Ellenzék, 1943. szeptember (64. évfolyam, 197-221. szám)

1943-09-04 / 200. szám

1943 szeptember­b­én . ELLENZÉS //S&Vasem­ tudjuk elfosztani, k&fy'j- is- go­ndolta. Pezsdül az élet Csikmenaságon Csikmenaság, augusztus hó. Alcsik közepén, az „Akókapu"-i kőke­reszteknél fordul az út a havasalji közsé­gek: Csikbánfalva, Csikszentgyörgy és Csikmenaság felé. T­eljesen összeépültek ezek a falvak. Egyfolytában közel 10 ki­lométer hosszúságban ház­ házat ér, itt­­ott, egy-egy tizes között jelentéktelen megszakítással. Uz Bence, a székely múlt nagy „jöven­dőmondója“ erre a helyre nagy-nagy ese­ményeket tett. Szájhagyomány szerint itt olyan „csetepaté“ lesz egyszer, hogy: „a vér a csákót felveszi . . .“ Hogy mikor és hogy lesz , ki tudná azt megmondani? Ilyen híres ez a hely a hagyomány sze­rint. Másképpen azonban inkább hirhedt. A megszállás éveiben Alcsik akkori, ma­gát teljhatalmú basának képzelő prim­­prétora hány, meg hány székelyt agyait el tulajdon két kezével ... A nagy he­gyek alatt kemény munkával és példa­mutató becsülettel élő, keménykötésü székelyek izmai halált hozó ijj­ként fe­szültek, de parancsolt, csitított a józan ész s nyomában elsimultak, elcsendesed­tek a vizek . . . Az akkori közigazgatás nyomai azon­ban még itt mindig látszanak — az utón. Gidrek és gödrök­­síltogatják egymást. A helyzetet még jobban kiélezi a mezőn elhúzódó villamos távvezeték. Sohasem hitte ez a vidék hogy villanyvilágítása, villanyereje lesz. Az ábrándnak is merész elképzelés a felszabadulás harmadik esz­tendejében valóság lett. A fejlődés egyik nagy alappillére kiépült . . . De azt sem hitte ez a táj, hogy valami­kor pontosan kidolgozott mérnöki tervek alapján, korszerű gőzhengerekkel utat csinálnak Csikszentgyörgy és Csikmena­ság felé. Már nincs lehetetlenség. Az akó­­kaputól megkezdve végig, az út két ol­dalán végeláthatatlan kőrakás halmok emelkednek. Alapot raknak a vízmosás veszélyeztette útnak . . . Fennebb már, a falvak közelében füstölnek, zakatolnak a gőzhengerek. Ott már teljes erővel áll a munka. Mire a hó leesik, a közlekedés terén is egészen más világ lesz itt. Uz Bence „ennekelőtte“ nem hiába beszélt csodákról, mert ezek igazán csodálatos, szinte felfoghatatlan dolgok. A gondolko­zó lelkét mélységes öröm tölti el: a Szé­kelyföld hagyománydús községei kapcso­lódnak erőteljesebben az életbe . . . Széna és kévehordó szekerekkel talál­kozunk Csikszentgyörgy főútvonalán. Ke­ményen áll itt a munka a maga ősi mód­ján. Minden talpalatnyi helyet megmű­veltek ezek a falvak, minden szál füvet és gabonát betakarítanak. A szembejövő szekereket hajtó férfiak, nők és gyer­mekek illemtudóan köszönnek. Magyar testvérnek néznek itt mindenkit és igy fog­adják . . . A hidakat, az átereszeket is újra épí­tették, így aztán a lehető leggyorsabb ütemben halad a munka. A csimenasági részen már be is fejeződött. A tehenek nem hitték volna, hogy ilyen „naccságok“ lesznek . Sohasem tudjuk elfelejteni, hogy reánk is gondoltak — hangoztatja az egyik gazda. — Igaz, mi is kivettük a magunk részét. Rengeteg követ hordatunk ki, csak úgy „kalákába“. De az eredmény is látszik. 