Erdélyi Helikon, 1944 (17. évfolyam, 1-7. szám)
1944-01-01 / 1. szám
Egy mulató előtt álltam meg épen. A lámpa rezgő, halvány fénykörében eltántorgott néhány lármás alak. Nyomukban illanó borszag maradt. Hegedű hangja szűrődött felém s elhódította szívem észrevétlen. Magányom fájó érzete belémmarkolva, megborzongtam — és beléptem. * A nagy terem úgy zsongott, mint a kas a méztermő nyár illatos delén. Ezüstvödörben egy sovány, magas pincér jég közt pezsgőt hozott elém. Halk pukkanás. A hűvös lé arany tajtékkal folyt a metszett, mély pohárba. Néztem lecsüggedt fejjel, szótalan. Oly fáradt voltam és megtört, oly árva. A füstös, ábrándosszemű cigány rámpillantott s a pattogó, vidám foxtrottot abbahagyva, hozzám lépett s fülembe húzta: „Bujdokolva járok . ..“ A parketten megálltak mind a párok. Bámultak a festett lokáli szépek. A pezsgő halkan sustorgott előttem. Köröttem nőtt a lárma egyre jobban. Magam voltam csak józan még. Egy ötven körüli puffadt úr mellől titokban felém mosolygott egy kis barna nő. Ittam. Mint egy fehérkabátos ördög, mellettem termett s újra s újra töltött a pincér. Ittam egyre. Mint a kő, a homlokom lassan kint oly nehéz lett. A táncolókat néztem bamba, részeg tekintettel, amelyben összeolvadt mindenki s minden egyetlen lakó, vak folttá és csillagokként égtek benne a sárga lámpák. Eltompult fülembe úgy hullt a bús cigányok víg ütemje, amíg konfetti szállt reám kerengve, mint távoli bacchánsnők éneke. Azt kérdeztem magamtól: élek-e, vagy álmodom egy túlvilági kertben? Az ajkamon keserű volt a pezsgő, de keserűbb a pezsgőnél a lelkem. És ittam mégis folyton. Fent a rezgő