Erdélyi Napló, 1999. március-április (9. évfolyam, 9-17. szám)

1999-04-27 / 17. szám

1999. április 27. m A brassói magyarság ünnepe A Brassói Lapok kisebb-na­­gyobb megszakításokkal immár 150 éve magyar nyelven jelenik meg a Cenk alatti városban. Az első szám­ban olvasható célkitűzése: ,,E lap a testvériség címét homlokzatán hordozva és valóságát elvei és bél­tartalma által életbe léptetni akar­ván, a bel- és külföld eseményei­nek rövid és hű rajza mellett a vi­dék és kivált a Székelyföld érdekeit képviselni, hazánk különböző né­pei közt a kibékülést és egyetértést «előmozdítani törekend." 1849. április 16-án (pontosan 150 éve) jelent meg, a győzel­mes forradalmi se­regek élén be­vonuló Bem apó kiadta az uta­sítást: mindhárom együtt élő náció lapot kell kiadjon, így jelent meg 1849. április 16-án a magyar nyelvű Brassói Lap, Veszély Károly szerkesztésében, az Espatriatul című román és a Kronstadter Zeitung német lappal szinte egy időben. (Ezt megelőzően volt még két lapkiadási próbálkozás - 1837 végén az Erdélyi Hírlap és 1848- ban a Brassói Magyar Újság.) Össze­sen 19 lapszám jelent meg, és júli­us 18-án meg is szűnt. A forrada­lom leverését követő esztendők nem kedveztek a lapkiadásnak. 1871-ben került megint magyar lap a brassóiak kezébe, címe Ne­mere, végül az 1885-ös év első nap­jától indult a Brassó, ami először hetente három alkalommal jelent meg. később napilappá alakult, majd a Brassói Magyar Újsággal egyesülve született meg a Brassói La­pok, amely ,­a két vi­lágháború kö­zött a "­' romániai " magyarság legje­­’31***’*­lentősebb sajtóorgá­numává nőtte ki magát”. Eb­ben az időben kerül a laphoz szer­kesztőként Kacsó Sándor, később főszerkesztő 1940 őszéig, mikor vá­ratlanul a lap megszűnt (akkor úgy látszott­­ végleg). 1944 után új lap indult Népi Egység néven, amit a Népújság kö­vetett, rövid ideig Vörös Zászló. Új Idő s végül 1969-től a mai napig­­ Brassói Lapok. Megalakulásának százötvenedik évfordulóját ünnepelte ez év április 16-án a szerkesztőség olvasóival együtt. Az eseménysorozat délelőtt a szerkesztőség termeiben megtartott fogadással kezdődött, ahol a hiva­talos személyek mellett ott voltak a testvérlapok képviselői is. Délután a Drámai Színház stúdióterméből a Marosvásárhelyi Rádió helyszíni közvetítésben mutatta be a brassói magyar sajtót és a város magyarsá­gát foglalkoztató időszerű kérdése­ket. A műsorban szót kapott a házi­gazdák mellett a brassói művelő­dési és politikai, társadalmi élet számos képviselője, köztük a Tran­silvania TV és a Cenk Rádió szer­kesztői, dalárdavezető és iskola­igazgató, RMDSZ-tisztségviselő és parlamenti képviselő, diákegyüttes és EKE-szervező, költő, főiskolai tanár és zeneszerző-előadóművész. Este a színház nagytermében került sor az ünnepi előadásra, ahol felléptek: a Brassói Magyar Dalárda, a Grimasz diákszínjátszó csoport, a Transilvania Egyetem Zenei Fakultásának diákjai, George Ciolpan pantomimművész, a Sérülő­ néptáncegyüttes, a Búzavirág népi együttes, Márk Attila gitáros-éne­kes, az MC’S Factory együttes, az Aerobick szteppegyüttes, Dancs An­­na-Mária könnyűzene-énekesnő és a Semaphor együttes. Más városok­hoz viszonyítva korán, jó fél órával az előadás megkezdése előtt már tö­megesen érkeztek a lap barátai, az érdeklődők, akiket a Brassói Lapok szép kivitelezésű Emlékszáma várt. A műsorvezető, Nagy István marosvásárhelyi színművész a tőle megszokott magabiztos, színes össze­kötőszövegével tette hangulatossá az előadást, melynek első részében a köszöntőbeszédek hangzottak el, először Gellérd Lajos, a BL igazgatója részéről, aki meleg szavakkal kö­szönte meg a nagyszámú közönség­nek (telt ház volt) és meghívottak­nak jelenlétüket közös ünnepükön. Őt követte Ioan Ghişe brassói pol­gármester, a MÚRE részéről Csép Sándor elnök és Gáspár Sándor ügyvezető elnök köszöntői (utóbbi