Szabadság, 1935 (8. évfolyam, 1-48. szám)
1935-09-22 / 35. szám
Szabadság Egy falu, amelyet megölt a nagybirtok és az oktalan telepítés Sára községben száz év óta nincs természetes szaporodás egyke veszély a Hegyalján és a Bodrogközben Sára, szeptember hó. Közvetlenül a meredek Bodrog-parton, átláthatatlan gyümölcsös dzsungel közepében, a külvilágtól légmentesen elzárva terül el a kis zemplén megyei falu. Járható út nem vezet feléje, csak a Lónyay herceg kaszálóin át egy keskeny újszerír földnyelv, mely összeköti a bodrog-parti Ó-Sárát a két kilométerrel kijjebb telepített Uj-Sárával. A hercegi birtok, amely mint bevehetetlen erődöv veszi körül a falut, teljesen lenyúlik a házak alá, a sövénykeritések tövébe s a falu tulajdonában csak a Bodrog felőli oldalon van három-négy hold vízjárta legelő. Ezt a kis zempléni falut szó szoros értelmében beleszorította a nagybirtok a Bodrogba A föld legteljesebb hiánya arra kényszerítette a soraikat, hogy egyrészt a Bodrogban keressenek megélhetést, másrészt a környező szőlőbirtokokon. Amikor az állam még nem parcellázta a folyókat és nem kellett magas évi bérletet fizetni, akkor meg is keresték a halászatból szűkös kenyerüket, de most, avult felszerelésükkel alig képesek annyi halat fogni, amiből az évi bér kitelik. A szőlőmivelés pedig ez időszerint anynyira nem kifizető, hogy a birtokosok csak olyan nagyságú területet művelnek meg, melynek munkáját családtagjaikkal maguk is el tudják végezni, így a Sáraiak számára semerről sem nyílik kereseti kilátás és talán sehol sem érzi annyira kétségbeejtőnek az életet a föld népe, mint ezen a vidéken, a világhírű Hegyalja közvetlen közelében. Az egyik sárai gazda szégyenlően panaszolja, hogy egész télen át ecettel leöntött marharépán és a fal cukrot éveken keresztül nem látnak s az szinte orvosság számba megy. A növőfélben lévő, erős táplálkozást kívánó gyermekek tavasz felé már megundorodnak a marhának való takarmánytól, de szerencsére kevés szülő látja gyermekének ezt az állati színvonalon álló vegetálását, mert fehér holló errefelé a gyerek. Jórészt öreg, gyermektelen családok élnek Sárán, a fiatal házasok vagy gyermektelenek, vagy egy gyermekkel kínlódnak s négy-öt üres portát is megszámoltam egy utcasoron, ahonnan kihalt a család. Száz év előtt körülbelül 200 ember sílt Sárán és lakossága egy évszázad alatt semmivel sem növekedett, inkább fogyott, természetes szaporodásról tehát beszélni sem lehet. fx egyke oka a nagybirtok Mindezideig az volt a közfelfogás, hogy az egyke csaknem kizárólag a Dunántúlon, főkép Tolnában és Baranyában pusztít, ahol a föld felaprózásától való félelem a baj fő oka. Itt Zemplénben — Sárán és környékén — a föld teljes hiánya, a tömegek elöl a kenyeret elérő nagybirtok kényszeríti egykézésre a családokat. Sárán kívül — amely utóvégre is csak egy parányi kis falu —■ erősen egykével fertőzött Bodrogzsadány, amely szintén a Lónyay birtok présében vergődik, de veszedelmesen kevés a gyermek a Bodrogközi falvakban is és a Hegyalja szőlőtermesztésből élő falvaiban, ahol a boráruk katasztrofális zuhanása következtében 60—80 fillérre leszállott napszám — amit igen gyakran borban fizetnek ki — nem nyújt emberi megélhetést. A gyermekek számának fokozatos csökkenésére vonatkozólag álljon példának néhány adat a sárai református elemi iskola anyakönyvéből. Az 1931—32 iskolai évben a tanulók száma 37 volt, 1933—34-ben 32, míg 1934—35-ben már csak 27. A gyermekek számának összezsugorodása még szemléletesebbé válik, ha csak az elsőosztályosokat figyeljük. 