Erdélyi Helikon, 1936 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1936-02-01 / 2. szám
HALOTTAK NAPJÁN Diákkorom óta bizony elfordult a kalendárium. Vagy tán az évszakok? Mit tudom én. Csak arra emlékszem, hogy halottak napján legtöbbször fehér volt a lugosi temető, vagy legalábbis havas eső oltogatta a sok síron kigyűjtött kis gyertyákat, apró mécseseket. Mert majd minden halottak napján elhívtak a temetőbe. Kisdiákkoromban szakácsnőink, akiknek legnagyobb élményük volt ilyenkor a halottak ünnepesen felcicomázott, virágos hajléka. Máskor is jártak ide ezek a bodófalvi, szapárifalvi telepes magyar lányok, majd minden temetést kiéldelegtek. Megsiratták az ismeretleneket, úgy bírálgatták a temetéseket mint mi a mozit, vagy színházat. Ilyeneket mondtak: — Hát biz ez nem a legjobban volt elrendezve. Bezzeg a mi követünknek mennyivel szebb vót a temetése. De hónap, azt mondják, a telekkönyvi vezetőjé, az megint igen nagyon rendes lesz. Mindszentekkor mindig szereztek őszirózsát és fonták koszorúba. — No, Gyurka úrfi, de hónap megyünk ám. —• Oszt kije van itt? — Nékem senkim, mondták szégyenkezve. Otthon nyugszik ásvány bátyám, meg Klára ángyikám az alvégen. De hát azért már csak ki kell menni. Sok sír van odaki, akit nem virágoznak fel. Szegények, hadd mondjunk mi nekik egy rövid imádságot, ne legyenek olyan nagyon magukra ott a földben, hideg koporsóban. Azt a két kis gyertyát meg megveszi a Gyurka úrfi, hogy tegyük meg a módját. Megvettem a kis gyertyákat, aztán belétettem kezem a Petrec Rozi nagy kérges tenyerébe és úgy kutyagoltunk ki a sok néptől nyüzsgő temetőbe. Később osztálytársaimmal mentünk ki, amikor már nagydiákokká cseperedtünk. Néha elábrándoztunk a kivilágított kripták és sírok között, elnéztük a sok libegő lángocskát, az őszirózsacsokrokat, az utakon gomolygó látogatókat. Máskor valami érthetetlen, csiklandó vidámság fogott el, megszorítottuk a tömegben ismerős varrólányok cérnakeztyűs kezecskéjét, elgáncsoltunk ájtatos vénkisasszonyokat, úgy kacagtunk fojtottan és illetlenül a halottak gyülőhelyén, mint görögpótló órákon, ahol megbékültünk az elfojtott nevetéstől. Mert torzképeket köröztünk a pad alatt, halálfejet pávatollas kis bohóccilinderrel, nőcsábász tanárunk portréját, amint köszön a szépséges Bucholz Juliskának és egy veréb leilletlenkedi cilinderét. Meg másefélét, miközben Kormos Laci az attikai költőkről felelne, ha tudna. Itt a temetőben a halottak fekszenek koporsóikban, mint rideg, vizsgáztató professzorok és mi tizenhatéves pajzánságainkat akarnánk rejtegetni előlük. Persze, ez néha kacagásba fullad, hiszen olyan tragikomikusan nagy még az ellentét, nem tudunk alakoskodni. Úgy képzeltük, hogy