Erdélyi Riport, 2010. január-június (9. évfolyam, 1-12. szám)
2010-04-16 / 7. szám
erdélyi riport ■ 2016. ÁPRILIS 16. a közönséget. Mi is felolvassuk az alkalomra készült szövegeinket. Sorban fanyar humorával nagy sikert arat, ismét beigazolódik, hogy a közönség hálás, ha megnevettetik. Berka Attila Székelyhídi Zsolttal dolgozott párban a Szabó+ irodalmi performance-on, bonyolult, abszurdoid, utalásokkal teli szövegük számomra nehezen követhetőnek bizonyul. Utána ismét Hernádkakra, a Vassportára vezet az út, káposztás babot vacsorázunk tejfelesen, friss kenyérrel, ahogy illik, minőségi tokaji borok társaságában. A váradi delegáció ezután elvonul a szomszédos településen található panzióba aludni, kifárasztott bennünket az utazás meg a szereplés. A panzióban olyan csend van, hogy neki lehet támaszkodni, de nem sokáig tűnődöm ezen. Még belenézek a Székelyhídi Zsolttól kapott könyvbe. Az Ördöngösok élvezetes olvasmánynak ígérkezik. Azt írja benne Zsolt, hogy a költőnővel egyesülni olyan, mint paradicsom meg a retek. Biztosan el fogom olvasni ezt a könyvet. Óda és rekord. Pénteken verőfényes napra ébredünk. Átszáguldunk a Vassportára, ahol a reggeli fényben most talán még szebb a kert, mint amikor megérkeztünk. Gyors bundáskenyérte a reggeli, aztán feltarisznyáznak bennünket könyvekkel és folyóiratokkal, majd indulás Lillafüredre, költészet napját ünnepelni, ahol remélhetőleg részesei lehetünk majd egy miskolci rekordnak. Gyönyörű a környezet, igaz, hogy parkolóhelyet csak jóval az ünnepség helyszíne fölött találunk, de hát erre számíthattunk is. Azután futás, mire megérkezünk, az ünnepség szónoka már a költészet és a szerelem nagyszerűségét ecseteli. Lillafüreden a Palotaszálló alatt húzódó függőkert egyik teraszán áll - szó szerint, a mellvédnek támaszkodva - József Attila szobra. A közelben emléktábla tájékoztat arról, hogy itt született az Oda. Április 9-én a Guinness-rekord helyszínen tartózkodó hitelesítője szerint itt 720 plusz-mínusz 40 ember - többségük középiskolás fiatal - szavalja egyszerre József Attila költeményét. Mintha a költészetért felhangzó nagy, közös imádkozásnak lennénk részesei. Az érzés ahhoz hasonlít, mint amiben akkor volt részem, amikor Csíkszeredában a hajdani tapstéren ezervalahány ember imádkozta egyszerre fennhangon a Miatyánkot a kilencvenes évek közepén a márciusi nemzeti ünnepen. Székelyhídi Zsolttal, a Spanyolnátha szerkesztőjével együtt koszorúzunk, majd miután véget ér az ünnepség, szabadon bámészkodunk a függőkerteken, csodáljuk a vízesést. „Amint elfut a Szinva-patak". Hát, most már legalább láttuk azt is, hogyan történik ez a valóságban. Keresem a kerek fehér köveket, de csak palásán töredezettnek látszó, nap fakította andezitet látok. Herman Ottónak, a világhírű magyar ornitológusnak a csendhatáron túl fekvő egykori házáig sétálunk fel ezután, csodáljuk az erdőt, az andezittömböket. Erről sajnos nincs mit mesélni hosszasan: oda kell menni, és át kell élni. Várad felé, hazaúton. Vass Nóra felvezet bennünket az autópályáig. Ott egy benzinkútnál még iszunk egy kávét. Hosszú kávét, külön hideg tejjel. Mézzel. Törzsi szertartás jellege van a dolognak. Utána gyors búcsúzkodás, Székelyhídi Zsoltnak el kell érnie a Pest felé induló vonatot. Hazafelé egyszer csak rajtaütésszerűen leterelnek az autópályáról, majd belefutunk egy hatalmas torlódásba. Baleseti helyszínelés folyik, órákra megbénul Debrecen határában a forgalom. Harminc perc után kiállunk a sorból és egy földúton bevergődünk a városba. Közben megállapítjuk, hogy Debrecen kikerülhetetlen. Akar tőlünk valamit ez a város. Talán rövidesen arra is fény derül, hogy pontosan mi dolgunk van vele. Virágok az Óda szerzőjének szobránál A vendéglátó és a váradi közreműködők Lillafüreden, a költészet napi ünnepségen Riport