1931—32. tanévben még 9 volt az első s csak egy keskeny korridort —r a földutat — engedélyezett a lakosoknak, melyen át levegőhöz juthatnak és elérhetik az országutat és a vasútvonalat. A „földbirtokrendezés“ előtt egyetlen egy sárai családnak sem volt földje, egy félhold sem a falubeli belsőségen kívül, az elsőtől az utolsó emberig teljesen földnélküliekből állott a falu, körösi körül mindenütt nagybirtok — a hajdani Rákóczi-dominium Windischgrätzek, Waldbottok, Lónyayak között felosztott ezerholdjai — s csak a „földreform“ juttatott 20—25 sárai családnak 300 négyszögöltől másfél holdig terjedő parcellákat, egyben házhelyeket, két kilométerre a falutól, a vasútvonal mentén. , elemisták száma: 1933—34-ben 4, 1934 —35-ben már csak 2, a jelen tanévben pedig az előjelek szerint egy elsőosztályos tanulója sem lesz a sárai kis kálvinista iskolának. Rövidlátó telepítés A község a Bodrog árterületén fekszik s az alacsony, sárból vert házak csaknem minden évben víz alá kerülnek, ilyenkor aztán a lakosok felmenekülnek a padlásra és ott várják be az ár elvonulását. A „földreform“ intézői úgy akarták megvédeni a lakosságot az állandóan fenyegető árvízveszedelemtől, hogy eltelepítik őket a Bodrog-partról. .4 legészszerűbb megoldás az lett volna, ha a 200 lakosú, utolsó napjait élő községet hozzáragasztják a mindössze egy kilométerre fekvő Bodrogzsadányhoz, szóval ha oda telepítik át Sára lakosságát- A telepítésnek ilyen formája megerősítette és felfrissítette volna a szintén pusztuló, egyke által megtizedelt Zsadányt is. A telepítést azonban rövidlátó emberek végezték, akik nem törődtek azzal, hogy életképes lesz-e az új falu és minden lakott helytől 2—3 kilométer távolságra jelölték ki a Sáraiak letelepedési helyét. Míg tehát a kézenfekvő összecsatolási vérátömlesztés életképessé tette volna Zsadányt is, Sárát is, addig az elfuserált telepítés következtében zsákutcába került mind a két község. Zsadány nem erősödhetett meg, a Sáraiak nagyobb része pedig nem volt hajlandó kitelepülni megszokott, öreg falujából egy sivatag pusztaságra s az átköltözött 15—16 család most sincs közelebb postához, vasúthoz és községházához, ellenben eltávolították őket jóformán egyetlen kereseti forrásuktól, a Bodrog vizétől s a két részre szakított falucska így még gyorsabb iramban siet a pusztulás felé. Imint egy erdélyi magyar szórvány Kalotaszegi András tanító úr vezet végig a falun, a szomorú, betapasztott ablakú házak során. A templom felé megyünk, melynek ő a lévitája, lévén egyszemélyben papja és tanítója a községnek. A templom parányi fatornyocskáján még büszkén áll a csillagos buzogány, de avult zsindelytetejét már mindenfelől kikezdte a cibáló szél és széles csatornákban csurog be a víz az Isten házába záporok idején. Belül még irtózatosabb kép fogad: a mennyezet deszkája egyik helyen leszakadt és most veszélyesen lóg alá, másutt rozsdás drót erősíti a lezuhanni készülő gerendát, a padlót rég elrágta az évenként be-bejáró árvíz s a megbillent szószék előtt rozoga, háromlábú Úrasztala áll, rajta fonnyadt, szomorú művirágcsokor. — Teljesen magukra hagyatva élnek itt a hívek — mondja a tanító úr — pap csak sátoros ünnnepen vetődik errefelé, nekem pedig csaknem minden időmet leköti az iskola. Pap hiányában elszoktak az emberek a templombajárástól s nem egyszer előfordult, hogy csak a harangozó és én, a pap, vettünk részt a vasárnapi istentiszteleten, de ugyanakkor három magánházban tartott népes gyűlést a bibliakutatók széktája.. Egyetlen ember képtelen felvenni ellenük a harcot, csak egy erőteljes belmissziós munka segíthetne. Olyan ez a kép, mintha valamelyik erdélyi magyar szórvány között lennénk, akiket már-már elnyelt a román tenger, papjuk elmenekült, harangjuk elnémult s maholnap lakatot kell tenni a templomajtóra is. Pedig