emlékplakettet adott át), végül Ba­lázs Ádám, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetségének kultúr­­attaséja kívánt további jó eredmé­nyeket. Az Emlékszámban olvashatjuk: „Ez az évforduló nemcsak a lap szerkesztői számára jelentős sajtó- és kultúrtörténeti esemény, hanem mindenekelőtt a brassói magyarság számára, amely az elmúlt századok során iskoláin és egyházán kívül »eltartott« egy vagy akár több ma­gyar nyelvű kiadványt is.” Szeretettel és tisztelettel kö­szöntjük az ország legrégibb, ma is megjelenő magyar lapját, és a régi üdvözléssel kívánjuk - Isten éltes­se sokáig. Adamovits Sándor MONOGRÁFIA A BÁNSÁGRÓL Általában tudományos kutatók, történelmi intézetek munkatársai közölnek olyan jellegű tudományos munkát, mint most az aradi nyu­galmazott tanár, Kovách Géza. Mindenekelőtt azért, mert nekik van lehetőségük arra, hogy hozzáférje­nek a forrásként használható levél­tári dokumentumokhoz, s hosszú, aprólékos munkával fel is dolgozzák azokat. Az aradi történész most mégis egy ilyen jellegű munkával lepte meg elsősorban a történész­társadalmat. A Bánság demográfiai és gaz­dasági fejlődése (1716-1848) cí­mű monográfia a Csongrád Megyei Levéltár Dél-Alföldi Évszázadok című sorozatának tizenegyedik kö­teteként látott napvilágot. A szerző mindenekelőtt a Duna, Tisza, Maros és a Déli-Kárpátok nyugati tömbjei között elterülő földrajzi régió közi­gazgatási egységgé alakulását tag­olja. A közhiedelemmel ellentétben Bánság újabb keletű fogalom, csak 1716 után alakult ki. A törökök ki­űzését követően az osztrák katonai közigazgatás alá került területen megkezdődött a masszív betelepítés, amely a közhiedelemmel ellentétben nem csak a svábok bejövetelét, majd pedig módszeres kolonizálását je­lenti. Kovách Géza kimutatása alapján a teréziánus korban a ha­tárőrvidéken, majd az azt követően alakult három vármegye, Krassó- Szörény, Temes és Torontál terüle­tén az elnéptelenedett területeken a németeken kívül letelepedtek krassovánok, románok, szerbek, franciák, horvátok, magyarok. En­nek köszönhető, hogy a törökök ki­űzése után még kétszázezerre sem becsült lakosság a II. József-féle népszámlálás szerint a 18. század utolsó előtti évtizedében elérte az 566 542 főt, de azt követően is foly­tak a betelepítések még a múlt szá­zad első felében is. A már említett nemzetiségek mellett akkor köl­töznek be a szlovákok, csehek, bol­gárok, luxemburgi németek, majd a kereskedő zsidók, örmények, és így alakult ki a Bánság rendkívül tarka nemzetiségi képe, amelyet - részben - a mai napig megőrzött. „Az egymásrautaltság, a közös munka, ármentesítések, új falvak alapítása, a szabad földfoglalás, ir­tás stb. a különböző nyelvet be­szélő és különböző vallású népeket türelemre, megértésre és kölcsönös tiszteletre tanította" - írja az elő­­­szóban a szerző. Ebben csak a 19. század második felében fellángolt türelmetlen nacionalizmus jelen­tett törést, amikor ellenfelekké vál­toztatta az addig békés nemzeti kö­zösségeket. Kovách Géza tanulmánykötete statisztikai kimutatásokkal azt is tisztázza, miként változott meg a Bánság gazdasági élete a 18. szá­zadban. A betelepülők magukkal hozták a nyugati fejlett gazdálko­dást, történelmileg igen rövidnek számító fél évszázad alatt virágos­kertté varázsolták az elvadult, mo­csaras, vizenyős tájat. A folyók sza­bályozása, a mocsarak lecsapolása jelentősen megnövelte a mezőgaz­dasági területet, helyet biztosított újabb betelepülőknek. Az új tele­pülések négyzetes utcahálózattal, központi vásártérrel, templommal és iskolával rendelkeztek, ezek kö­zül több is népes, virágzó mezővá­rossá alakult. Bánságban előbb a kamarai uradalmakon, majd azok eladását követően a magánföldbir­tokokon egyfelől, másrészt pedig a 30-40 kataszteri holdon gazdálkodó parasztgazdaságokban alakult ki az árutermelő mezőgazdaság. Eb­ben a gazdaságban a­ár alig akad a középkorban annyit emlegetett ro­botoló jobbágy, a jobbágyság pén­zért megváltja hűbéri terheit, sza­bad ura munkaerejének. Az ország más vidékétől eltérően, a bánsági jobbágy farmgazdálkodást folytat, nagyszámú állatállománnyal ren­delkezik, a piacra termel. Nem vé­letlen az sem, hogy az 1780 után kialakult bánsági vármegyei nemes­ség a hűbéri előjogokkal szemben a reformpolitika támogatója, így nyil­vánvalóvá válik, hogy miért lett a Bánság a korabeli Magyarország egyik leggazdagabb, legfejlettebb vi­déke. Ez derül ki abból az óriási sta­tisztikai anyagból, amelyet dr. Ko­vách Géza most megjelent könyvében feldolgozott. Egy olyan hiánypótló munkáról van szó, amely korábbi, a román, magyar, sőt német törté­netírásban fellelhető, elsősorban a telepítésekre és a jobbágyságra vo­natkozó tévhiteket hivatott tisztázni. Ezért lenne fontos, hogy a monog­ráfia eljusson az érdekeltekhez, minden gazdaságtörténettel foglal­kozó kutatóhoz. Ujj János Az arad-gáji református parókia T­avaly júniusban került sor a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) második alkotótáborára a Maros megyei Fel­ső-Nyárádmentén, a Bekecsalján. 1997-ben kéttucatnyi újságíró és néprajzos indult útnak, céljuk Orbán Balázs után ismét bejárni és felfedezni, földrajzi, történelmi s szellemi oldalairól feltérképezni Er­délyt. „Erdély felfedezésére indult e sorozat. Erdélyről hisszük, hogy gaz­dag, titokzatos tartalékai vannak, amelyekből erőt meríthetünk. Er­dély sokszínű, annyira, hogy min­denkinek más és más, olyan, ami­lyennek megismerjük" - írja argu­mentumában Gáspár Sándor, az újságíró-egyesület ügyvezető elnöke, maga is rádiós szerkesztő-riporter. Bekecs alatt Nyárád tere A Kőhalom vidéki tábor ered­ménye a Kóborlás és helytállás cí­mű riportkötet volt, a tavalyi tábo­rozás sikerességéről a Bekecs alatt Nyárád tere című könyv tanúsko­dik. „Önök e munka révén egy vi­dékhez is közelebb jutnak, és ben­nünket is jobban megismerhetnek. Úgy gondoltuk, hogy a romániai magyarság gondjai laboratóriumi tisztaságban jelennek meg a Nyá­rád felső szakaszán. Kérdés, hogy kincsei, titkai, ellentétei, gondjai, álmai megnyílnak-e előttünk, és ha megnyílnak, meg tudjuk-e ragadni őket, meg tudjuk-e mutatni őket?” - folytatja sorait az új kötet beveze­tőjében Gáspár Sándor. A riportok a nyárádmenti ember századvégi mindennapjaiba nyúj­tanak betekintést. Ambrus Attila arra keresi a választ, miként fejlő­dött (vissza!) a székely földműves útja a kollektív gazdaság senkiföld­jén át szinte a megsemmisülésbe, a nadrágszíjas magángazdálkodásba; megismerkedhetünk a vidék olyan gondjaival, mint a falvak elnéptele­­nedése (illetve a megmaradás), az orvoshiány, a nyárádmenti kisvasút (ideiglenes?) felszámolása. E tehe­tetlennek tűnő helyzetéből azonban mintha ismét ébredezni kezdene a vidék, megjelentek a nyugati kap­csolatok, itthon pedig az első ma­gánvállalkozások - csupán vázolva, de ezek is helyet kaptak a kötetben. Szó esik még a híres jobbágytelki néptánccsoportról és vezetőjéről, Bálla Anti bácsiról, a vidék hagyo­mányos kismesterségeiről, a selyei szénégetésről, a jobbágytelki szal­­mafonásról. A riporterek nem ke­rülték el a kényesebb, eddig elhall­gatott témákat sem, mint például az alkoholizmus és öngyilkosság, valamint a példátlan selyei esetet, amint a külhoni munkára távozó féltékeny férfi több alkalommal is bevarrta felesége nemi szervét! A kötetet március 27-28-án Szovátán szakmai körben, április 9-én Magyaroson az olvasóközön­ségnek mutatták be. A MÚRE és a marosvásárhelyi Impress közös mun­kája már megjelent a könyvpiacon, de igényelhető az egyesület székhe­lyén is (4300 Marosvásárhely, Vá­rosháza 1. szám, tel.: 065/16-86- 88). Meggyőződéssel állítom, hogy érdekes, olvasmányos és objektív munkát vehet kezébe az olvasó. Gligor Róbert László

Next