Erdővidéki Hírlap, 2019 (7. évfolyam, 1-49. szám)
2019-11-28 / 46. szám
8 • Folytatás az első oldalról :„Ne várj nagy dolgot életedbe, kis hópelyhek az örömök..." Interjú Kiss Alpár nyugalmazott unitárius lelkésszel Ők, akik a legnehezebb időkben is becsülettel helytálltak minden egyes szolgálati helyükön, szerették volna, ha én is folytatom a családi hagyományt. Nekem az elején más elképzeléseim voltak, de amikor a döntést az érettségi előtt meg kellett hoznom, fordult a kocka és onnantól már én akartam mindenáron lelkész lenni, miközben ők, az akkori nehézségek, az állandó nyomás, zaklatások és megfigyelések hatására, már nem feltétlenül a papi hivatás mellett érveltek. Ha nem lelkész lett volna, akkor milyen pályát választ magának? Fogarasi és nagyszebeni iskolai éveim során, több elképzelésem is volt. Gyerekkorom óta jó atléta és kosárlabdázó voltam, akárcsak egykor édesapám, így először tornatanár szerettem volna lenni, de mivel nem volt megfelelő a magasságom és szememmel is gondjaim voltak, nem választhattam ezt a pályát. Mivel a magyar irodalmat is nagyon szerettem, a nyelvtanári pálya ötlete is felmerült bennem, de a tizenkettedik osztály elején, már határozottan tudtam, hogy lelkész leszek. Kik voltak a lelkészi példaképei és miért? Az eddig elmondottak alapján is nyilvánvaló, hogy nagyapám és apám voltak az első példaképeim, hiszen ők álltak a legközelebb hozzám, az ő munkájukat ismertem. Később több nagy tudású lelkészt is megismertem, köztük meghatározó személyiségek Dr. Erdő János teológiai tanár, későbbi püspök, illetve első főnököm, Májay Endre brassói lelkész-esperes voltak. Ők irányítottak, bíztattak és bátorítottak lelkészi pályafutásom kezdetén. Melyik a kedvenc bibliai idézete és van-e hozzá fűződő történet? Számos kedvenc bibliai idézetem van. Közülük a kibúcsúzó istentiszteletemen felolvasott Pál apostol Timóteusokhoz írott II. levele 4. részének 6-8 vereseit emelném ki: „Az én elköltözésem ideje elérkezett, ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nékem az igazság koronája”. Azért ez a kedvenc idézet, mert ez magában öleli egy ember egész életét, az emberi lét filozófiáját, értelmét és úgy érzem, hogy az én életem is hasonlóan jellemezhető. Kedvenc egyházi éneke, illetve a hozzá fűződő történet? Több kedvenc egyházi énekem van, de ha már egyet kell kiválasztanom a sok közül, akkor én a 307-es énekre, a „Csendes éj”-re gondolok. Ennek az éneknek az éneklésekor láttam életemben a legtöbb mosolyt, a legtöbb örömkönnyet. Egy kicsit visszatérve az időben kérem, hogy pár mondatot a teológiai évekről, tanárokról osszon meg velünk. Sikeres érettségi és felvételi után 1974-ben elvittek katonának, így a teológiai tanulmányaimat 1975- ben kezdtem meg ötödmagammal. Az akkori képzés négy éves volt, amelyeket gyakorlati évek követtek. Ezek az esztendők csodálatosak voltak, annál is inkább, hogy akkor is kevesen voltunk az unitárius karon, így mondhatni családias volt a hangulat: közös tanulás, közös étkezés, közös programok. Talán eddigi életem egyik legszebb időszaka volt. Tanáraim nagyszerű emberek voltak és annak ellenére, hogy elég távolságtartóak voltak, felnéztünk rájuk és bensőséges, kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolat volt köztünk. Már nagyon fiatalon megtalálta élete párját. Hogyan történt a párválasztás, a családalapítás? A párválasztás korán történt, a családalapítás később. Nejemmel, Tordai Arankával hivatalosan 1979-ben fogadtunk örök hűséget egymásnak. Ezt megelőzte jó néhány közös év, ugyanis már a nagyszebeni líceumban osztálytársak voltunk és 1975-ben is együtt kezdtük meg az egyetemet Kolozsváron, ő a magyar-francia szakon, én a teológián, és már az első évtől jegyespárként. Az első szolgálati helye segédlelkészként Brassóban volt. Milyen volt fiatalon nekivágni a nagybetűs életnek? A teológia elvégzése után rögtön Brassóba kerültem, minden bizonnyal Májay Endre, akkori brassói lelkész kérésére, ahol három évet szolgáltam. Azért volt fontos