itthon vagyunk, Magyarországon, tíz kilométerre a magyar kálvinizmus egyik erősségétől, Sárospataktól. Emberekkel beszélni sem merünk: oly irtózatos hallgatni a végnélküli panaszokat, amikor úgy sem tudunk segíteni. Lopva, a kertek alatt, szégyenlősen sompolygunk ki a faluból, amit lassan kint eltakar szemünk elől a Bodrogról előlopakodó alkonyi párafüggöny. Antalffy Gyula, szesülnek protekcióban a hatóságoknál. „Nem protekció az, amit a hatóságok gyakorolnak, — mondta nemes egyszerűséggel — hanem a kötelességét átlagon felül teljesítő állampolgárnak kijáró tisztelet!“ Végre ezt is megtudtuk! Tehát nem a protekció tárja szélesre az élharcos előtt a hatóságok kipárnázott ajtaját, hanem a tisztelet. Mi közönséges halandók, akik csak átlagosan teljesítjük kétletességünket az állammal szemben,órákig kilincselhetünk és előszobázhatunk a hatóságoknál, ha valami dolgunk van s tetejében még le kell nyelnünk azt is, hogy a szolgabíró, a jegyző és a végrehajtó tiszteletlenül bánik velünk. Az élharcosnak ellenben, aki a NEP-pel szemben teljesíti „átlagon felül“ a kötelességét, mérséklik az adóját, felfüggesztik az árverését és megadnak minden kedvezményt — csupa tiszteletből. Szinte érthetetlen, hogy akadnak olyan „átlagon aluli élharcosok is, — mint például ama Köllő Gábor nevezetű — akikkel szemben az ügyészség, mint hatóság kénytelen felfüggeszteni a köteles tiszteletet és kénytelen körözőlevelet kiadni ellenük. Körözölevél egy élharcos ellen! Szörnyű! Bár az ilyen ritka kivételek nem változtatnak az élharcosok kivételes helyzetén, mi mégsem irigyeljük őket és megmaradunk átlagos törvénytisztelő, a Marton-féle fegyelem ellen tiltakozó régi típusú magyarnak. Végül arra szólít fel bennnünket Marton Béla, hogy „ne rösteljünk vigyázzba állni a nagy magyar gondolatok előtt.“ Ennek a felszólításnak a legnagyobb készséggel teszünk eleget, de csak egy esetben. Marton Béla előtt felemelt karokkal, vigyázzban álltak a kőszegi NEP- századok. Ha ez a német szű ceremónia azt akarja kifejezni, hogy Marton Béla személyesíti meg a nagy magyar gondolatokat, akkor bizony annyira erőt vesz rajtunk a röstelkedés, hogy sürgősen pihenőt vezényelünk magunknak... (Kér.) „Scetes marharépa az eledelünk“ A dübörgő főtitkár Marton Béla NEP-főtitkárt legutóbb körlevelezői minőségében mutattuk be olvasóinknak. Mint bizalmas körlevelező is határozott képességeket árult el különösen ellentmondást nem tűrő utasításaival, melyekkel jegyzőket, néptanítókat és más köztisztviselőket belevont a NEP- propaganda irányításába. Mióta azonban Kőszegen és Zalaegerszegen dübörgő sikert aratott beszédeivel, pár napig komoly fejtörést okozott számunkra annak az eldöntése, hogy ki a dicsőbb és nagyobb: Marton Béla-e, a körlevelező, avagy Marton Béla a szónok?■ Lehet, hogy fog még az eddigieknél is szenzációsabb körleveleket kibocsátani, e pillanatban azonban a kőszegi események lenyűgöző hatása alatt erős a hajlandóság bennünk, hogy a szónoknak nyújtsuk a pálmát... Meg kell adni, Marton Béla vasárnap remekelt. Bizonyára a kőszegi NÉP-parádé Nürnbergre emlékeztető külsőségei ihlették meg. Vagy még inkább a Generalmarsch, amelyet a kürtösök fújtak tiszteletére, mikor eldübörgött az élharcosok arcéle előtt. A generális főtitkár úr keményen, pattogva, sőt dübörögve fejtette ki, hogy új típusú magyart kell kikristályosítanunk, mégpedig olyat, „aki nem tiltakozik folyton a fegyelem ellen.