Építők Lapja, 1995 (48. évfolyam, 1. szám)

1995-01-01 / 1. szám

2 Strabag-Hungária Építő Kft. Végkielégítés csak jogerős bírói ítélettel „Jó néhány negatív példa azt igazolja, hogy az építő- és építőanyag-iparban jelen lévő osztrák tőke nem túl kényes, ha a munkavállalók jogaira vonatkozó hazai előírások betartásáról van szó” — írtuk lapunk múlt évi, szeptemberi számában, amikor a hazai építőiparban az osztrák tőke szerepével foglalkoztunk. Már itt megemlítettük a százszázalékos osztrák tulajdonban lévő Strabag-Hungária Építő Kft.-t azok között a cégek között, amelyek hajlamosak, az egy­oldalú érdekérvényesítésre és ezért a szakszervezetek javaslatait nem fogadják el Most ismét a Strabag-Hungáriáról lesz szó. Zala megyéből kapott hír szerint a cég néhány volt dolgozója megnyerte az osztrák tulajdonos ellen indított munkaügyi perét. A történtekről telefonon kértünk információt Újvári Károlytól, az Építő-, Fa- és Építőanyag-ipari Dolgozók Zala me­­gyei Szakszervezete elnökétől. Végkielégítés nélkül — Igaz a hír, hogy a Stra­­bag-Hungária Építő Kft volt dolgozói pert nyertek a céggel szemben. — Három esetben valóban így történt. Az események megér­téséhez azonban vissza kell mennünk az 1989-es esztendő­höz, amikor a gazdasági szer­kezetváltás megindult Ez érin­tette az építőipart is. A megyei közúti építő vállalatok egy ré­szének — a zalaegerszeginek, a Pest megyeinek, a kaposvárinak és a kecskemétinek — a szemé­lyi állományát, a megrendelé­sekkel együtt átvette a Strabag- Hungária Építő Kt. Nem volt azonban helyi kollektív szerző­dés, amely tisztázta volna, hogy ez a változás hogyan befolyá­solja az érintettek munkaviszo­nyát. A hátránya akkor mutat­kozott meg, amikor 1990-93 között a cégtől átszervezés, lét­számleépítés miatt sok, a becs­lések szerint egy-másfél ezer dolgozót bocsátottak el. -7- Kaptak végkielégítést? — Ez csak akkor járt volna, ha a cég mond fel. Tehát hatá­rozott idejű munkaszerződés lejártakor, illetve közös meg­egyezéssel történt szerződésbon­tás esetén nem. Azonban azok sem kapták meg, akik jogosul­tak voltak rá, pedig az említett közúti vállalatok jogelődnek minősültek. — Közben változott a szabá­lyozás. — 1991 októberében módo­sult, illetve az új Munka Tör­vénykönyve már azt mondta ki, hogy áthelyezett dolgozóknak nem adható végkielégítés. Nem ismerte el ilyen szempontból a jogelődnél munkaviszonyban töltött éveket. Perdöntő fordulat — Belenyugodtak a munka­­vállalók­ . — Néhányan a bírósághoz fordultak. Első fokon az illeté­kes munkaügyi bíróság elutasí­totta a keresetüket. 1993 márci­usában azonban fordulat történt Megjelent a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának irányadó 104. számú állásfog­lalása, amely új helyzetet terem­tett, mérföldkövet jelentett a fenti eseteknél a végkielégítés megítélésében. Másodfokon a három dolgozó megnyerte a pert. — Igen, de az említett ügy nemcsak ennyi embert érintett — Zala megyében is több mint száz főt. Egy részük meg­kereste a szakszervezetet hiszen mi vállaljuk, hogy szakmai ta­nácsadást, jogi képviseletet biz­tosítunk. — Ezek szerint további lépé­seket tettek. — Egyeztető tárgyalásra hív­tuk meg 1994 tavaszán a Stra­bag-Hungária Építő Kft. vezér­­igazgatójának képviselőjét, hogy megbeszéljük, hajlandók-e a