Erdélyi Napló, 1999. március-április (9. évfolyam, 9-17. szám)
1999-04-27 / 17. szám
1999. április 27. m A brassói magyarság ünnepe A Brassói Lapok kisebb-nagyobb megszakításokkal immár 150 éve magyar nyelven jelenik meg a Cenk alatti városban. Az első számban olvasható célkitűzése: ,,E lap a testvériség címét homlokzatán hordozva és valóságát elvei és béltartalma által életbe léptetni akarván, a bel- és külföld eseményeinek rövid és hű rajza mellett a vidék és kivált a Székelyföld érdekeit képviselni, hazánk különböző népei közt a kibékülést és egyetértést «előmozdítani törekend." 1849. április 16-án (pontosan 150 éve) jelent meg, a győzelmes forradalmi seregek élén bevonuló Bem apó kiadta az utasítást: mindhárom együtt élő náció lapot kell kiadjon, így jelent meg 1849. április 16-án a magyar nyelvű Brassói Lap, Veszély Károly szerkesztésében, az Espatriatul című román és a Kronstadter Zeitung német lappal szinte egy időben. (Ezt megelőzően volt még két lapkiadási próbálkozás - 1837 végén az Erdélyi Hírlap és 1848- ban a Brassói Magyar Újság.) Összesen 19 lapszám jelent meg, és július 18-án meg is szűnt. A forradalom leverését követő esztendők nem kedveztek a lapkiadásnak. 1871-ben került megint magyar lap a brassóiak kezébe, címe Nemere, végül az 1885-ös év első napjától indult a Brassó, ami először hetente három alkalommal jelent meg. később napilappá alakult, majd a Brassói Magyar Újsággal egyesülve született meg a Brassói Lapok, amely ,a két világháború között a "' romániai " magyarság legje’31***’*lentősebb sajtóorgánumává nőtte ki magát”. Ebben az időben kerül a laphoz szerkesztőként Kacsó Sándor, később főszerkesztő 1940 őszéig, mikor váratlanul a lap megszűnt (akkor úgy látszott végleg). 1944 után új lap indult Népi Egység néven, amit a Népújság követett, rövid ideig Vörös Zászló. Új Idő s végül 1969-től a mai napig Brassói Lapok. Megalakulásának százötvenedik évfordulóját ünnepelte ez év április 16-án a szerkesztőség olvasóival együtt. Az eseménysorozat délelőtt a szerkesztőség termeiben megtartott fogadással kezdődött, ahol a hivatalos személyek mellett ott voltak a testvérlapok képviselői is. Délután a Drámai Színház stúdióterméből a Marosvásárhelyi Rádió helyszíni közvetítésben mutatta be a brassói magyar sajtót és a város magyarságát foglalkoztató időszerű kérdéseket. A műsorban szót kapott a házigazdák mellett a brassói művelődési és politikai, társadalmi élet számos képviselője, köztük a Transilvania TV és a Cenk Rádió szerkesztői, dalárdavezető és iskolaigazgató, RMDSZ-tisztségviselő és parlamenti képviselő, diákegyüttes és EKE-szervező, költő, főiskolai tanár és zeneszerző-előadóművész. Este a színház nagytermében került sor az ünnepi előadásra, ahol felléptek: a Brassói Magyar Dalárda, a Grimasz diákszínjátszó csoport, a Transilvania Egyetem Zenei Fakultásának diákjai, George Ciolpan pantomimművész, a Sérülő néptáncegyüttes, a Búzavirág népi együttes, Márk Attila gitáros-énekes, az MC’S Factory együttes, az Aerobick szteppegyüttes, Dancs Anna-Mária könnyűzene-énekesnő és a Semaphor együttes. Más városokhoz viszonyítva korán, jó fél órával az előadás megkezdése előtt már tömegesen érkeztek a lap barátai, az érdeklődők, akiket a Brassói Lapok szép kivitelezésű Emlékszáma várt. A műsorvezető, Nagy István marosvásárhelyi színművész a tőle megszokott magabiztos, színes összekötőszövegével tette hangulatossá az előadást, melynek első részében a köszöntőbeszédek hangzottak el, először Gellérd Lajos, a BL igazgatója részéről, aki meleg szavakkal köszönte meg a nagyszámú közönségnek (telt ház volt) és meghívottaknak jelenlétüket közös ünnepükön. Őt követte Ioan Ghişe brassói polgármester, a MÚRE részéről Csép Sándor elnök és Gáspár Sándor ügyvezető elnök köszöntői (utóbbi