“ Nyilvánvaló, hogy Marton Béla, ha nem is árulta el, a NEP-fegyetemre gondolt, mert tudvalevőleg ez ellen tiltakozik sok régi típusú magyar. A fegyelem, amely ha általánosan kötelező, diktatúrának is nevezhető, úgy látszik, kedvenc témája Marton Bélának, mert nyomban kijelentette még, hogy „dübörgőléptű férfihez méltó, fegyelmezett magyar élet kell“. Ez a kijelentés annyira tetszett a közönségnek, hogy minden tiltakozás nélkül dübörgő tapsba tört ki. Marton Béla ezután dübörgő léptekkel lehengerelte a „komolytalan“ ellenzéket, amely „nem érti meg a nagy célt.“ Az ellenzék gyönge érzelmi képességeit rögtön próbára is tette egy mondatával, amelyben ekkér sűrítette össze nézetét a politikusok hivatásáról: „A politikusok személytelenségük fenntartásával olvadjanak be a dacos magyar lelkek téglahordásába.“ Nos ezt a mondatot elolvastuk egymásután tízszer, minden szavát külön-külön meg is értettük, de az egészet együtt olyan sejtelmesen szépnek, olyan borzongatóan érthetetlennek találtuk, mint Ignotus Ady „Fekete zongora“ című versét, amelyről kijelentette: „Akármi legyek, ha értem, de szép.“ Szép, szép, de ha Marton Béla nem fordítja le sürgősen magyarra ezt a mondatot, nem tudjuk, hogy mitévők legyünk s bármennyire szeretnénk is, nem tudunk beleolvadni a dacos magyar lelkek téglahordásába. Persze mondott érthetőbb dolgokat is a generális főtitkár. Megfelelt például arra a kíváncsiságunkat régen furdaló kérdésre, hogy az élharcosok miért ré 15 Hét jelölt keres egy sajtófőnöki állást... A reformnemzedék szócsöve, a „Fáklya“, amely „független, politikai lap“-nak becézi magát, legújabb számában egy hihetetlenül hangzó hírrel szolgál. Azt írja ugyanis, hogy Antal István dr. államtitkár, a miniszterelnökség sajtóosztályának vezetője . . . „rövidesen távozik ezen állásából és a kormányelnök intencióinak megfelelően más fontos kormányzati beosztásban fogja hasznosítani értékes képességeit“. Azután nem kevésbé meglepő fordulattal így folytatja: „A sajtófőnökváltozás híre természetesen a közvélemény és a magyar sajtó széles köreiben rendkívül csalódást váltott ki“. Majd azt az érdekes kérdést veti fel: Ki lesz az új sajtófőnök? „Első helyen Mikecz Ödön szabolcsi főispánt emlegetik — írja a „Fáklya“ —, aki általában a legszélesebb körökben nagy szimpátiának örvend. Hasonló a helyzet Béldy Béla dr. országgyűlési képviselő körül, aki mint a NÉP propagandafőnöke, nagy agilitással dolgozik állandóan s emellett kitűnő elméleti felkészültségről tett többízben tanúságot. Emlegetik Balla Borisz, a tehetséges hírlapíró jelölését is, kívüle Németh Imre, Mengele Ferenc külügyi sajtófőnök és Törzs Tibor a legesélyesebb jelöltek. Nagy tábora van Rákóczi Imre miniszteri tanácsosnak, a jelenlegi helyettes sajtófőnöknek.“ Ha a „Fáklya“ értesülése megbízható, úgy a sajtófőnökjelöltek meglehetősen változatos és színes névsort alkotnak. Az ember szinte megérti, ha a reformnemzedék sajtója zavarba jön, mikor a választás nehéz feladata elé kerül és ha az öregeket jellemző bölcseséggel oldja meg a kérdést, kijelentvén, hogy „egyforma örömmel üdvözli a két kitűnő közéleti férfiú bármelyikét a sajtófőnöki székben“. Reméljük azonban, hogy a kinevezés után mégis csak meg fogja majd találni derék laptársunk azokat az indokokat, amelyek a szerencsés győztes mellett való döntésre bírták az illetékes tényezőket. A Korunk Szava második szeptemberi száma Széchenyi György gróf és Katona Jenő szerkesztésében megjelent. A rendkívül érdekes és gazdag tartalmú lap vezető helyen közli Waitz Zsigmondnak Németország hercegprímásának cikkét „Katolikus egyetem és egyetemes katolicizmus“ címen. Katona Jenő Üzenet a Felvidékről cím alatt bemutatja, milyen lélekkel, milyen értelemmel kíséri az elszakított magyarság a hazai alkotmányellenes diktatórikus törekvéseket. Füst-Horváth József és Pongrácz Kálmán írtak még érdekes cikkeket. A tartalmas számot érdekes könyvrovat egészíti ki.