértékben fejleszti, ha a magunk napjainak történetével foglalkozunk. Alkalmas erre az idő mindig; a mostanihoz hasonló nagy változások ideje különösen. Ilyenkor előttünk állanak az em­berek, akiknek tevékenységéhez valamely esemény, vagy események sorozata fűződik, akiknek ereje vagy gyengesége, jóakarata vagy gonoszsága, éleslátása vagy tanul­atlan­­sága, alapossága vagy felületessége, felelős­ségérzése vagy könnyelműsége a ránk követ­kezett jót vagy rosszat előidézte; jóformán magunk testén érezzük egyéni tulajdonságok-­­ nak (magunkénak és másokénak) egyetemes következéseit: ezerszer megfordul az eszünk­ben, hogy miért történt ez vagy az s igen sokszor töprengünk, nem lehetett volna-e ezt elkerülni, nem lehetne-e amazt megváltoz­tatni. Ilyenkor íme mindig okokat állapí­tunk meg, avagy valami óhajtott alakulás fel­tételeit szeretnék megteremteni. A történe­lem előttünk, rajtunk keresztül folyik, kínál­ja esőstől a tanulságokat, csak akarjunk okulni. Maga ez a most említett töprengés, az I eseményeken való okoskodás már azt jal- s tatja, hogy ilyenkor határozottan akaratunk­­ nélkül is, önkéntelenül, benső indításra ke- I vessük a tanulságot; ez azonban még nem I biztosítja, hogy meg is találjuk. Ezért ne elé- I gedjünk meg azzal, amire így — mondjuk­­ — magától fordul a gondolatunk, hanem áll- I junk neki és keressük szándékosan, terveze- I­lyen, mi is az, amit át­éltünk, aminek még­­ folyamában vagyunk; nézzük, mi volt ebben­­ a részünk s hidegen állapítsuk meg, amit vétettünk, dicsekvés nélkül azt is, amit hasz­náltunk; mindkettőnek felismerése erőt ad, mert önismeretre vezet. Nézzük meg, mit és­­ miért tettek, vagy mit és miért mulasztottak­­ pontos tudomásunk szerint mások; ez is erőt ad, mert emberismeretre vezet. Nézzük, milyenné alakultak körülményeink, magunké, s községünkké, nemzetünkké, a bennünket kö­rülvevő, reánk ható más népeké, barátoké és ellenségekké; erőnk ezzel is gyarapodik, mert ez életünk körülményeinek, cselekvésünk fel­tételeinek és várható eredményének ismere­tére vezet. Ezen az úton, a személyes élmé­nyek számbavétele, tisztázása útján élénkeb­ben állanak előttünk a legközelebbi múlt fej­leményei, tisztultabb a jelennek a képe s előre tudunk pillantani a jövőbe, sőt tudunk valamit tenni is a jövő alakítására. Éppen azáltal, hogy közvetlen tapasztala-­­­tainkat, a bennünket érintő eseményeket­­ ; ezekben a magunk szerepét újra megvizs­­­­gáljuk s mások cselekedeteit i® mérlegel­jük: megerősödik bennünk az igazságra va­ló törekvés is, a magok mivoltában, igazi gyökereiben akarjuk megismerni a történ­teket; egyébként nincs haszon a munkából. Lehet — az ember igen gyarró — hogy a ma­gunk részét szépíteni igyekszünk s a máso­két talán nem jól esik elismerni. Ezt az ér­zést, ezt a törekvést nem lehet eltitkolnunk magunk előtt s még ha nem tudnók is egé­szen leküzdeni, nyereségünk van magából ab­ból, hogy ezt észrevettük; ez is az esemé­nyek igazi okaira figyelmeztet, történelmi érzékünket fejleszti. Alig van ma ember, még ha oly szűk kör­ben él is, aki élénken ne látná, mily válto­záson ment át a maga és környezete élete a legutóbbi évek alatt s aki ne tudna most régebbi esetekre is rámutatni, amelyek — most látja! — előrevetett árnyékok voltak. Ne térjen ki senki ilyesmik megfontolása, megvizsgálása elől; egy-egy kis városnak, fa­lunak, egy-egy hivatal személyzetének törté­nete is tömérdek anyagot szolgáltat. S aki „ megérezte az eféle tisztázások, összevetések tanulságos voltát, igyekezzék ezt a tanulsá­got növelni mások emlékeinek, élményeinek, vizsgálódásainak megismerésével. A történel­mi érzék ugyanis arra is figyelmeztet, hogy a magam vizsgálódásának eredményei egyé­niek s bármily tárgyilagosan ítélem is meg, mégis csak egy ember szemével, a magamé­­val, néztem és láttam mindent, keresnem kell tehát a csalódás, az egyoldalúság ellen mi­nél több biztosítékot. Megtalálom ezt má­sok, idegenek, másféle emberek feljegyzései­ben, eszejárásának követésében. Különösen hasznos