1940 előtt es furt hordatták velünk az akkori „urak“ a követ ide s más utakra. A jóságos Úristen tudná megmondani, hogy hová tették, mert utunk a nem vót. Pedig követés hord­­tunk, adót is fizettünk. Ezek a tehenek sem hitték soha, hogy ilyen „naceságok“ lesznek, hogy ejen után sétálnak. Csá Vi­rág, hajsz Bimbó! — most könnyen vihe­­titek a szekeret . . . Viszik is. Csikmenaság plébánosánál, Bakó Gá­bornál vagyunk. Édesapja, sőt a nagyap­ja is itt, ebben az ősiségét nagyszerűen őrző községben tanítottak, nevelték a né­pet. A múlt hagyományainak nagy kötele­zettségeit vette át Bakó Gábor, amikor a megszállás utolsó, de egyben legnehezebb esztendőiben szülőfaluja lelki irányítását vállalta. Örömmel és szeretettel fogadta a nép s a plébános megmutatta: méltó a bizalomra és szeretetre. Az ősi templomnak — Csik megye, sőt Erdély egyik legrégibb templomának — megváltozott a környéke. A templom északi bejárata előtt emlékművet emeltek a hősöknek és országzászlót állítottak. Az emlékművet a megszállás utolsó esztende­jében Szerváciusz Jenő szobrászművész faragta egyetlen hatalmas sziklatömbből. A plébánia udvara és kertje tökélete­sen átalakult. A nagyszerűen rendbeho­zott, hatalmas négyszögben épült házat virágerdő övezi. A szebbnél-szebb virág­ágyások és veteményes táblák nagy fi­gyelmet érdemelnek. Csikmenaság plébá­nosa gyakorlati után bizonyítja: itt, a ka­vicsos­ talajon is lehet, sőt kell eredmé­nyeket elérni. Itt kell megmutatni, mit tanult és tud a gazda. A házba indulunk. Már az előszobában meglepetés ér. A gyalupadon faragószer­számok sorakoznak. A plébános minden szabadidejét faragással tölti. Rövid szem­le után meggyőződünk: a szebbnél-szebb bútorokat. Vagy négy szobaberendezés­­nyit, mind ő faragta. A falon függő ha­talmas szentképeket is ő festette és kere­tezte. Itt a szó igazi értelmében jutott gya­korlatilag kifejezésre az „imádkozzál és dolgozzál“ hatalmas elve . . . Az ősi templomhoz igyekszünk. Ki tud­Az egyik harang 1500-ból való. Közel félezer év óta hívja Isten házába Csikm­e­­naság népét. Annak idején, az első világ­háborúban mentesítették a beszolgáltatás alól. Ez is bizonyíték amellett, hogy a magyar kereszténység egyik legősibb he­lyén járunk, hisz ahová 1500-ban ilyen nagy és szép harangot húztak toronyba — ott évszázadokkal azelőtt templom állott Isten dicsőségére és népünk üdvösségére. A templom hajójának mennyezete a mult század közepéig „kazettás“ volt. Az idők azonban túlságosan megviselték a festett fát s lebontották. Már a nyomát se lehet látni. Annál épebb és szebb a csúcsíves szen­tély mennyezete, mely három körre osz­lik. Az első körben a női szentek, a má­sodikban a férfi szentek és apostolok, a harmadikban pedig a Szent Háromság mellett a székely nap és félhold, a szé­kely nemzetnek ez az ősi jelvénye ra­gyog. A szentélyt a hajóval összekötő boltív belső oldalán az evangélistákat örökítette meg a hajdani festő A képeket elválasztó, illetőleg össze­kötő domború határvonalak találkozóinál fára festett kis címereket helyeztek el annak idején. Ezekből , a szakértők megál­lapították, hogy az Anzsuk idejéből va­lók. Viseltes, régi miseruhát helyez elénk a fa mekkora küzdelemnek, szenvedésnek és veszedelemnek voltak tanúi évszázado­kon ker­esztül ezek a falak? Kétségtelenül megállapítható, hogy a jelenlegi templom három építkezési csoportból kerekedett egységgé. Legrégibb a toronnyal össze­kapcsoló rész. Eredetét még minden nem sikerült tisztázni. Kétségtelen: árpádházi királyaink korából való ez a rész. Az egy­házközség írott történelmében igen sok pap bizonygatja évszázadokon keresztül, hogy a