járandóságokat kifizetni? A cég vezetőségének azonban az volt az álláspontja, hogy csak a jog­erős bírósági végzéssel rendel­kezőknek adják id a végkielégí­tést, vagyis pereljék be őket. Akkor kértük, hogy adják meg nekünk az elbocsátottak névso­rát. Elgondolásunk szerint az kereseteket együtt nyújtottuk volna be úgy a bírósághoz, hogy a szakszervezet vállalja a jogi képviseletet. A névsort nem kaptuk meg, így „szájhagyo­mány útján” terjed a hír az igényjogosultak között. — Más lehetőség nincsen. — Töprengtünk azon, hogy felhívást teszünk közzé, amely­ben kérjük, hogy a Strabag-Hun­gária Kft.-től korábban rendes felmondással elbocsátott dolgo­zók jelentkezzenek és — hivat­kozva a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának ál­lásfoglalására — kérjék végki­elégítésük és az érte járó húsz százalék kamat kifizetését a volt cégüktől. Ha elutasítják őket, indítsanak pert. Méghozzá mi­n­nél előbb, mert három év az elévülési idő. Végül mégsem választottuk ezt a megoldást. Egyébként az említett céggel más gondjaink is vannak. Erről és a hasonló problémákról az ÉFÉDOSZSZ központja levél­ben tájékoztatta a munkaügyi miniszter asszonyt. Elveszik a jogosultság Az előbbi tájékoztatás nyo­mán beszéltünk Szűcs Ferenc­cel, az ÉFEDOSZSZ munkatár­sával, aki elmondta, hogy 1995. január elején valóban írtak Kósáné Kovács Magda minisz­ter asszonynak. Tájékoztatták a Strabag-Hungária Kft.-nél, de más építőipari cégnél is fellel­hető már négy év óta meghono­sodó módszerről. A fizikai dolgozókkal és a termelésirányítókkal határozott idejű, rendszerint december 31- ig szóló munkaszerződést köt­nek. Év végén ezzel munkavi­szonyuk megszűnik. Április 1- jétől aztán általában visszave­szik őket. Ezzel a megoldással a régi fagyszünetet helyettesí­tik. Csak a cégnek gazdaságo­sabban. Nem fizetnek ugyanis bért, és a bért terhelő járuléko­kat. Akik viszont így évente több hónapra munka nélkül maradnak, négy év alatt kimerí­tik a munkanélküli-járadékra jogosultságukat, folyamatosan csökkennek a járulékfizetéssel szerzett napjaik. Egy évben ugyanis csak nyolc hónapot dolgoznak. Az ÉFEDOSZSZ kérte a mi­niszter asszonyt, hogy szakér­tők bevonásával konzultáljanak erről a problémáról, vizsgálják meg, hogy akár törvénymódosí­tással is, hogyan lehet megol­dást találni az idénymunkában foglalkoztatottakra. Jelezték, hogy várják a mielőbbi választ. —­­ — — Itt most már sokkal többről van szó, mint a haza sorsa: az igazgatótanácsi tagságunk forog kockán! Üzemi tanácsok — másfél év múltán Új választások előtt Az 1993. májusában megválasztott üzemi tanácsok — átmeneti csönd után — ismét beszédtémává váltak. Ért­hető a megélénkülő érdeklődés, hiszen másfél év elteltével helyénvaló a tapasztalatok összegzése. A figyelem azért is indokolt, mert 1995. májusában tesznek az újabb üzemi tanáci választások. Komoly a tét Az ez évi megmérettetést akár különlegesnek is tekinthetjük, hiszen komoly tétje lesz. Azon túl, hogy létrejöttük után ez lesz az első választás, eredményei szerint történik a szakszerveze­tek közötti végleges vagyon­megosztás és az érdekképvise­letek reprezentativitásának meg­állapítása. A továbbiakban már nem lesznek központi üzemi tanácsi választások, ezeket fo­lyamatosan tartják meg helyi szinten. Az üzemi tanács — mint is­meretes — a munkavállalók részvételi fórumai, de ugyanak­kor a vállalati vezetés része. Az új intézmény célja, hogy a mun­kavállalók a munkáltatók dön­téseibe még ezek meghozatala előtt beleszólhassanak, biztosít­va ezzel a munkavállalói érde­kek felszínre jutását, érvénye­sülését. A magyar üzemi taná­csok nem kaptak ugyan erős jogosítványokat, de számottevő­ek a lehetőségeik a vállalati élet befolyásolására. Ezt sokan lebe­csülik, pedig gyakran célsze­rűbb, mint a jogi, a hatalmi eszköz. Kulcskérdés a megfele­lő légkör megteremtése mind az üzemi tanácsok és a munkálta­tók, illetve a szakszervezetek között. Sokszínű kép Mi az üzemi tanácsok másfél éves tevékenységének tapaszta­lata? Viszonylag jól startoltak, a legtöbb helyen megalakultak, megválasztották elnöküket. Megkezdődött a szervezeti-mű­ködési szabályzatok készítése, a munkáltatókkal kötendő megál­lapodások előkészítése, ame­lyekben igyekeztek biztosítani a működéshez szükséges feltéte­leket. Nem kevésbé sokszínű a kép az üzemi tanács jogainak gya­korlásában. Nagyobb részük él együttműködési jogaival, kisebb részüknél a munkáltató nélkü­lük dönt. Véleményezési joguk gyakorlására a legtöbbször a vállalatok átszervezésénél, a privatizációban, a korengedmé­nyes nyugdíjazásban, a foglal­koztatási támogatásban és a munkavállalók képzésében volt és van alkalmuk. Fontos a mun­káltatók tájékoztatási kötelezett­sége, amelynek jórészt — elté­rő színvonalon — eleget tesz­nek. Ahol nem, ott olyan lénye­ges információktól fosztják meg az üzemi tanácsokat, mint a vállalat helyzete, a bérek, a keresetek alakulása, a foglalkoz­tatás jellemzői. A gazdasági vezetők egy ré­sze — akik értik az emberi erő­forrással való gazdálkodás jelen­tőségét — megfelelően kezeli az üzemi tanácsokat, mint a rész­vételi és az érdekvédelmi funk­cióra hivatott szervezeteket. Vannak azonban olyanok, akik nem igazán tudnak mit kezdeni az új intézménnyel. Az sem rit­ka, hogy a vállalatvezető tör­vényt sért, bízva abban, hogy a munkajogi bíráskodás elhúzódá­sa során a jogorvoslásnak sem lehetősége, sem értelme nem lesz. Eltérő együttműködés Az üzemi tanácsok és a szak­­szervezetek között kialakultak a kapcsolatok, az együttműködés tartalma és minősége eltérő. Vannak, akik féltik őket a szak­­szervezeti befolyástól. Az üze­mi tanácsok tagjainak jó része egyben szakszervezeti tag és aktivista is. Gyakori, hogy ugyanaz az elnöke az üzemi tanácsnak és a szakszervezeti bizottságnak. Tapasztalható a hatásköri tisztázatlanság, villo­gás, a rivalizáló, féltékenykedő magatartás. Az üzemi tanácsok azt kérik, hogy növeljék hatáskörüket, és csökkentsék a munkaadók szin­te mindenható hatalmát. Rend­szeres konzultációt igényelnek az alapvető ismeretekben, aktuá­lis jogi, pénzügyi, közgazdasá­gi, privatizációs kérdésekben. Jelzik, hogy több szakmai cikk­re lenne szükségük. Szeretnék a kapcsolatot felvenni a külföldi telephelyű vállalatok üzemi ta­nácsaival. Tervezik az országos szövetségük megszervezését. Dr. Herczegh László, a Mun­kaügyi Minisztérium helyettes államtitkára bejelentette az üze­mi tanács elnökök országos konferenciáján, hogy folyamat­ban van a törvényi szabályozás, a Munka Törvénykönyvének módosítása. Az ÉT munkavál­lalói oldalának javaslatai szerint az üzemi tanácsokra