Erdélyi Magyarság, 1995 (6. évfolyam, 21-24. szám)
1995-01-01 / 21. szám
Üzenet Temesvárra Rések Trianon falán Gyűlölet minden mennyiségben Moldova, vágyaink országa 21 A kisebbségi elnyomatásban élő magyar tömegek szempontjából aligha zárható az 1994-es esztendő valamilyen elégedettséggel. Csak akkor pállhatjuk a jól végzett munka sikerélményével a kezünket, ha folyamatot zsudunk sikerrel. Sajnos, az elcsatolt területek magyarsága 1995-re is kénytelen „átmenekíteni” - nemzeti öntudatával egyetemben - saját megmaradásának gondjait. Az egységes nemzetállamok avítt, megkésett agyrémével megvert szomszédok folyamatosan gondoskodnak arról, hogy nyugta ne legyen a nagyhatalmilag alárendelt magyarságnak Szlovákiában, Romániában, a „háborúba ájult Szerbiában”. Csak nyugtalansággal figyelhetjük a Meciar-féle visszarendeződést, nem feledve országosának előző, dicstelen idejét. A Felvidéken, szerte az újszülött országban megtűrt idegenként kezelik hivatalosan is a többszázezernyi magyarságot otthonában, ezerszáz esztendős szülőföldjén. És még mindig ez van. Falvak, városok tömegei viselik magyar nevüket titokban, kiírni, kiejteni azt nyilvánosan vétek. Akár a Római Birodalomban az őskeresztények, kötény,suba alatt menekíti, csempészi át magyarságát a magyar a kisebbségben. Az 1994-es romániai oktatási törvény nyíltan és paragrafusokban rögzítetten próbálja vissza- és kiszorítani a több mint két és félmilliós magyar tömeget az oktatásból, az anyanyelvi kultúra megszerezhetőségéből. Miközben tüzes lelkületű román pártvezérek és szenátorok fölényesen oktatják ki emberséges nemzetiségi törvényekből (a román példát tartva elébükl) például az Egyesült Államokat, ujjal mutogatván a több évszázados indiánirtásokra. Keleti szomszédunk, ahol saját hirdetményei szerint világszinten is példa a kisebb Bizakodó számvetés ségek joghelyzete, minden napra tart meglepetést. Az említett szenátorok és vezérek végighajtották a romániai fórumokon az „idegen" himnuszok és zászlók használatának szigorú betiltását. Ezek szerint nem szabad Bolívia zászlaját, kokárdáját kitenni, szigorúan tilos az angol himnuszt énekelni vagy hangszeren játszani. De ki visel Erdélyben, Romániában bolíviai kokárdát? Az ország nemzeti ünnepén ki tűzi ki Bolívia zászlaját ősi háza homlokára? És énekli-e Konstanzán meghatottan és sírva az angol kisebbség az angol himnuszt? Egyértelműen a magyarság újabb megalázása, magyar létének tagadása ez, immár állami szinten. Az oktatási Drákó-törvény alapjaiban akarja megrendíteni a magyarság létét, a zászlós, himnuszos hisztéria pedig az anyanemzethez való tartozást, a megtartó bizakodást tiltja. Törvényeket vajúdnak naponta az európai szabadosságban. De jogállam és törvények hálózata valójában csak ott létezik, ahol a törvényeket betartják és betartatják. Mai Európa-anyánkban ez még nincs. A szétomlott konglomerátum, Jugoszlávia mai napig is szállítja erre a példát. Egymillió ember pusztult eddig, csupán a szerb bullterrier nemzetállamának képtelensége miatt. Ott a menekülés vagy a fegyveres halál változatai maradtak meg a nem szerb lakosság számára. És az egykor dúsgazdag magyar Bácska, Újvidék történelmének legmélyebb nyomorúságát éli. Ugyanakkor ezt ccontázza föl naponta a szerb uralom a magyarság nemzeti megnyomorításával. Nem halotti beszédet mondani emelkedtünk szólásra lapunkban most, akár ezelőtt öt esztendővel. Amíg vagyunk, s ha még leszünk, azt cselekedjük amit vállaltunk, csakis a kisebbségben nyomorgó magyarok hitét és nemzettudatát ébreszteni, illetve megtartani. Hiszen életre születtünk mindannyian! Azon a napon, 1994. szeptember 26-án, mikor Szárazajtán az ötven évvel azelőtt lefejezett, kivégzett magyar parasztokra emlékezni gyűltünk össze, Csíkszeredában fölszentelték a város történetében először a román ortodox egyház püspökségét. Ott, ahol 1916- ig, a román betörésig, románt nem tartott számon a székely város. Aligha vannak véletlenek a történelemben. Ez az egybeesés sem volt az. De örökre emlékeztető jelkép, s immár egyházi bizonyítója is annak, hogy a háború elvonulása után hogyan mészárolták le a magyarok százait a visszatérő románok Transzilvániában. Ám mind Szlovákiában, mind Romániában, s délen is azt hangoztatják, hogy a magyarságnak különlegesen jó helyzete van ott. De még annyira sem haladtak az emberjogi kérdésekben, mint a kis ország, Szlovénia. Keserűre sikeredett az elmúlt esztendő is. Engedtessék meg nekünk, hogy a Szózat szerzőjének szavaival éljünk nagy reménykedéseinkben és küzdelmünkben, nem mások ellen, hanem magunkért: „És mégis, mégis totradozni kell!” És abban is reménykedünk, hogy a Szózat hangjait nem tiltják el a szánk elől, ahogy a Hinvatszéit próbálták, próbálják. Fáradozni, hogy újesztendei számvetéseinkben valamikor, s tán nemsokára, elégedettebben pállhassuk föltört kezünket, férfimunkát végezvén.