templomnak ez a része a székely kereszténység legősibb maradványa. Ezt bizonyítják az építkezési formák, a tem­plom kórusának két oldalán még ma is szépen kivehető tetőszerkezetnek a nyo­mai és az épségben levő oszlopok. plébános: — A nagy francia háborúból hozta an­nak idején az egyházközség egyik hive, egy ujfalvi huszárkapitány, ezt az arany­fonállal szőtt kelmét. Szerencsés hada­kozása és hazatérése emlékéül miseruhát csináltatott belőle és felajánlotta az ak­kori elődömnek — mondja a plébános s szeretettel végigsimitja a ruhát. Nyári napsütésben a templom keríté­sében állunk. Régi sírkövek tanulságos felírásait böngésszük. Az egyiken szó­­szerint" ez áll: ,,Parajáról a vigaszói gyógyfürdőre jött (még az 1890-es évek­ben hires és igen látogatott volt a vigaszói gyógyfürdő, melynek nyomait ma csak a forrás őrzi) csikszentimrei Kenesi Ignác, életének 64., boldog házasságának pedig 37. évében itt találta meg örök nyugal­mát". — Menaságújfalu kápolnájának a kerí­tésében olvashatunk igen eredeti sírfel­iratot — mondja Bakó plébános. — Szó­­szerint ez áll a ker­eszten: „Új példáját adom a halandóságnak, amikor én, Ko­vács Ignác, 66 éves, 42 házas. Feleségem­től, Rózától a halál által rendesen meg­váltam". Az életben már akkor is voltak rendet­len válások. Búcsúzik a nap. Aranyprrral vonja be a tájat. Silány, kavicsos, kemény ez a Félezeréves harang A CSONTVÁZ ÉS A TANÁR írta ! MÉREYNÉ JUHÁSZ MARGIT Mikuska úr, a természetrajz tanára végig­lépdelt a folyosón. Olyan kicsi és pályán so­vány volt, hogy azt is mondhatnánk: végig­vitte az árnyékát. Nesz nélkül járt. A nebu­lók csak akkor vették észre, amikor végig­­simított merev ujjaival a nullásgéppel nyírott fejeken. Ilyenkor a delikvens ijedtében na­­­gyot ugrott, csak azután csapta össze a bo­káját tisztelgésre. Mikuska tanár úr döcögve nevetett és sohasem vette észre azokat a fin­torokat, amiket a nagyreményű csemeték a háta mögött vágtak. Mikuska tanár úr életé­ben csak ezeknek a kerekre nyírt fejeknek a melege jelentett melegséget. Rossz nyelvek beszélik, hogy valaha házasodni is akart. Abban az időben a mohákkal foglalkozott behatóan. Ez nem lett volna baj, ha az ifjú hölgy, aki felé Mikuska tanár úr leplezett vá­gyai szálltak, csak némileg is érdeklődött volna a mohák iránt. De a szép Pelsőczy kis­asszonyt a kisváros flórájából csak a virág-­ kereskedések aranyszállal átkötött virágos növényei tudták elbájolni. Mikor aztán Mi­kuska tanár úr egy szép reggelen egész kosár különleges mohával ajándékozta meg, hama­­­rosan vissza is kapta a kosarat — moha nél­kül ugyan —, de azzal a félreérthetetlen megjegyzéssel, hogy a kisasszony nem akar begyepesedni. Mikuska tanár úr azóta is hű maradt a mohákhoz, de elfordult a házasság hiúságos gondolatától és a nőktől. Mostanában a tanár úr mindig fázott. Kék­eres, sovány keze nyirkos lett és szivighatóan hideg. Most is, az utolsó tanítási napon, ami­kor a tantermek ajtaját kétsarokra kitárták, Mikuska tanár úr lódén gallérban didergett végig a boltíves folyosókon. Arra gondolt, hogy ma utoljára tanít. Ezek a másodikos lurkók nem is sejtik, amit Mikuska tanár úr már tud: jövőre nyugdíjba megy. Nincsenek többé meleg koponyák, amiken öreg kezét melengesse, incselkedő kópék, akik meg­­meghúzzák titokban öreg lódenkabátját. (Ők azt hiszik, hogy titokban, mert nem látják azt a ravasz mosolyt, ami