„Érted Vagyok”, 1995 (6. évfolyam, 1-6. szám)

1995-08-01 / 4. szám

26 • 1995. augusztus $rted vagyok" Leveled jött Istentől Szeptember 3. — Évközi 22. vasárnap — Lk 14,1.7-14 — Előzékenyen! Nem a viszonzást lesve! Amilyen rút dolog a hálátlanság — Jézus szóvá is teszi a kilenc gyógyult leprással kapcsolatban (Évk. 28. v.) —, olyan szép a függetlenség, az, hogy va­laki senkinek sem lekötelezettje. Éppen erre figyelmezteti Máriát a Mester a kánai menyegzőn (Évk. 2. v.). De ami­lyen szép a hála, amilyen fontos a barát­ság erősítése szempontjából a kölcsö­nösség, az osztozás — Jézus is valami hasonló viszonyban lehetett Mártáék­­kal (Évk. 16. v.) —, olyan undorító a belterjessség, amelyben ha kap valamit az ember, tüstént a viszonzás kényszere kezd működni benne; ha meg ad vala­mit, azt csak azzal a hátsó szándékkal teszi, hogy a megajándékozott köteles azt mielőbb a legprecízebben viszonoz­ni. Ezt nehezményezi Jézus a mai evan­géliumi szakaszban. Korábban is felvetette már a kérdést: Ha csak azokat szeretitek, akik titeket, miféle kedvesség-nagylelkűség ez ré­szetekről? Ehhez a gengszterek is érte­nek (Évk. 7. v.). Azok is adnak díszebé­det a barátaiknak, kollégáiknak, gazdag szomszédaiknak, a hozzájuk hasonsző­rűeknek. Utána meg azok őnekik. Kvit­téivé vannak a dolgok. Senki nem jár rosszul. Jóllaknak egymás konyhájáról, lehetőleg államköltségen. Rosszul leg­följebb az adófizetők járnak, akiknek a pénzéből mennek ezek a magas szintű bratyizások. Mit ajánl ehelyett Jézus? Emberlép­tékű szociálpolitikai lépéseket. Ingyen­konyhát, de nem sorban állásos rend­szerűt, még csak nem is svédasztalsze­rűt, hanem agapé-jellegűt, ahol össze­tolt asztalok mellett mindenki egyetlen nagy vendégség meghívottja. Ez azért figyelemre méltó, mert Jézusról úgy tudjuk, hogy a kisközösségi megoldá­sok mestere. Ez igaz is. De külön-külön asztalkák mellett eszegetni, ez nagyon vendéglőízű dolog. A vendéglőben pe­dig a végén fizetni illik. Vendégségben viszont éppen nem illik fizetni próbálni. Ott az kifejezetten sértésnek számít, ha valaki bankókat dugdos a pincér zsebé­be, hogy hozzon neki valami extrát, mert amit vendéglátónk rendelt nekünk, az ehetetlen. Ilyen illemszabály az Isten Országá­ban, hogy barátainkkal szemben éppoly takarékosak vagyunk, mint saját ma­gunkkal, s bőkezűségünket azok szá­mára tartogatjuk, akik arra igazán rá­szorulnak. Hogy mennyire, az abból de­rül ki, hogy anyagi természetű kedvességünket egyáltalán nem tudják viszonozni. Munkanélküliek, hajlékta­lanok, kisnyugdíjasok, leszázalékoltak, nagycsaládosok, özvegyek, elváltak, csövesek, állami gondozottak, alkoho­listák, drogosok stb. Helyben vagyunk. Ismét napvilág­ra jut, hogy a kereszténység micsoda balekság, egy kapura játszás, ráfize­tés. Jézus ellenvéleményen van. Szerinte nem rossz bolt ez, csupán hosszú lejáratú vállalkozás. Meny­­nyei valutában fizetnek érte egy má­sik életben. De ha valaki úgy érzi, hogy na, már megint csak a túlvilági mézesmadzag­gal hitegetik, annak ott van a mai sza­kasz eleje, amelyben Jézus mindkét lá­bával a földön állva vágja szemébe asz­taltársainak: annyira már nem lehetnek rövidlátók, hogy helyezkedésük folya­mán egyetlen könyöknyi előny remé­nyében kockáztassák a csaknem biztos megszégyenülést teljes környezetük előtt. A rabbinikus hagyomány néhány hellyel az alatt maradást javasol, ami az embert az ülésrendben megilleti. Jézus radikálisan az utolsót köti lelkünkre. Merőben gyakorlati, kényelmi szem­pontból. Hogy ne fecséreljük energiáin­kat e világ ostoba és bizonytalan kime­­netelűpozícióhárcaira, hanem élvezzük a földi életet az előzékenyek és szeré­nyek fölszabadult örömével a legbizto­sabb, mert utolsó pozícióból. Biztosak lehetünk afelől is, hogy megmaradt energiáinkkal a közért is többet tehe­tünk innen, mintha megpróbáltunk vol­na följebb kapaszkodni. Ezeken az utol­só helyeken