Erdélyi Napló, 1996. május-június (6. évfolyam, 18-26. szám)
1996-06-26 / 26. szám
■w. Kísértő „magyar áfium” EZ NEM(CSAK) KÖNYVISMERTETÉS Hát minden megtörtént már velünk a mieinkkel? Ha nem is hetedíziglen, hanem ebben a bő emberöltőnyi „trianoni bugyorban”. Megtörtént sok minden, amit akarva-akaratlanul elhallgattak előlünk, olykor élhetetlenségből, dilettantizmusból, s nem csak politikusok. Holott azzal a nyílt vagy ki nem fakasztott sebbel, azzal a gátlással és komplexussal éltek félvagy felemás életet felmenőink, szüleink és immár nem csupán ők, melyet Веке György Magyar áfium című legújabb könyvének alcímében így fogalmaz meg: Trianon fogságában. A kötet negyedik fejezetéből vett két példa vajon csak egy árnyalatát jelentené tudásnak, nem tudásnak, taktikai érzéknek, okos diplomáciának? Vagy hátborzongató - a jelenünkkel társítható - fel nem ismert, föl nem mért valóság? 1. A szerző egy fényképre hivatkozik, amelyiken 1946. szeptember 2-án a párizsi értekezlet román politikai és területi bizottságának ülésén Gheorghe Tătărescu (a Groza-kormány kommunistaellenes, ravasz külpolitikusa) látható, a háttérben Románia nyugati részének térképével. Idézem Bekét: „Akkor éppen a második, immár minimális - alig négyezer négyzetkilométer nagyságú - magyar területi kérést tárgyalták. Igazán itt lett volna az alkalom arra, hogy a »fiatal liberális« vezető némi enged- BEKE GYÖRGY MAGYAR AFIUMményt tegyen. Ehelyett roppant ravaszul úgy érvelt, mintha nem is a román irredentizmus, hanem a magyar lakosság érdekeit védelmezné. Elismerte, hogy a kívánt területsávon, a magyar határ mentén, Biharban a magyarok csakugyan többségben élnek. Éppen ezért magyar érdek az, hogy ez a földsáv Romániánál maradjon. Ugyanis így, együttesen Erdély magyar lakosságával, erőteljesebben védelmezhetik nemzeti érdekeiket...” Úgy érvelt, mintha... Mintha ismerős volna számunkra, akárcsak az ilyen morbid érvelés pozitív reakciója Nyugat s a sorsunkat rendező nagyhatalmak előtt. 2. A másik példa már a főcímhez , a „magyar áfiumhoz” kapcsolódik. A magyar újságok 1945 tavaszán valósággal hálásak Petru Grozának, aki szép, hazug szavakba csomagolja az egész Erdélyre kiterjesztett román közigazgatást. A Népszava vezércikke így ünnepli a Kolozsvárra való bevonulást. ..... ez a mostani román kéz már nem a régi, nem kívánja fojtogatni Erdély magyarságát, ahogy a mi reakciósaink és fasisztáink fojtogatták (amikor még tehették) a szegény erdélyi román népet...” (Ez a hang, ez az érvelés is ismerős nemdéhány magyar kormányzás idejéről?!) „Ez a mostani román kéz az új román demokrácia keze - folytatódik az ötven évvel ezelőtti cikk -, és Groza Péter román miniszterelnök a románságnak az örömünnepét arra használja fel, hogy ezt a kezet nyújtsa nekünk, a demokrata magyarságnak... A kolozsvári ünnepségen a románság megtette az első lépést. Most rajtunk a sor.” Azóta is megtette... És azóta is rajtunk a sor. Meghökkentő - folytatja Веке György - a Népszava lelkendezését »összeolvasni« mondjuk Simó Gyula kommunista vezető beszédével a kolozsvári pártértekezleten. (Népi Egység, 1945. május 18.) A marosvásárhelyi munkásság nagy tanítójának, Simó Gézának a fia, akinek nemsokára - éppen gerinces magyar állásfoglalásai miatt - el kell hagynia Romániát, úgy vélekedett, hogy a sovinizmust legalább 50 százalékkal lehetne csökkenteni, ha minden hivatalban kétnyelvű feliratot használnánk, és kétnyelvűek lennének a pecsétek is... Mátyás király szobráról is a legrosszabb időben vették le a magyar feliratot, éppen május elsején.” Melyik számunkra a legroszszabb idő (van-e, volt-e más is?)... Kinek-kinek. Én most két éjszakai út után vagyok, a budapesti könyvhéten jártam. Csak úgy bekukkantottam (mint „Bolond Istók Debrecenbe” - így a közmondás), mint ahogy szoktuk, ahogy az ember teheti. Ahogy a Magyar áfium című Püski-kiadványba is bekukkintok újra, és ezt olvasom: „De hát Budapesten nem hallják meg az efféle panaszokat. Zavarnák a megnyugvást, a béke hangulatát...” Attól függ, ki és hol. Persze a mikor is belejátszik: pohár keserű, édes után vagy az alapszerződés aláírása előtt? L. Cs. A nagybányai festőiskola centenáriuma Száz évvel ezelőtt, 1896-ban hívták haza Hollósy Simont Münchenből egy millenniumi kép megfestésére. Lyka Károly művészettörténész „legendás utazásnak" nevezte a hazatérést, amikor is a művész húsz növendéke kíséretében Nagybányára érkezett. Az érkezés időpontja 1896. május 6., innen datálódik a nagybányai művésztelep és festőiskola megalakulása. Június 14-15-én ünnepelték Nagybányán a művésztelep megalakulásának 100. évfordulóját. Ekkor került sor a Petőfi Sándor utcai Mikola-ház udvarán a Ferenczy Mikola-emléktábla