vonatkozó jogszabályok változtatása, fino­mítása a társadalmi-gazdasági megállapodásnak is része lesz. Mindez jótékony hatást gyako­rolhat működésükre. —kárpáti— Kormány és szakszervezet Mit tartalmazzon a keretmegegyezés? A M­agyar Szocialista Párt legfontosabb választási ígéretei közé tartozott egy átfogó szociális paktum, választékosabb nevén „társadalmi-gazdasági megállapodás” megkötése a munkavál­lalói és munkaadói szervezetekkel. Bár ma kevesen emlékeznek rá, a választási kampány időszakában a Szabad Demokraták Szövetsége is lelkes híve volt a szociális partnerek közti megegyezésnek. A klasszikus liberalizmussal szemben többek között éppen ezzel kívánta saját „szociálliberális” karakterét hangsúlyozni. Horn Gyula koalíciós kormá­nya azóta is gyakran beszél a „TGM”-nek becézett szociális paktum szükségességéről. A gyakorlatban azonban az új kor­mánynak első fél évében nem csak aláírni, de érdemben elő­készíteni sem sikerült a sokat ígért és várva várt megállapo­dást. A Horn-kormány a költ­ségvetés parlamenti vitájával párhuzamosan csak a büdzsé keretszámairól tudott megálla­podni az Érdekegyeztető Tanács résztvevőivel, s ez a paktum kísértetiesen hasonlított az MDF-kormány és az ÉT által az elmúlt négy esztendő során tető alá hozott megállapodásokra, amelyekről Bogár László MDF- es képviselő figyelemre méltó iróniával fogalmazta meg, hogy „kvázi szociáldemokrata jelle­gűek voltak. Vagyis a leghan­gosabb és legbefolyásosabb szakszervezetek nyomására az év végi költségvetési hajrában a kormányzat kétségkívül ko­moly engedményeket tett egyes munkavállalói csoportoknak, ám ezekből nem alakulhatott ki át­gondolt és szociálisan kiegyen­súlyozott gazdaságpolitika. Sajnos, egyelőre a Horn-kor­­mánytól is csak az Érdekegyez­tető Tanácsban tett pénzügymi­niszteri engedményekre futotta. Sőt, Békesi László némely MDF-es elődjénél keményebb ellenfélnek bizonyult a szak­­szervezetek számára. (Igaz, a költségvetés néhány eleme, így például a nagyvonalú lakásépí­tési támogatás, vagy a mezőgaz­daság 72 milliárdos támogatása bizonyos rétegek számára ked­vező lehet.) A költségvetés fo­kozódó eladósodása és a köz­­szolgálati szektor túlsúlya rész­ben indokolja a szigort, s őszin­tén remélhető, hogy a befekte­tésekhez biztosított nagyvonalú adókedvezmények nyomán előbb-utóbb új munkahelyek is születnek majd a magánszektor­ban. A vállalkozói adókedvez­mények az egész társadalom számára akkor lehetnek elfogad­hatóak, ha belátható időn belül előmozdítják a hazai beruházá­sokat, új munkahelyek teremté­sét, és végső soron az egész gazdaság élénkítését. A szak­­szervezeteknek ezért a közvet­len munkavállalói érdekek érvé­nyesítésén túl az egész gazda­ságpolitikát kritikus figyelem­mel kell kísérniük. Ehhez per­sze szakértők is kellenek. Nem véletlenül alakultak ki Nyugat- Európában a nagy szakszerve­zeti központok, amelyek a bé­rek és a szociális juttatások mellett az adópolitika, a befek­tetési kedvezmények, az export­­import szabályozás és a távlati költségvetési elképzelések rend­szerét is képesek a munkaválla­lói érdekek tükrében értékelni. A tervezett szociális megál­lapodásnak Magyarországon is csak akkor van értelme, ha túl­lép a bérindex, a minimálbér és az áremelést követő kompenzá­ciók körén. Természetesen ezek is fontosak, de a szakszerveze­teknek ezen túlmenően a társa­dalom- és gazdaságpolitika te­rén is fontos és hosszabb távra érvényes keretmegegyezést kell elérniük a kormányzattal és a munkaadói szervezetekkel. Mit tartalmazhatna egy ilyen megegyezés? A Munka Törvénykönyvének felelős és átgondolt módosítá­sát a munkavállalók javára. A szakszervezeti jogok megerősí­tését a munkahelyeken.