ilyenkor át­fénylik Mi­kuska tanár úr arcán.) A tanár úr megállt a második osztály aj­taja előtt. Dennt még óra előtti üvöltő jó­kedv uralkodott. A katedra mellé már beké­­szítették a szertári megbízottak az ember csontvázát és most a köré gyűlt a srácok ha­da. Amikor elészbem hozták be az üveges­szemű, csontkezű embert, szokatlan csendben és csak messziről merte nézegetni a pillanat­nyilag megdöbbent had. De már megbarátko­zott vele az osztály, mint Aesopus békái a­­ Jupitertől királynak küldött fatönkkel. E pillanatban a szőke, pirosképű Faragó Dani a csontváz mögé állva a halálfő mellé nyomta nevető képét. A nagy ablakon beké­­véző fény pajkosan csillogott a kölyök ka­­lászszma haján. Kiss és Babos, a két haszon­talan, jobbról-balról barátságosan karonfog­­ta a mereven vigyorgó pajtást, Veress Pista, az örökké evő, lekváros kenyérrel kínálgatta a furcsa vendéget, Miskei meg éppen új diák­­sapkáját Megette az ingadozva bólogató váz fénylő koponyájára. Öten-hatan kánkánt táncoltak körülötte, Jónás pedig a nagy tor­nász fülsiketítően ordította: .■ftsy.-M* — Adjuk rá a tornainget! Adjuk rá! % Mikuska tanár úr egy pillanatra meghök­kent, azután csendesen elfordult. Az arca el­merült a folyosó homályában. Állt lehajtott fejjel és magába mélyedve. A szemfüles he­tes eközben kézzel-lábbal mutogatva fújta az alarmot a bömbölő hadnak. Amikor Mikuska tanár úr végre belépett, már csak az enyhén szállongó por és a csontváz játékosan ingó két keze árulkodott arról, hogy a szemlélte­tés e fontos tárgyát néminemű inzultus érte. Mikuska tanár úr amíg az osztálykönyvet beírta, már hallotta, hogy az első padokban megindult a mozgolódás. Tudta, mit jelent. • — Jöhettek­­— mondta csendesen és tü­relmes szívvel várta, amíg a kópék ftagy gaudiummal kihordják a tegnap gyűjtött giz­­gazt, tudákos képpel kérdezősködve azok genusa és latin elnevezése iránt. Mindig en­gedett nekik erre az órakurtító tréfára né­hány percet, ilyenkor arra a tanítványára gondolt, aki ezzel a huncutsággal kezdte el ma a növénytan egyetemi tanára. Ma szokat­lanul sok volt a paraj, lósóska s miegyéb. Az utolsó órát akarták a nagyreményű botani­kusok megrövidíteni. De Mikuska tanár úr hamarosan végzett velük. Egy-egy barack, vállverés esett csak, aztán ki-ki mehetett a helyére, mert ma Mikuska tanár úr az em­beri csontvázról akart magyarázni. Az em­beri csontvázról, erről a csodálatos építmény­ről, a legszebb palotáról, amiben a lélek la­kik. A fiúcskák el­nyíló szájjal figyeltek, majd tenyerüket a fény felé nyújtogatva néz­ték a kezük piros hasa megött a sötét árnyé­kot, a kezük csontvázát. Tóth Sanyi megkérdezte: — Tanár úr kérem, miért szuvasodik vrjig a csont a földben. Ez meg itt milyen szép fé­nyes, fehér.. . Mikuska tanár úr elmagya­rázta, hogy a földben nincs fény, a nap ked­ves melege nem járja át a sötét, nedves mély­séget. A csontváz preparálásáról is beszélt. Holló Miska elképedve állt fel: — Tanár úr kérem, hát ez igazi ember? Ez nem műember? Mikuska tanár úr most már azt is elme­sélte, hogy ez a csontváz milyen korú ember lehetett, honnan tudjuk azt megállapítani és mennyi idős lehet a csont. Csengetéskor még mindig akadt, aki kér­dezni szeretett volna. De Jónás, az előtornász ekkor a tanár úr háta megött felmutatta a nagy football labdát, erre megindult az ára­dat az udvar felé. Mikuska tanár úr árnyéka nemsokára az