és jó számomra, hogy odakerültem, mert Májay Endre nem csak komoly felkészültségű lelkész volt, hanem édesapám egykori évfolyamtársa és jó barátja is, így mondhatni családon belül maradtam. Ezért a családias hangulatért és barátságért, azóta is hálás vagyok. A brassói három év után egy amerikai esztendő következett. Hogy is volt ez? Egy érdekes lehetőség, meghívás talált rám. Az Egyesült Államokbeli Chicagóban működő Meadville/Lombard-i Teológiai Szeminárium versenyvizsgára szóló felhívása. A sikeres vizsga után 1982-83-ban egy teljes tanévet tölthettem ott, ahol mindenekelőtt angol nyelvtudásomat erősíthettem meg. Ott tartózkodásom alatt alkalmam nyílt beletekinteni az amerikai unitáriusok, unitárius univerzalisták egyházközségeinek életébe. Számos meghívásnak tettem eleget, sok-sok helyen prédikáltam, sok előadást tartottam, keresztül-kasul utazgattam az Egyesült Államokban és Kanadában, több közösségben barátokra is leltem, akik később sokat segítettek rajtam. Addigi életem legnagyobb élménye volt, hiszen akkor utazhattam először külföldre. Azokban az időkben valóban nehéz volt kijutni és a „szerencsések” figyelve voltak a titkosszolgálat emberei által. Hogyan történt ez az Ön esetében? Teológus éveim alatt soha senki nem keresett meg. Akkor léptek, „tapostak” bele az életembe, amikor már nyilvánossá vált, hogy készülök az Egyesült Államokba. Akkor kerestek meg és azon kívül, hogy hónapokon keresztül figyeltek és információkat gyűjtöttek rólam, úgymond felkészítettek arra, hogy mit szabad és mit nem szabad mondani az itthoni dolgokról az Egyesült Államokban. Visszatértem után egészen 1989-ig állandó jelleggel tartott a megfigyelésem, folyamatosan zaklattak, fenyegettek, hol ígéreteket, előnyöket helyeztek kilátásba, hol megfélemlítettek, egyszóval pokollá tették az életemet. A második, illetve, ha az amerikai szolgálatot külön számítjuk, akkor a harmadik és egyben utolsó szolgálati helyéről, a baróti 33 esztendőről is meséljen pár mondatot. Visszatértem után tudomásomra jutott, hogy hamarosan megüresedik a baróti egyházközség is, ugyanis elődöm, Kiss Károly Medgyesre készült, így 1984-ben a gyülekezet nagy többségének kérésére püspöki kinevezéssel kerültem Barótra. Nem volt könnyű abeilleszkedés, hiszen Chicago után, bármennyire is Erdővidék központja Barót, mégis valahogy kicsinek tűnt. Érdekes az is, hogy akkor el sem tudtam volna képzelni azt, hogy innen megyek nyugdíjba. Aztán minden esztendőben valamit terveztünk, és aminek nekikezdtünk, azt be is fejeztük, így a közben érkező meghívásokra nemmel feleltünk és így teltek az évek egymás után. Közben hívtak Magyarországra is, Székelyudvarhelyre is és Brassóból is érdeklődtek, de akkor már épült a templom és én azt válaszoltam, hogy egyszer épüljön fel és azután beszélhetünk. A közel négy évtized megvalósításai közül mi az, amire a leginkább büszke? Természetesen az 1991-95 között épült baróti templomra vagyok a legbüszkébb. A templomra és annak környékére, beleértve a papilakot is, amely a mi időnk alatt alakult át, vált széppé, kellemessé és kényelmessé. Büszke vagyok arra is, hogy a gyülekezetem egységes maradt, és hogy nem csak anyagiakban, de lelkiekben is gyarapodtunk. Ugyanakkor büszke vagyok minden kezem alól kikerült tanítványra is, akiket lelkészként vagy angoltanárként taníthattam. Közülük Tőkés Lóránt csókfalvi lelkészt, illetve a most negyedéves teológus Tatár Ágnes-Teklát emelném ki. Végül büszke vagyok arra, hogy 2014-ben Barót város díszpolgári címével tüntettek ki, és büszke vagyok az amerikai Summit-i testvérgyülekezetünktől nyugdíjazásomkor kapott emeritus lelkészi címre is. • Folytatás a következő oldalon Kiss Alpár 1984-2017 között, 33 éven át volt a baráti unitárius egyházközség templomépítő lelkésze 2014-ben Barát városa díszpolgári címmel tüntette ki. Balról jobbra: Lőrincz Sándor biológia tanár, Kiss Alpár unitárius lelkész, Dimény János iskolaigazgató, Krizbai Imre református lelkipásztor 2019. november 28. - csütörtök