Érdekes Ujság, 1958. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-12 / 15. szám

l'U­rfii _ elszenvedett méltánytalanságok könnyten­gere. Szavaimban a megsértett világrend, a meggyalázott természeti törvény izzott, fel­szabadultan, mert a meg nem értés, a go­noszság, a ridegség után eljutottam az uralkodóhoz, aki fölötte áll minden kicsi­nyességnek. Előadtam neki, hogy amikor hazatértem a Haley-üsztökösről, ahol fél­évi szabadságomat töltöttem, kiderült, hogy távollétem alatt a lakásom majdnem teljesen tönkrement, a tető beázott. És hiába fordultam az ingatlankezelőséghez, mindig csak halasztották a dolgot, nem csináltatták meg a tetőt, közben a parketta is megvetemedett, végre én maszekkal megcsináltattam, elég drága volt, de még örülhettem, és akkor kértem az ingatlan­­kezelőséget, hogy térítsék meg az összeget. Kápolnási kartársnővel beszéltem, rátar­tozik, és akkor azt mondta, hogy nem térít­hetik meg, mert nekem nem volt jogom maszekkal megcsináltatni, különben is már be volt ütemezve a csináltatás, miért nem voltam türelemmel, különben is igazolnom kell a tanács műszaki osztályán, hogy a ja­vítás szükségszerűsége fennáll, a tiszti­­orvosi hivatalban a ragályveszélyt kell iga­zolni, rosszindulatú ez a Kápolnásiné, kül­dözgetnek mindenhova, és nem akarják ki­fizetni ... Dőlt, dőlt belőlem a panasz és patakzot­tak a könnyeim, őfelsége sokáig hallgatott, s úgy éreztem, hogy ha nem földöntúli lény lenne, akkor ráncolná a homlokát Végül kijelentette, éreztette, tudatta ve­lem, hogy ő nem tehet semmit sem, fordul­jak a tanácsösszekötőhöz, esetleg adjak be egy kérvényt... Hevesen dobogott a szívem, amikor el­határoztam magamat a végsőkre. Remegő kézzel előhúztam a zsebemből az előre el­készített borítékot, száz forint volt benne, s félszeg mozdulattal feléje nyújtottam. — Felség ... ha meg nem sérteném.. egy kis csekélység... a szives fáradozá­sért... őfelsége felől valami földöntúli erő áramlása indult meg majd a boríték el­tűnt a fényözönben, s nekem az a határo­zott képzetem támadt, hogy az uralkodó zsebre gyűrte a borítékot. — Miért nem kezdte mindjárt ezzel? — vibrált felém a földöntúli szózat — Majd megnézem a dolgot, azt hiszem, lehet vala­mit csinálni. Boldogan lebegtem kifelé, s egy halvány­kék fénylénynek lelkendezve újságoltam, hogy végre elintézik az ügyemet. — Persze belekerült száz forintomba — tettem hozzá. A fénylény széttárta szivárványait. — Sajnos, másként nem megy! Feleki László Nem volt könnyű eljutnom XIL Galak­tikushoz, a Tejút királyához, aki számos naprendszer, gömbhalmaz, köd, üstökös, bolygó, meteor, kozmikus por és kóborló atomok fölött uralkodik. Birodalma flaggó terjedelmes, hosszúsága mintegy 220 000 fényév, szélessége 20 000 fényév, s e szép királyságnak még vastagsága is van, ami szintén számottevő távolság Hozzávetőle­gesen valami százezermillió csillag fölött uralkodik őfelsége, s ez jókora felelősséget jelent számára, még akkor is, ha nem mindegyik csillag lakott. Hosszú évek fáradságos előkészítő mun­kája és egy kis protekció segítségével sike­rült eljutnom kegyes színe elé. Különleges védőruhát kellett felöltenem, mert őfel­sége, amióta reumás, az S. Doradus-i rezi­denciájában tartózkodik, az orvosok ugyan­is meleget rendeltek betegségére. Itt vi­szont 300 000-szer melegebb van, mint a Napon, s bizony még a védőruhában is iz­zadtam. Nehezen tudnám leírni, hogy mit érez­tem az uralkodó környezetében. Minden szebb, magasabbrendű, fenségesebb volt, mint amilyet egyáltalán el tudtam kép­zelni az én szegényes, sárban csúszó fan­táziámmal. Mi azt hittük a Földön, hogy az élet legmagasabbrendű formáját képvisel­jük, s még a túlvilágról, a mennyország­ról is rendkívül szegényes elképzeléseink voltak. Itt, őfelsége környezetében fény­lények élnek, testük — ha szabad ezt a ki­fejezést használni — vakító villózésokból áll, s hangjukhoz képest az elképzelt szfé­rák zenéje repedt fazék kongassa lehet csak. Földöntúli lények, angyalok, a lét csodát vettek körül, csillagfényű jóindu­lattal, egy tökéletes világ végtelenül finom szellemével. Itt villanásszerűen láttam át mindent, amit odahaza nem értettem, ki­tárult előttem a fenséges igazság. Tér, idő, világ és túlvilág ölelkezett össze, miközben a színek és érzések csodáin keresztül ve­zettek őfelsége elé. Végül ott lebegtem előtte, s amikor te­kintetemet rámerészeltem vetni, azt hit­tem, megvakulok a ragyogástól. Milyen volt, nem tudom megmondani, nincsenek szavaim hozzá. Érthető volt és érthetetlen, látható és láthatatlan, óriási és mégis meg­foghatatlan. Ha rám nézett, szemmé vált, látó Nappá. Ha szólt, fenséges száj nyit meg, s hang-óceán hullámai borítottak el. Éreztem, hogy amit hallok, vagy amit fel­fogok, már a számomra átváltoztatott, szá­momra is érthető csoda. Boldogságom ha­tártalan volt, amikor úgy értettem, tud­tam, éreztem, hogy őfelsége megkérdezte, mit akarok tőle, miért kerestem fel. És ak­kor szabadon áradt belőlem a panasz, az elnyomott, meg nem hallgatott panasz, az­on már csak úgy szeretlek, mint hívők a keresztet. Viselj, ha vérem áron a gondok rádszegeztek. Feszülj teám zokogva, szögezz kitárt karodra. Elnyerni -végső órám pergő szived a kocka. Ha csókban, ha dologban — rém örökös jogod van. Hazám is, temetőm is már csak a te karodban. Sorsoddá megnövesszél, többé el ne eresszél, ínségeidben őrizz, ha velem bűnbeestél. Majd vétkemért — ha vétek, hogy mindent elveszitek — megbocsát,­aid, mint én, oly keresztrefeszitett. A tettnek és a szórtak, így rónom le adómat, példázatot teremtvén énrólam és terdtad. Jancsi és Juliska Sirrin a föld erdőt, kit gyermek — nem felnőtt — eltévedt. Mivé lett kalandvágy, bátor­ság? Bátorság sétálni, kását és majort nem ta­lálni, úgy éppen, miként a mesében Jancsi és Jacska. Még­is a szerencse: Járt arra egy len­cse, fényképész lencséje. Egy bokor tévéből megleste és a két elveszett kisgyerek megöröz­­kiztetett. S ezzel a mesének vége lett. (Dr. Horváth Róbertné felvételei )

Next