­­Ez kü­lönösen fontos most, a gazda­sági nehézségek idején: ha ugyanis megindul a fellendülés, akkor az életszínvonal emelésé­vel operáló állam és munkaadó könnyen elbliccelheti a törvény­ben nem rögzített szakszervezeti jogosítványokat.) A munkavál­lalói tulajdonlás további támo­gatását. Nagy szégyen lennne, ha a szocialista többségű kor­mány idején e téren nem előre­lépés, hanem visszalépés történ­ne az MDF-idők gyakorlatához képest. A munkahelyteremtés áttekinthető támogatási rendsze­rét Ha nem is teljes, de lénye­gében általános foglalkoztatást a részmunkaidős, bedolgozói és közmunkát hasznosító munkahe­lyek hálózatával. A nyugdíjrend­szer, az egészségügyi és szociá­lis biztosítás, valamint a köz­oktatás alapelveinek és ke­retszámainak megnyugtató rög­zítését. Aktív beleszólást az adó- és pénzügyi politikába, a külgazdasági döntésekbe és az európai integrációban való rész­vételbe. Az Európai Szociális Chartához való minél gyorsabb alkalmazkodást. S nem utolsó­sorban azt, hogy az állami­ költ­ségvetési munkahelyek meg­szüntetése ezután csak olyan ütemben folytatódhasson, ami­lyen ütemben a magánszektor képes új munkahelyeket terem­teni. A társadalmi-gazdasági meg­állapodásnak a szakszervezetek számára csakis akkor lehet ér­telme, ha érdemben többet adna, mint az év végében szokásos ÉT-megállapodások. Másrészt a szakszervezeteknek be kell lát­niuk, hogy a költségvetés foko­zódó eladósodását a Horn-kor­­mánynak a következő egy-két esztendőben mindenképp meg kell állítania. Ezért a közalkal­mazotti, köztisztviselői munka­helyeken a létszám változatlan szinten tartása és az inflációt követő béremelés együttesen aligha lehetséges. A magánszek­tort jól irányított adókedvezmé­nyekkel éppen arra kellene rá­szorítani, hogy minél több mun­kahelyet biztosítson a költség­vetési szférából kiszorulók szá­mára. Általánosságban pedig a szakszervezeteknek (kissé ha­sonlóan a „földet békéért” elv­hez) az „alacsony bérért foko­zott jogokat” kellene követni. Vagyis most, amikor az élet­­színvonal általános növelésére nincs reális lehetőség, s az el­húzódó sztrájkok súlyos káro­kat okoznának mindenkinek, a munkavállalói szervezeteknek a rövid távú anyagi áldozatért cse­rébe a munkavállalói és szak­­szervezeti jogosítványok meg­erősítését és körülbástyázását kellene elérnie. Így, ha majd egyszer általá­nossá válik a várva várt fellen­dülés, akkor a munkavállalói szervezetek komoly jogi és in­tézményi háttérrel, kemény ha­tározottsággal érvényesíthetik a bérből és fizetésből élők anyagi érdekeit és beleszólási-együtt­döntési jogait is. Az egyes mun­kahelyeken a bérharc és a mun­kahely megtartásáért vívott küz­delem erre kevés lehetőséget ad, ez egészen pontosan az orszá­gos szakszervezeti központok feladata lenne. Hegyi Gyula* *A szerző újságíró, az MSZP országgyűlési képviselője Favágók Gaborjáni Szabó Kálmán grafikája

Next