Erdélyi Riport, 2010. január-június (9. évfolyam, 1-12. szám)

2010-04-16 / 7. szám

­­li PI­RTRF­I Kemény István KÖLTŐ, ÍRÓ MÁRCI­USBAN VOLT A Törzsasztal ven­dége Nagyvára­don. AZ EST ELŐTT az Erdélyi Riport SZERKESZTŐSÉGÉ­BEN Kinde Anna­mária BESZÉLGE­TETT VELE. ■ Azt olvastam egy régebbi szövegedben, rosszallód azt, hogy néhány évtizede Magyarországon az irodal­mi kánonból száműzték a verset, azzal, hogy eztán csak a próza az, ami komo­lyan veendő. Tavaly megje­lent a Kedves Ismeretlen cí­mű regényed és ettől ben­nem kognitív disszonancia keletkezett. Én ezt árulás­nak éreztem. Ha ezek a go­nosz irodalom-esztéták csak prózát akarnak, akkor te is behódolsz és prózát írsz. Hogy is van ez? Nekem semmi bajom a pró­zával. Én mindig is írtam, próbáltam prózát írni, csak talán tényleg valamennyire a költőség felől néztem a dol­gokat. És ezt, amire utaltál, ezt pár évvel ezelőtt írtam. Ady kapcsán írtam egy re­cenziót, amiből olyan esszé­szerűség lett. Az elmúlt húsz-huszonöt évben, nagy­jából a hetvenes évek óta, a lí­ra Magyarországon háttérbe szorult. Mert addig valahogy nem volt kétséges, hogy a magyar irodalomnak a líra a vezető műneme. A magyar költészet egészen különleges valami, és a próza persze van, és jó, de nem kétséges, hogy melyik fontosabb a ma­gyar irodalomban - ami nem minden irodalomban van így persze -, és ez a hetvenes években megváltozott. Ak­kor jöttek fiatalon Esterházy Péter és ez a korosztály: Len­gyel Péter, Nádas Péter, so­kak. És lett egy ilyen irodal­mi forradalom, vagy minek lehet ezt nevezni, akkor volt egy ilyen lendület, hogy az újfajta próza mindent elsö­pör, és a költészet - pedig ak­kor még élt Weöres Sándor például, sőt még Pilinszky is -, de tényleg volt valami olyan, így utólag visszagon­dolva tényleg olyan érzésem van, hogy akkor olyan elég­tétellel mondta az irodalom­­tudomány, hogy na, végre. Elég volt ebből, hogy mindig a líra, és akkor most valami fontosabb dolog is lehet. De nekem tényleg semmi bajom a prózával. Mondom, én is írtam, mindig próbál­tam prózát írni. Csak az ará­nyokra próbáltam utalni, hogy a lírát nem kéne leírni, és talán túlzás is volt annak idején, hogy le lett írva. És valahogy ez így épült be az elmúlt évtizedekbe, hogy a líra az olyan másodlagos. Aztán ez is nyilván sokat változott. ■ Abban a bizonyos esszében a nemzeti érzés megélésé­nek módozatairól is írsz, il­letve utólag is mondod, hogy örülsz annak, hogy nem fogalmaztál annyira keményen, hogy mind a két oldalról el tudták olvasni. Mit gondolsz ma a két oldal összebékíthetőségéről? Egyáltalán: két oldal van még Magyarországon? Hát, hogy most mi van, azt meg nem mondom. Még két-három évvel ezelőtt úgy láttam, hogy teljes tébolyult egymásnak esés van, most tavaly óta olyan viszonylag nyugi van, de lehet, hogy vihar előtti csend, vagy Is­ten tudja, micsoda... Hogy én a béke barátja volnék, Viszonylag nyugi van, de lehet, vihar előtti csend, vagy Isten tudja, micsoda annak idején ebbe sem akartam volna belemenni. Fennen hirdetni a langyos­ságot - nem erről van szó. Hanem csak olyan nagyon ostobának éreztem azt a szembenállást, ami Magyar­­országon kialakult a közbe­szédben, meg a kultúrán belül. És olyan mechanikus­nak láttam, meg látom azt, hogy az a legegyszerűbb, hogy két részre esztünk, ga­leri galeri ellen és akkor üvöltünk egymásra. Tehát ezt utáltam nagyon. És azért elég sok minden tör­tént családokon belül, ami lehetett hallani úgy is, hogy­ mi estek egymásnak emberek. És ezt is utáltam, miközben az is van, hogy nyilván nem a politika volt az egyetlen dolog, ami miatt emberek egymásnak esnek Magyar­­országon, hanem ezer min­den más, ami ebben, a poli­tikában való acsargásban talált valamilyen utat, hogy na akkor itt most meg lehet nevezni, hogy miért utálom a másikat. Mindenesetre az volt az én bajom, hogy ami­kor próbáltam beszélgetni különféle oldalon álló em­berekkel, hogy esetleg még­is meg lehetne látni a gon­dolatot meg az embert a másik oldalon, mindenütt kiröhögtek, vagy hülyének meg lúzernek meg ilyenek­nek tartottak. Aztán volt egy pillanat, amikor arra jöttem rá, hogy tulajdon­képpen tényleg nincs szük­ség erre, lehet, hogy ez az embereknek a természetes állapota, hogy ezt csináljuk, és igazából ilyen játékrontó hülyeség, amit én csinálok. Nekem ebből semmi elő­nyöm nincs, maximum még akkor jön az, hogy langyos vagyok. Innen is langyos vagyok, meg onnan is. Iga­ziból mi a túrót lehet ilyen­kor csinálni? Úgyhogy in­gadoztam, és mindmáig úgy vagyok vele, hogy nem tudom, hogy kinek van va- erdélyi riport ■ 2010. ÁPRILIS 13. Kemény István költő A költ­ségre nincs alternatíva

Next