emlékplakettet adott át), végül Balázs Ádám, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetségének kultúrattaséja kívánt további jó eredményeket. Az Emlékszámban olvashatjuk: „Ez az évforduló nemcsak a lap szerkesztői számára jelentős sajtó- és kultúrtörténeti esemény, hanem mindenekelőtt a brassói magyarság számára, amely az elmúlt századok során iskoláin és egyházán kívül »eltartott« egy vagy akár több magyar nyelvű kiadványt is.” Szeretettel és tisztelettel köszöntjük az ország legrégibb, ma is megjelenő magyar lapját, és a régi üdvözléssel kívánjuk - Isten éltesse sokáig. Adamovits Sándor MONOGRÁFIA A BÁNSÁGRÓL Általában tudományos kutatók, történelmi intézetek munkatársai közölnek olyan jellegű tudományos munkát, mint most az aradi nyugalmazott tanár, Kovách Géza. Mindenekelőtt azért, mert nekik van lehetőségük arra, hogy hozzáférjenek a forrásként használható levéltári dokumentumokhoz, s hosszú, aprólékos munkával fel is dolgozzák azokat. Az aradi történész most mégis egy ilyen jellegű munkával lepte meg elsősorban a történésztársadalmat. A Bánság demográfiai és gazdasági fejlődése (1716-1848) című monográfia a Csongrád Megyei Levéltár Dél-Alföldi Évszázadok című sorozatának tizenegyedik köteteként látott napvilágot. A szerző mindenekelőtt a Duna, Tisza, Maros és a Déli-Kárpátok nyugati tömbjei között elterülő földrajzi régió közigazgatási egységgé alakulását tagolja. A közhiedelemmel ellentétben Bánság újabb keletű fogalom, csak 1716 után alakult ki. A törökök kiűzését követően az osztrák katonai közigazgatás alá került területen megkezdődött a masszív betelepítés, amely a közhiedelemmel ellentétben nem csak a svábok bejövetelét, majd pedig módszeres kolonizálását jelenti. Kovách Géza kimutatása alapján a teréziánus korban a határőrvidéken, majd az azt követően alakult három vármegye, Krassó- Szörény, Temes és Torontál területén az elnéptelenedett területeken a németeken kívül letelepedtek krassovánok, románok, szerbek, franciák, horvátok, magyarok. Ennek köszönhető, hogy a törökök kiűzése után még kétszázezerre sem becsült lakosság a II. József-féle népszámlálás szerint a 18. század utolsó előtti évtizedében elérte az 566 542 főt, de azt követően is folytak a betelepítések még a múlt század első felében is. A már említett nemzetiségek mellett akkor költöznek be a szlovákok, csehek, bolgárok, luxemburgi németek, majd a kereskedő zsidók, örmények, és így alakult ki a Bánság rendkívül tarka nemzetiségi képe, amelyet - részben - a mai napig megőrzött. „Az egymásrautaltság, a közös munka, ármentesítések, új falvak alapítása, a szabad földfoglalás, irtás stb. a különböző nyelvet beszélő és különböző vallású népeket türelemre, megértésre és kölcsönös tiszteletre tanította" - írja az előszóban a szerző. Ebben csak a 19. század második felében fellángolt türelmetlen nacionalizmus jelentett törést, amikor ellenfelekké változtatta az addig békés nemzeti közösségeket. Kovách Géza tanulmánykötete statisztikai kimutatásokkal azt is tisztázza, miként változott meg a Bánság gazdasági élete a 18. században. A betelepülők magukkal hozták a nyugati fejlett gazdálkodást, történelmileg igen rövidnek számító fél évszázad alatt virágoskertté varázsolták az elvadult, mocsaras, vizenyős tájat. A folyók szabályozása, a mocsarak lecsapolása jelentősen megnövelte a mezőgazdasági területet, helyet biztosított újabb betelepülőknek. Az új települések négyzetes utcahálózattal, központi vásártérrel, templommal és iskolával rendelkeztek, ezek közül több is népes, virágzó mezővárossá alakult. Bánságban előbb a kamarai uradalmakon, majd azok eladását követően a magánföldbirtokokon egyfelől, másrészt pedig a 30-40 kataszteri holdon gazdálkodó parasztgazdaságokban alakult ki az árutermelő mezőgazdaság. Ebben a