leleplezésére. Üdvözlőbeszédet tartott Lakatos Nella, az EMKE nagybányai elnöke és Csiha Tamás megyei RMDSZ-elnök. Földes Mária művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa, a Ferenczy Alapítvány vezetője méltatta az esemény jelentőségét, Klacsmányi Sándor újságíró-tanár ismertette a művésztelep történetét, majd Jakobovits Miklós festőművész, a Barabás Miklós Céh alelnöke a Ferenczy művészcsalád és Mikola András munkásságáról tartott előadást. Kötő József, az EMKE főjegyzője beszédében kifejtette, hogy újabb zarándokhellyel gazdagodtunk. A tábla leleplezése után a közeli református temetőben virágot helyeztek el Mikola András, Kiss Margit (Thormáné), Thorma János, Kováts Ferenc, Cziffer Sándor, Agricola Lídia, Weith László, Vida Géza, Balla Béla, Csikós Antónia, Krizsán János, P. Kovács Géza festőművészek sírjára, majd a katolikus temetőben Fialka Olga (Ferenczyné), Balázsné Csizér Lilla, Kiss Károly, Olejnik Janka, Maticska Jenő, Slenvenszky Lajos, Pászk Jenő, Nagy Oszkár, Sztélek Norbert festőművészek sírján helyezték el a kegyelet virágait. Másnap tárlatlátogatásra hívták meg a vendégeket a Nagybányai Művészeti Múzeumba. A múzeum nem állt a helyzet magaslatán, bár évek óta tudtak a centenárium előkészületeiről, nem rendezték meg a kiállítást, arra hivatkozva, hogy most fejezték be az épület renoválását. Nem volt idejük a képeket felfüggeszteni, így mintegy 60-70 munka a földön és a falakhoz támasztva várta a látogatókat. A helyzetet az RMDSZ székházában magángyűjteményekből származó, nagybányai festők munkáit bemutató kiállítás mentette meg. Dudás Gyula festőművész nyitotta meg a tárlatot. Itt láthattuk Thorma János, Krizsán János, Cziffer Sándor, Csikós Antónia, Balla Béla, T. Rátz Péter, Deák Nándor, Börtsök Samu, Nyilasy Kiss Károly, Sztélek Norbert, Agricola Lídia, Réti István, Abrudan Petre, Nagy Oszkár festők képeit. A megnyitó kerekasztal-beszélgetéssel folytatódott. Véső Ágoston festőművész nagybányai elődeit méltatta, majd Sümeghi György, a Magyar Művelődési Minisztérium osztályvezetőjének vitaindítója következett. Hozzászóltak többek között Csorba Géza, a Magyar Nemzeti Galéria volt főigazgatója és Szűcs György művészettörténész. A nagybányai iskolának voltak klasszikusai, majd jöttek a neósok, utánuk az avantgárdisták. A városnak ma is vannak művészei, így a százéves történelmet egyetlen folyamatnak kell tekinteni. Régen a helybeliek ismerték a művészek életét, munkáit. Az iparos növendékek boldogan vitték a mester után a palettát fel a Jókai-dombra. Ma a művész felőrlődik, nem tud reprezentálni - nincs műterme, nem áll rendelkezésére kiállítóterem, iskolában tanít, ha van katedrája - hallottuk a nem éppen vidám összegzést. Délután a városháza üléstermében tartották a centenáriumi emlékgyűlést. Szőcs Ferenc, Magyarország bukaresti nagykövete üdvözölte az ünneplő közönséget, majd Murádin Jenő és Szűcs György művészettörténészek diavetítéssel egybekötött előadáson ismertették a száz évművészettörténetét. A találkozót a felsőbányai Mons Médius énekkar műsora zárta. Dukrét Géza Erdélyi Napló BALOGH EDGÁR 1906-1996. Szeptemberben lett volna 90 éves, de hosszas szenvedés után a halál most elragadta körünkből. Vele egyik legnagyobb és legvitatottabb egyéniségét vesztette el publicisztikánk, irodalmunk és közéletünk. Választott honában, Szlovákiában kezdte (hét évtizeddel ezelőtt) irodalmi pályáját, baloldali ellenzékiként lett antifasiszta tollforgató, majd kiutasítottja a térségnek. 1935-ben tért vissza Erdélybe, egyik kezdeményezője lett a híres-neves Vásárhelyi találkozónak, publicistája a rangos Brassói Lapoknak. A bécsi döntést követően a Kelet Népét szerkesztette, elkötelezte magát az illegális kommunista mozgalom irányába. Ezért is lett az újabb, a „felszabadulásnak” hitt rendszerváltás után egyik első embere a pártos újságírásnak (Világosság, Korunk), MNSZ-aktivista (alelnök), egyetemi tanár és rektor a Bolyai egyetemen. Közben kötetek, cikkek hosszú sorával van jelen az irodalmi életben, megemlékezésekben és dokumentumértékű írásokkal hagyja „örökségként” az utókorra tanulságos tapasztalatait. Több nagylélegzetű filológiai vállalás felkarolója volt, szerkesztője a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak. Életműve egy a többség által nem kívánt, de a korszakot meghatározó történelem fontos illusztrációja, dokumentumjelentőségű alkotás - néha torzító tendenciával - a kisebbségi sorsról, ambícióval és elkötelezettséggel tett vállalás egy téveszme, a pártos baloldaliság szellemében. Megmérettetése és értékeinek elfogadása fontos feladata lesz az írókornak. Barátai, tisztelői ellenfelei is veszteségnek érzik távozását. Indig Ottó