előcsarnok lépcsőjére vetődött, azután végig­­imbolygott a csendes Iskola­ utcán, ahol ép­pen az akácok virága hullott. Mikuska úr az orvoshoz igyekezett. Még állt egy kicsit a langyos verő­fényen, mielőtt benyitott a vas­­rácsos kapun. A kezét maga elé nyújtotta ő is és nézte az áttetsző, sápadt hús megett a csont sötét vázát. Egy óra múlva, amikor Mikuska tanár úr kijött, már tudta, hogy meg kell halnia. Va­lami van a szervezetében, valami szörnyű el­lenség, ami elpusztítja az életet. Orvosbarát­ja most közölte vele a szövettani vizsgálat eredményét. Operálni? Már késő és felesleges. Mikuska tanár úr nézte a szállongó ,fehér szirmokat, a kisvárosi házak fényes és derűs üvegszemeit, a vén templom megvedlett tor­nyát. Milyen nyugodt minden! Kis diákok törtettek el mellett jobbra-balra, vígan lá­baivá könyvestáskájukat. Szórakozottan si­mított végig egy-egy fejen, de a szeme mesz­­sze nézett. Sohasem nézett még a tanár úr két, rövidlátó szemével ilyen messze. Akkor este Mikuska tanár úr végrendeletet irt: ,,Testemet hagyom a földnek, lelkemet az Istennek*’. Elgondolkozott. A Faragó gyerek nevető, piros arcára gondolt, a csont­vázat ölelgető meleg gyermekkarokra, az el­jövendő sok-sok másodikos lurkóra, a gyer­mekkezek végtelen sorára, örök melegére, az iskola illatára, a fiatal torkokból feltörő ka­cagásra és akkor erélyes kézzel áthúzva azt, amit eddig irt, határozott vonásokkal rótta végakaratát: „Testem vázát hagyom a tisza­­kállói­ gimnáziumnak kísérleti célból, a min­denkori második osztály természetrajzi szem­léltetése számára" . 7­s föld. Sokat kell küzdeni, dolgozni, verej­tékezni. Immár második ezredéve, hogy itt él és helytáll sovány földjén a székely s vállalja a kötelességét, teljesíti hivatá­sát, megoldja feladatát, mert ezt követeli az általános, nagy és oszthatatlan magyar élet és jövendő . . . Itt, ezen a hagyományokban gazdag helyen sokszorosan kiterebélyesednek, megvilágosodnak a feladatok. FERENCZ GYÁRFÁS. A JEGENYE A jegenye az országút kilátója. Alatta kopott szekerek zörögnek és katonák menetelnek. Vén parasz­tok és asszonyok haladnak, bar­mok bőgnek. Por szállong, zúgó gépkocsik és a keserű hétközna­pok füstje. De ő magasba nyúlik a szenny fölé és zaj fölé. Mint egy torony emeli fejét az égbe. Fölfelé rohan, száll a földről. Felejteni akar: a kövek és a por, a szegény­ség és a szitok emlékét, mely min­den alakról előbb-utóbb feltör. Fe­lejteni a hétfőt, a keddet, a roha­nó napokat és felejteni az elége­detlenséget, mely ott csikorog dur­ván az élet talpai alatt. Isten felé mutatni, mint óriás felkiáltójel. Kardként az ég szívébe döfni. Fi­gyelmeztetni, de nem menekülni sohasem, mert erős gyökérszálak­kal kötözi a sors. Szenvedni és él­ni e kétféle életet: lent a szenny és a sár, örvénylő és derékig fölcsapó iszaptenger, a rothadás gőze foj­togatja; fent lágy selymébe gön­gyöli az ég, ringatja és félti arcát illatos kenettel illeti, vidám felhő­­rajzokat, angyalokat mutat neki és életet, boldog éveket, madarakat és hegyeket, a meszeséget s mikor csüggedten lehajtani szeretné fe­jét, kigyujtja fölötte a Napét. A szegénység oszlopa ő, örök ki­áltás és figyelmeztetés, messzire mutató jel, lármafa, melyhez ösz­­szefutnak. És a próféta ujja ő, mely egyre int, könyörög s jöven­dölve biztat. Ezért kell neki élni s égni fáklyaként, kiolthatatlanul. FLÓRIÁN TIBOR.

Next