gazdaságban aár alig akad a középkorban annyit emlegetett robotoló jobbágy, a jobbágyság pénzért megváltja hűbéri terheit, szabad ura munkaerejének. Az ország más vidékétől eltérően, a bánsági jobbágy farmgazdálkodást folytat, nagyszámú állatállománnyal rendelkezik, a piacra termel. Nem véletlen az sem, hogy az 1780 után kialakult bánsági vármegyei nemesség a hűbéri előjogokkal szemben a reformpolitika támogatója, így nyilvánvalóvá válik, hogy miért lett a Bánság a korabeli Magyarország egyik leggazdagabb, legfejlettebb vidéke. Ez derül ki abból az óriási statisztikai anyagból, amelyet dr. Kovách Géza most megjelent könyvében feldolgozott. Egy olyan hiánypótló munkáról van szó, amely korábbi, a román, magyar, sőt német történetírásban fellelhető, elsősorban a telepítésekre és a jobbágyságra vonatkozó tévhiteket hivatott tisztázni. Ezért lenne fontos, hogy a monográfia eljusson az érdekeltekhez, minden gazdaságtörténettel foglalkozó kutatóhoz. Ujj János Az arad-gáji református parókia Tavaly júniusban került sor a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) második alkotótáborára a Maros megyei Felső-Nyárádmentén, a Bekecsalján. 1997-ben kéttucatnyi újságíró és néprajzos indult útnak, céljuk Orbán Balázs után ismét bejárni és felfedezni, földrajzi, történelmi s szellemi oldalairól feltérképezni Erdélyt. „Erdély felfedezésére indult e sorozat. Erdélyről hisszük, hogy gazdag, titokzatos tartalékai vannak, amelyekből erőt meríthetünk. Erdély sokszínű, annyira, hogy mindenkinek más és más, olyan, amilyennek megismerjük" - írja argumentumában Gáspár Sándor, az újságíró-egyesület ügyvezető elnöke, maga is rádiós szerkesztő-riporter. Bekecs alatt Nyárád tere A Kőhalom vidéki tábor eredménye a Kóborlás és helytállás című riportkötet volt, a tavalyi táborozás sikerességéről a Bekecs alatt Nyárád tere című könyv tanúskodik. „Önök e munka révén egy vidékhez is közelebb jutnak, és bennünket is jobban megismerhetnek. Úgy gondoltuk, hogy a romániai magyarság gondjai laboratóriumi tisztaságban jelennek meg a Nyárád felső szakaszán. Kérdés, hogy kincsei, titkai, ellentétei, gondjai, álmai megnyílnak-e előttünk, és ha megnyílnak, meg tudjuk-e ragadni őket, meg tudjuk-e mutatni őket?” - folytatja sorait az új kötet bevezetőjében Gáspár Sándor. A riportok a nyárádmenti ember századvégi mindennapjaiba nyújtanak betekintést. Ambrus Attila arra keresi a választ, miként fejlődött (vissza!) a székely földműves útja a kollektív gazdaság senkiföldjén át szinte a megsemmisülésbe, a nadrágszíjas magángazdálkodásba; megismerkedhetünk a vidék olyan gondjaival, mint a falvak elnéptelenedése (illetve a megmaradás), az orvoshiány, a nyárádmenti kisvasút (ideiglenes?) felszámolása. E tehetetlennek tűnő helyzetéből azonban mintha ismét ébredezni kezdene a vidék, megjelentek a nyugati kapcsolatok, itthon pedig az első magánvállalkozások - csupán vázolva, de ezek is helyet kaptak a kötetben. Szó esik még a híres jobbágytelki néptánccsoportról és vezetőjéről, Bálla Anti bácsiról, a vidék hagyományos kismesterségeiről, a selyei szénégetésről, a jobbágytelki szalmafonásról. A riporterek nem kerülték el a kényesebb, eddig elhallgatott témákat sem, mint például az alkoholizmus és öngyilkosság, valamint a példátlan selyei esetet, amint a külhoni munkára távozó féltékeny férfi több alkalommal is bevarrta felesége nemi szervét! A kötetet március 27-28-án Szovátán szakmai körben, április 9-én Magyaroson az olvasóközönségnek mutatták be. A MÚRE és a marosvásárhelyi Impress közös munkája már megjelent a könyvpiacon, de igényelhető az egyesület székhelyén is (4300 Marosvásárhely, Városháza 1. szám, tel.: 065/16-86- 88). Meggyőződéssel állítom, hogy érdekes, olvasmányos és objektív munkát vehet kezébe az olvasó. Gligor Róbert László