Erdélyi Irodalmi Szemle, 1924 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1924-03-01 / 3-4. szám
írni. S a hatás? Én e novella elolvasása után ilyenféléket gondoltam magamban: mégis nagy bolond volt ez a Nagyszegi Gábor, hogy felgyújtotta saját házát; jobb lett volna, ha nem hagyja ilyen veszedelmes időben őrizet nélkül a menyecskét, vagy ha mégis elhagyta, hát elégedett volna meg a csábító rác hadnagy lelövésével (esetleg az asszonynak „kézzelfogható“ megleckéztetésével), de a házát ne bántsa, mert — ugyebár — a ház mégsem lehetett hibás? Ennél továbbmenőleg azonban nem volt közöm a novellához, így vagyok én a riportokkal általában. Elolvasom őket, élvezem is, ha jól vannak megírva, aztán nem törődöm többé velük. Nézzünk egy másik riport-novellát, Sipos Domokosnak Templomrablóját. Az író — monológ formában — egy szegény proletárt akart bemutatni, ki éhes és fázik s akit a jóllakott, meleg szobában fütöző világnak hatása megőrjít, templomrablóvá, az oltári szent kehely tolvajává tesz. Ez a riport annyi stiláris ügyességgel van megírva, hogy bármelyik újságírónak becsületére válnék. Hanem ------a poézishez nincsen semmi köze. Íme a templomrabló lelkületének változásai: „Átkozott hideg van.“ „Enni akarok“. „Ezt tovább nem bírom. Istenem, hol vagy ? Boríts reám valamit. Valahová be kell menni, valahol le kell ülni.“ „A templom mindenkinek szabad.“ A templomrabló logikája idáig egészen normális. Aztán, amit e proletár a templomban az első pillanatokban érezett, azt Sipos igazán finom megérzéssel tolmácsolta. „Nagyon jó. Nem fúj az a kutya, szél. A jeges havat letörülöm, arcomról a kabátom ujjával. Oh boldogság. Leülök.“ „Énekelek.“ „Milyen rég nem voltam templomban.“ E pontig a novella jól sikerült. Hanem itt tökéletesen elromlott. Ha például én írtam volna ezt a novellát s okvetlenül proletár történetet akartam volna csinálni belőle, valahogyan ilyenféleképpen folytattam volna : e szegény sorsverte ember az orgona hangjai mellett elalszik s a templomi impressziók álmát a hitnek megvigasztaló érzésével töltik el; — aztán az istentiszteletnek vége, mindenkinek el kell hagyni a templomot, még e szomorú embernek is. A befejezés végére odaírtam volna, hogy a polgári rend már az isteni irgalmat is órához kötötte, — — mert amig a fütött templom bezárva üresen marad, addig a hajléktalannak tovább kell fáznia, éheznie künn a szabad ég alatt. Mondom, ha okvetlenül proletár történetre lett volna szükségem, így fejeztem volna be Sípos novelláját. Ebből a fináléból kiérzett volna valami abból a nyomorból, amelyért mi, emberek — kik órarend szerint zárjuk és nyitjuk Istennek házát — bizony-bizony felelősek vagyunk. A novella így egy társadalmi jajkiáltás lett volna, mely bizonyosan megtalálja visszhangját az olvasó lelkében. Mit csinált e helyett Sipos ? Hát legelőször is megőrjítette ezt a szerencsétlen embert. Már az ilyen folytatásnak helyes volta iránt is kételyeim vannak, mert úgy érzem, hogy a templom a maga — 178 -