ez akkor, ha módunk van az élen járó, sokat látott, sokat cselekedett emberek lelkébe pillantanunk s magunk élményeit és ítéleteit eként ellenőriznünk. Ezért igen hasznos olvasmány a szereplő emberek naplója, visszaemlékezései. Hasznos, nem csupán érdekes, hanem értékes is. Azt ugyan nem tudjuk eleve, hogy az író híven, szépítés nélkül adja-e elő, amiket tett, meg ami vele történt; de ez majdnem közönbös is, hiszen elővesszük a másik könyvet, a má­sik párt, a másik vélemény képviselőjének a feljegyzéseit s értékes nekünk, az okulást keresőknek az is, ha látjuk, mint igazolja magát, mint hárítja el a felelősséget, vagy miként tulajdonit magának nevezetes érde­met az egyik, vagy a másik. Minden szemé­lyes irás az emberi lélekbe, a történésnek személyéhez fűződő okaiba és személyekre tett hatásába enged betekintést; rejtett szá­lakat ismerünk meg eként s magyarázatát találjuk ismert eseményeknek, megvilágosod­nak előttünk eddig homályban maradt rész­letek s életnek, jelennek nézzük a tegnapot és a sok évvel ezelőtt elmúlt napokat is, mert a mai napra és a holnapira, a magunk életére eleven tanulságot, irányító szempon­tokat kínálnak. Ha pedig arra gondolunk, hogy eféle mun­kák olvasása közéleti állásfoglalásunkra is hatással lehet, az ily olvasmányok jelentősége hatalmasan mesgnövekedik. Éppen ezért han­goztatom újra, hogy nemcsak olyan ember emlékezéseit kell olvasnunk, akinek a politi­káját szeretjük s személyét is legtöbbre be­csüljük, hanem olvasni kell az ellenfél fel­jegyzéseit, vallomásait is. Régi betegségünk, hogy lapot is csak egyfélét nézünk meg. Ha nem akarunk bábok lenni, hanem sorsunkon gondolkozni szoktunk s még irányítani is sze­retnék, akkor mélyedjünk el a más vélemé­­nynek, a más szemmel nézők irataiba is. Nyereség ez mindenképpen, akkor is, ha megerősít eddigi álláspontunk helyességében s akkor is, ha annak újabb megfontolására, esetleg módosítására indít. Hát még akkor, ha az íróban nem is gondolt értékekre buk­kanunk, ami nem ritkaság, hiszen az ellen­felet rendesen felületesen ismerjük. Az ide­gen lélek rokonnak tűnhetik fel s bár nem térít el a magunk útjáról, arról győz meg, hogy amaz is becsületes meggyőződéssel járja a maga útját, tehát lehet vele megbeszélnünk a legjobb, a leginkább célravezető teendőket, megkísérthetjük a jövő alakulását közösen irányítani. S éppen ezen a ponton derül ki: mennyi­re szükséges a történelmi érték fejlesztése a mostani időben! A tisztánlátáshoz tarto­zik az is, hogy el ne titkoljuk magunk előtt: a mi életünkben még nem voltunk az életnek ettől a felfogásától, a kölcsönös megértésre való törekvéstől annyira távol, mint ma. Csupa zűrzavar van most mindenben, külön­böző egyének s az egyén és a közösség érde­ke, különféle népek, nemzetek, társadalmi alakulatok érdeke súlyos ellentétekre mutat, mintha remény sem volna ezek kibékítésére, egymás jogos igényeinek kölcsönös méltány­lására. Pedig enélkül arra sincs remény, hogy a saját érdekét bárki, bármelyik fél is nyu­godtan szolgálhassa és eddig szerzett vagy megőrzött értékeit veszedelemtől mentesítse. A történelmi érték fejlődésével azonban együtt jár annak fokozatos felismerése is, hogy a fejlődés különféle erők együtthatásá­ból, különféle érdekek kiegyenlítődéséből áll, a meglevő és jelentkező erőket és érdekeket tehát nem elnyomni, hanem értékelni kell, azaz utat nyitni a sajátos természetük szerint való érvényesülésekre. Nagy dolog lenne, ha e felismeréshez kö­zeledve különböző utakon indult emberek is tudnának közeljutni egymáshoz! Ezt elősegít­heti mindenki, aki becsületes elhatározással megindul ezen az úton. Visontai Sz. Mihály. - Egy érdekes szociológiai idal Báró Wesselényi Miklós Osztály és osztályharc A főbb fejezetek címei: Marxizmus és böl­cselet. Történelmi eredők. A mai társadalom kialakulása. Társadalmi keresztmetszet. Le­hetőségek. Ara 198 fej az Ellenzék könyv­­osztályában Kolozsvár, Piata Unirii. Vidékre utánvéttel is azonnal szállítjuk. Kérjen in­gyenes könyvjegyzékek

Next