akadályozzák a legkevésbé az értelmes munkát. Mi lesz a többi hellyel? Kik rontják majd ott a levegőt? Hogyan szipolyoz­­zák energiáidat, s állítják a hatalom és erőszak szolgálatába legártatlanabb te­vékenységedet is? Hogy talán mégsem kellene minden helyet átengedned ne­kik? Nos, ha invitálnak, ülj feljebb — amíg nemcsak a fizetésed lesz több, ha­nem a munkád is, és a lelkiismereted poharába nem kell álomport keverned. Szeptember 10. — Évközi 23. vasárnap — Lk 14,25-33 — Csak semmi hebehurgyaság! A mai evangélium fülsértőén és bot­­ránkoztatóan arra szólít fel minket, hogy Jézus követése érdekében gyűlöl­jük legközelebbi hozzátartózóinkat, sőt saját magunkat is. De hát mire ez a mindenkit maga alá gyűrő önállítás? Jézus csak akkor mentesíthető a be­képzeltség tetőfokának vádja alól, ha kívánsága mindenkinek javára van és senkinek sem árt. Márpedig éppen ezt jelenti az iránta való szeretet: „Az szeret engem, aki birtokolja meghagyásaimat, és megtartj a azokat” (Jn 14,21). Megha­gyásainak viszont pont az a közepe, hogy mindenkit szeretni kell, még az ellenséget sem szabad gyűlölni (vö. Mt 5,43-44) Akkor viszont mire jó ez az idegesítőjáték az egyetemes gyűlölet elrendelésével? Mert bizony létezik mindenbe beletö­rődő megalkuvás; és létezik semmibe bele nem törődő izgágaság is. De egyik sem jó. Jó csak az, ha az ember az összeférhetőkkel összefér, a békétle­­nekkel azonban szembeszáll. Nem fizi­kailag (Mt 5,39; Jn 18,22), hanem szel­lemileg. Már embertársad hántása ese­tén is tiltakoznod kell azzal szemben, aki bántotta. Még hallgatnod sem sza­bad — úgymond — a békesség kedvé­ért, nemhogy cinkosan egy követ fújni vele! Ezt természetesen fogadhatja az ille­tő bűnbánó lélekkel, s akkor minden rendben van. Valószínűleg így fogadták Jézus ledorongolását a „Mennydörgés fiai” (Lk 9,52-56), meg Péter is (Mt 16,23-17,1). De fogadhatja békét­lenségében megmaradva is, mint az írástudók és a farizeusok (Mt 23,27—36; Jn 7,19-20; Mt 27,1-2) Akkor egyértel­műen azt fogja érezni, hogy mivel nem állsz a pártjára, nyilván ellene vagy, nem szereted, sőt gyűlölöd őt. Ha nem száll magába, úgy is fog veled viselked­ni, mintha ellensége, gyűlölője lennél. Védekezni fog. S mivel legjobb véde­kezés a támadás, üldözni fog. Nem lesz nyugta, míg nem veszed a sátorfádat és ki nem lépsz az életből, vagy legalábbis az ő életéből, és le nem szoksz lelkiis­meretének birizgálásáról. De csak a lel­­kiismeretbirizgálók Jézus tanítványai. Aki ennél kevesebbet akar, az nem az. De aki lelkiismeretbirizgálással fog­lalkozik, annak állandóan készen kell lenni arra, hogy foghatja a sátorfáját (Lk 13,31-33). A sátorfa görögül: sztaurosz. A sztaurosz további jelen­tései: cölöp, karó, lőcs, rúd, pózna, ge­renda. Akár olyan, amire sátrat feszíte­nek, akár olyan, amire halálraítéltet. Te­kintettel arra, hogy Jézust sorozatos és súlyos lelkiismeretbirizgáló magatartá­sa miatt egy ilyen póznára erősített ke­resztgerendán végezték ki, ezt a szavát minden olvasója bitófának, keresztnek érti s nem sátorrúdnak. Aki tehát nem emeli fel saját rúdját (akár sátorfa, akár bitófa értelemben) s jár így: minden egzisztenciális, illetőleg életbizonytalanságra felkészülve a Mester nyomában, az nem lehet a tanít­ványa. Az nevetségesen hebehurgya ember, aki olyasmibe fogott, amit nem tud végigcsinálni. Olyan, mintha to­ronyépítésbe kezdene kulipintyóra ele­gendő építőanyaggal, vagy tízezer kato­na élén akarna háborút nyerni dupla ak­kora hadsereggel szemben. Hebehurgya embert pedig ki tud hasz­nálni? Sem a családja, sem önmaga, de még a Messiás sem, s az Isten sem! Légy megfontolt! Szegődj aLegjobb Céghez! Vállalj annyit, amennyit ma elbírsz! Aztán tedd meg, amit vállaltál, tűzön-vízen át, bárki bármit tesz vagy mond is ellene! Holnap pedig kezdd az egészet elölről! Csak semmi hebehurgyaság!

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék