Esti Hirlap, 1958. február (3. évfolyam, 27-50. szám)
1958-02-09 / 34. szám
Külföldi művészek vendégszereplése Az Állami Hangversenyzenekar estjének dirigense, a rokonszenves Luigi Toffolo olasz karnagy, igen szívélyes fogadtatásban részesült. Műsorán Rossini-, Ravel-, Brahms-művek mellett magyar szerzemény is szerepelt: Szervánszky Endre „Klarinét-szerenád”-ja, Meizl Ferenc klarinétművész virtuóz közreműködésével. Ladislav Jásek kitűnően képzett fiatal csehszlovák hegedűművész előbb a Bartók-teremben adott önálló koncertet Josef Hala művészien alkalmazkodó zongorakíséretével, majd a MÁV Szimfonikus Zenekar koncertjén Brahms hegedűversenyének hatásos előadásával igazolta az idejövetelét megelőző kedvező híreket. A hangversenyt vezénylő Erdélyi Miklós ismét feltűnt karmesteri tehetségével. Ja hallottuk □ BERKY LILIT, a Magyar Néphadsereg Színháza művésznőjét hétfőn, február 10-én délután 2 órakor temetik a színház előcsarnokából. □ A MOSZKVAI MŰVÉSZ SZÍNHÁZ világszerte ismert együttese májusban Londonban vendégszerepel. Roberto Renzi részek négy színművet mutatnak be: a Cseresznyéskertet, a Három nővért, a Ványa bácsit , a Viharos alkonyatot. A vendégszereplésre előreláthatólag a híres Sadler’s Weiss Színházban kerül sor. . . BRASSAI SÁMUELRŐL nevezték el a kolozsvári 7-es számú, magyar tannyelvű középiskolát. Az iskola falán márványtábla hirdeti Brassai Sámuel, a kiváló polihisztor emlékét. □ A „KIS KARMESTER” április 21-én ismét Budapesten vendégszerepel. Roberto Renzi ezúttal az Erkel Színházban vezényli az Állami Hangversenyzenekart. Beethoven, Weber, Wagner, Resphigi és Ravel műveit adják elő. □ OPERAESTET tartottak Tapolcán a MÁV-szimfonikusok. A nagysikerű est szólistáiPáka Jolán és Kövecses Béla Voltak. . □ BULLA ELMA a Magyar Képhadsereg Színházában Stern „Hotel Astoria“ című darabjában próbál, amelynek egyik női főszerepét alakítja. A másik női főszereplő Ruttkay Éva. □ MARC CHAGALL, a világhírű francia festőművész 70 éves, Párizs kirakatai tele vartak a róla szóló könyvekkel, kiadványokkal. A művészt Semrég megbízták a metzi katedrális nyolc, a háborúban elpusztult üvegablakának újratervezésével. A középkori, bibliai témájú ábrázolásokat egyéni felfogásban oldotta meg. □ „DON JUAN UTOLSÓ SZERELME”, ez a címe Simon Gantillon egyfelvonásosának, s most készülnek a bemutatójára. A darabot a Bartók-teremben próbálják, de vidéken hozza színre az Országos Filharmónia. A címszerepet Jávor Pál játssza, akinek partnernője Sütő Irén. □ DIVATLAP ritkán foglalkozik komoly zenével. Az „Elle“ című francia divatlap legújabb számában Claude Emmanuel cikkét látjuk Bartók Béláról, a nagy zeneszerző arcképével. A cikkben felsorolja az új Bartók-hanglemezeket is. □ SZÁZHUSZONÖTÖDSZÖR került színre tegnap, péntek este az Operaházban Puccini vígoperája, a Gianni Schicchi. Holnap, vasárnap délelőtt pedig 250-edszer adják a Diótörőt, amely hét év alatt érte meg ezt a jubileumot az Operaházban. □ MEGFILMESÍTIK a „Tamás bátya kunyhójá”-t. Christian Stengel francia filmrendező vezetésével, Libériában forgatják az új film első jeleneteit. ■ □ VERA KETLINSZKAJA nálunk is ismert regénye alapján írta meg „Az ifjúság városa‘‘ című operáját G. Sandir fiatal zeneszerző. A cseljabinszki Glinkáról elnevezett Opera premierjéről meleg hangon írt a szovjet sajtó. A Literaturnaja Gazeta kritikája frissnek, őszinteségével megtagadónak tartja az új opera muzsikáját. □ NEW YORKBAN bemutatták a Sagan regénye nyomán készült „Jó napot búbánat” című filmet, amelyet Otto Preminger rendezett. Az amerikai sajtóban megjelent kritikák többsége nem tartja szerencsésnek a regény filmváltozatát. Éva leánya Bemutató a debreceni Csokonai Színházban Új magyar darabot megillető várakozással tapadt a szem a debreceni Csokonai Színház színpadára: vajon mit ad Mészöly Dezső teremtő fantáziája jónéhányunknak, akik a sötét nézőtéren szorongunk, s várjuk a csodát, a művészet csodáját. Mit mond az író nekünk, egyszerű embereknek, mire oktat, nevel, hogy jobbak, nemesebbek legyünk, s így az élet is szebb legyen? És szétnyílt a függöny. A költő alkotó világában színrelép Akantisz Ferdinánd, a Nándi, ez a kedves csibész, a nők rajongója — nem sikertelenül —, hogy keresztapjával, Akantisz Ágost agglegénnyel különös fogadást kössön: hajlandó megkérni Csobánczyné szépasszony Johanna leányának kezét, ha előbb inkognito megkörnyékezheti, s ő az ostromnak ellenáll. Jókai-figurák, angyali jóságba csomagolva. Nem okoznak gondot a nézőnek, aki rögtön tudja, mi lakozhat bennük, mit várhatunk tőlük. De ilyen világba ilyen emberek valók, mert ez a világ időtlen és társadalmon kívüli, még akor is, ha a színlap szerint 1840 táján történik Pest-Budán és Szentendrén. Mészöly Dezső Moliére-re hivatkozva, férfiasan bevallja, hogy verses komédiájához az ötletet ő is plagizálta. Kár, hogy Moliére-t csak idáig követte. Kár, mert a világról alkotott írói véleményre minden korban kíváncsi a néző. Az előadás a darab szűkreszabott keretei között a maximálisát nyújtotta, s ez a vendégrendező Horvai Istvánt dicséri. Sehol, még a monológoknál sem válik nehézkessé, vontatottá az előadás, végig tartani tudja a tempót, s mindezt oly kidolgozottan, hogy az előadás gördülékenységén nem érződik a premierek szinte törvényszerű ingadozása. Az együttest is dicséret illeti. Hotti Éva Csobánczyné szépasszony figurájában a szerelmes asszony és a szerető anya érzelmi kettősségét szépen formázta meg, Medggyesi Mária — Johanna, a leánya — az író elképzelte hófehér ártatlanságot maradéktalanul adta. Selmeczy Mihály Akantisz Ágost agglegénye a szerep csábításának ellenállva, nem csúszott a komédiából a burleszkbe, s nemegyszer passzivitásra kárhoztatva is tudott új színt adni. Löte Attila Akantisz Ferdinándja az volt, aminek lennie kellett: egy alapjában becsületes, de a szépnemet a kelleténél jobban kedvelő ifjú. Kár, hogy Ferdinánd érzelmi hőfokát az állandósított kócos hajjal illusztrálta. Ujvárosy Katalin — a dada — olykor a szerepnél naivabb volt, s öreg korát mesterkélt tipegéssel akarta hangsúlyozni. Ütő Endre díszletei, Greguss Ildikó jelmezei a darab biedermeier-hangulatához alkalmazkodtak. Pesoki Ferenc KÖNYVEK KÖZÖTT GÁBOR ANDOR irodalmi tanulmányainak olvasása közben olyan érzésünk támad, hogy a kiadó az elmúlt évek során legtöbbet vitatott esztétikai problémák megoldásához segítő példatárat adott kezünkbe. Gábor Andor kritikai írásai a Németországban diadalmaskodó fasizmus elleni harc európai hatású és jelentőségű dokumentumai. A német proletárírók és az emigráció keserű sorsában osztozó, náciellenes polgári írók műveit a barátnak és szövetségesnek kijáró bizalommal és megbecsüléssel bírálja. Az elnéző alkura képtelen elvi tisztaság nála mindig jól megfért a mű létrejöttének körülményeit s a szerző szándékait is szem előtt tartó megértéssel. Mindenekelőtt talán ebben követhetné a mai magyar irodalomkritika Gábor Andor példáját. A kétfrontos harc az irodalomban sem új dolog. Eredményes — amint ezt a kötet cikkei is bizonyítják — csak akkor lehet, ha nem fanyalogva végrehajtott taktikai manőver, hanem teljes meggyőződéssel, a jó ügy iránti odaadás szenvedélyével vállalt proggramszavakban kicsendülő lelkiismeret. Gábor Andornál az! S ha téved is néha, ennek forrása nem eszmei vagy emberi gyengesége, hanem a kor nyomasztó atmoszférája. Az ember lealjasodásának évtizedében nem mindig volt lehetséges megőrizni a mértéktartó tárgyilagosságot. Hans Fallada regényét például ma másként értékeljük. Mégis értjük Gábor Andort, amikor a náci rohamosztagok gumibotjai elől az álmok melegébe, a csillagok felé utat kereső író lefegyverző önáltatását indulatos szavakkal bélyegzi meg. A fasiszták beletaposnak az álmokba, a családok életébe, nincs menekvés. Két lehetőség van: harcolni ellenük vagy lábuk elé omlani és szolgálni őket. A vitriolos szenvedély, amely a Bécsi leveleket a magyar forradalmi publicisztika remekeivé hevíti, a nácikat ostorozó, leleplező cikkekben újra kilottban. Gábor Andort nem lehet becsapni. Veséjébe lát a fasiszta fenevadnak. S amikor a szemfényvesztő göbbelsi propaganda — ideig-óráig — még jószándékú embereket is megtéveszt, messzehangzó szóval kiáltja világgá a riadót: emberek, vigyázzatok! Szelleme ma is memento. S a sorok, amelyekkel tolla Karl von Ossietzkyt, a náci galádság egyik áldozatát gyámszólta, Gábor Andorra is érvényesek: „Töretlen szellemmel, mint a háborúnak és a fasizmusnak lángoló ellenfele halt meg ... Neve örök betűkkel van beleírva a becsületes agyakba."* (Szépirodalmi Kiadó.) PANAIT ISTRATIT mestere és pártfogója, Romain Rolland pályája elején „balkáni Gorkijnak" nevezte. A most megjelent Kyra Kyralina című regény ezt az ötletes jellemzést azonban csak részben hitelesíti. Istrati sokat szenvedett, megismerte a szegénység és a megalázottság keserűségét, s a züllés riasztó képeit. Csakhogy ez a pokoljárás másfajta következtetésekhez juttatja őt, mint a maga kálváriája Gorkijt. Nem véletlen az, hogy Panait Istrati renegát lett. Gorkij hitt az emberben, Istrati csak utálta, vagy menekült előle. Regényében csupa gonosz, beteges hajlamú vagy szenvedélyes rabjává lett ember arcéle villan fel. A jóság, a bölcsesség az öreg szörpárus, Barba Iani alakjában testesül meg. De mit tud mondani ő, mit tanácsol? „Török földön — oktatja tanítványát — az abszolutizmus uralkodik, még sincs más ország az egész világon, ahol szabadabban élhetne az ember, mint itt, de csak egy feltétel alatt: el kell tűnni a tömegben, nem szabad, hogy bármi által is magadra vond a figyelmet, süketnek kell lenni és némának ...” Istrati ember- és társadalomszemlélete nem a jövő felé keres utat. Miután ezt felismertük, érdeme szerint méltathatjuk nem mindennapi írói tehetségét. Romain Hollandnak a Kyra Kyralináról 1922-ben mondott ítéletet: — „nincs még egy olyan erővel teli mű a mai irodalomban” — fenntartás nélkül el lehet fogadni. A Kyra Kyralina izgalmasan szép olvasmány. Sajátos íze, színeinek gazdagsága, s az elbeszélés spontán természetessége talán csak az Ezeregyéj meséihez vagy az élőszó-elevenségű reneszánsz novellához hasonlítható. A couleur locale pedig olyan országok hangulatát idézi a szerencsétlen Stavru kalandjainak hátteréül, amelyek ma is vonzzák a regényességet és izgalmat kedvelő olvasó fantáziáját. (Európa Kiadó) ANDRE MAUROIS, a regényes életrajzok népszerű szerzője új művét 1956-ban írta. A Szeptemberi rózsák — az író ezt a könyve elé bocsátott figyelmeztetésben közli — regény: Guillome Fontane, a pályája delelőjén túljutott, élete alkonyához közeledő nagy író a fantázia szülötte. Maurois nagy kultúrájú, mestersége titkait tudó író. Azt is tudja, hogyan lehet kiszolgálni a közönséget úgy, hogy a magasabb irodalmi igényeknek se kelljen hátat fordítania. Maurois nem fecseg és torzít, mint a bestseller tucatírói. Sose fél egyik szemét rányitni a valóságra. S a másik sem vak: ez jelzi az utat, igazmondás és mellébeszélés meredélyei között. A Szeptemberi rózsák egy nagy szerelem története. Fontane egérutat keres a beérkezett írót gúzsbakötő polgári unalom langyos és puha csapdáiból. Tehetségét, szelleme frisseségét félti. Már-már közösségi, társadalmi problémák felé fordul figyelme, amikor megjelenik a színen egy gyönyörű limai színésznő, az isteni Perichole méltó utódja, Dolores Garcia. Zavartalan boldogságon és gyönyörű tájakon át vezet a szerelmesek útja. Az író jóvoltából indiánoktól hemzsegő utcákon sétálunk, nyelvünk hegyén érezzük a sózott disznóhús jó ízét, megismerjük a gyönyörű hegyi ország, Columbia minisztereit, akik — állítólag — nem bársonyszékükre, hanem költői hírnevükre féltékenyek. Ráadásul még elmés aforizmákat is olvashatunk a szerelemről. Mindez vonzó és kellemes. Maurois tud úgy írni, hogy a legnagyobb hegyeket, a legféktelenebb szenvedélyeket és a legérdekesebb embereket is érzékletesen hitelessé varázsolja. De semmiféle írói bravúr nem teheti elfogadhatóvá az erőszakot, amellyel az író hősét — jobb meggyőződése ellenére — visszakényszeríti feleségéhez, s egy csődnek felismert életforma unalmához. Fontane meggyőződése nem meggyőző, motiválása erőtlen, az írás ereje itt megtörik, a stílus eleganciája görcsbe rándul. Ez is azt bizonyítja, hogy Maurois igazi író. Nehezére esik kompromittálnia az igazságot. (Európa Kiadó.) Derű Tamás □ „HOGYAN KELL HAKNIT SZERVEZNI” című cikkünk nyomán a Filharmónia vizsgálatot tartott. Megállapították, hogy a február 16-i magyar nótaest szervezése az általános gyakorlattól eltérő körülmények között zajlott le. A Filharmónia ügyvitelétől történt eltérések azonban nem Marton Károly közbenjárására születtek meg. tiiHiMMHMiHuiiiiimmnmiiiimmiHiuiiiiimiitimtimitiiiiiimii Angliai vendégszereplésre indul az Ukrán SZSZK állami táncegyüttese, Nikolaj Birko és Vaszilij Sztrelcov szólótáncosok látványos ugrása a „gopak” tánc közben. KUNT ERNŐ KIÁLLÍTÁSA Borsodi festő bemutatkozásának volt színhelye tegnap délután a Rákóczi úti Fényes Adolf-terem. Vidéki művész: mellékzöngéje van ennek a szónak, különösen a múltban, de még ma is, lemaradást, elkallódást sejtető színezete. Kunt Ernő munkái jólesően rácáfolnak a hasonló aggodalmakra. Tárlata a tanú rá: kinek mondanivalója van és keze ecsetre termett, kinek akaratát a hivatástudat erkölcsi ereje edzi, annak művészvénáját még oly küzdelmes évek sem apaszthatják el. Ózdon tanít és fest, a borsodi dombok lankáit, a partjukra kapaszkodó utcasorok háztetőit örökítve. Teli szívvel, mert szereti a hegyvidéket, s szeme érzékeny a tájak jellemére, a levegőég tüneményeire. Tájlátása egyszer lírai, máskor meg nagy lélegzetű, epikus, de mindig áhítatos, tehát élményt szuggeráló. Ecsetje szenvedélyes, nyugtalan mozgással elevenít. Grafikái: felfogásban, technikában megannyi újat akarás. Ciklámenes aktjában derkovitsi erőt érzünk, realista stílusú, havas tájai mellett megkap a fába metszett Vásár után rusztikus hangulata. Színes linója, a Szemlélődő, meditálásra hajló, modern lelkivilágot rejt; oldott vonalú rézkarca, a Szakállas önarckép, energikus kompozíciójával kér helyet legjobb munkái között. Sokágú keresést, de határozott irányú áttörést jelez ez a kiállítás. Őszinte és korszerű képi beszéd Kunt Ernő művészete. Mezőkövesdi szgrafitto-terve jó néhány vérbő, élettelen mozgalmas jelenetével nagyobb igényű, monumentális feladatokra is feljogosítja a művészt. Artner Tivadar Szerzői jogbitorlási per a ,,Kazohinia“ című regény körül Nemrég jelent meg harmadik kiadásban Szathmáry Sándor nagysikerű fantasztikus regénye, a „Kazohinia“. A könyv körül most különös peres bonyodalom keletkezett. Dr. Tamkó Sirató Károly műfordító és író szerzői jogbitorlás megállapítása és huszonnyolcezer forint kártérítés fizetése iránt pert indított Szathmáry Sándor főmérnök és író ellen. Keresetében előadta, hogy barátságuk több évtizedre nyúlik vissza. Amikor 1936-ban Párizsból súlyos betegen hazaérkezett, felkereste Szathmáry és három regénye kéziratát adta át, kérve, tanulmányozza át azokat, mert benne van végső bizalma. — Az egyik regényben — hangzik a kereset —, ráismertem gondolataimra, eszméimre, de rendszertelenül és nem irodalmi formában. Mindezt megírtam neki, de azt is, hogy a regényt miként kell átdolgozni, hogy irodalmi formát és értéket nyerjen. Azt válaszolta, ha hajlandó lennék segíteni az általam felvázolt módon történő átdolgozásban, társszerzővé fogad és a kiadásból ötvenszázalékos részesedést nyújt. Ezek után több esztendeig dolgoztunk együtt a könyvön. Betegségem alatt Szathmáry mindig eljött abba a kórházba, gyógyfürdőbe, ahol éppen feküdtem és útmutatásaim, személyes bejegyzéseim, rendszerezésem alapján háromszor dolgozta át a könyvet, amely , végül 1942-ben kiadóra talált. Amikor elhozta hozzám a „Kazohinia“ kinyomtatott példányát, megdöbbenéssel állapítottam meg, hogy nevem mint társszerzőé, nem szerepel rajta. Azt a magyarázatot adta, hogy a kiadó elfelejtette rávenni nevemet. Az ötvenszázalékos részesedés megfizetését megtagadta, s csupán tíz százalékot adott. — 1946-ban megjelent a második kiadás. Amikor felelősségre vontam, hogy társszerzőségem most sem szerepel, durván rámtámadt. 1950-ig betegségem miatt jogaimat nem tudtam bírói úton érvényesíteni. 1957. október elsején tudtam meg, hogy közösen alkotott könyvünk a Magvető Kiadónál újból megjelent, s társszerzőségem ismét nincs feltüntetve. A Magvető Kiadóhoz fordultam, felmutattam az eredeti okiratokat. Az ötvenszázalékos jogdíj-igényemet elismerték, de sajnálattal közölték, hogy a szerzői jogdíjat már kiutalták. A törvény értelmében a szerzői jog bitorlása kétségtelenül megtörtént, mert a művet közzétették és forgalomba hozták. Mindezek alapján kérem Szathmáry Sándort a legmagasabb pénzbüntetéssel sújtani és arra kötelezni, hogy 23 ezer forint kártérítést fizessen. A keresettel szemben Szathmáry Sándor részletes védekezést terjesztett elő. — Tagadom, hogy a „Kazohinia” bármely részét is dr. Tamkó Sirató Károly írta volna fejtette ki előkészítő iratában. — Ezt egyébként ő sem meri állítani, tehát nem is gyakorolhatja a szerzőt vagy társszerzőt megillető személyiségi és értékesítési jogokat. Nem hivatkozhatok megállapodásunkra sem, mert az érvénytelen. Nem lehet szerzővé „avatni” olyan személyt, aki a műhöz számottevő sajátos alkotó tevékenységével nem járul hozzá. Semmiféle írói tevékenységet nem végzett, de még csak gondolatokat vagy ötleteket sem adott a műhöz, ötletszegény volt mindig, és sikerültebb verseihez is én adtam az ötleteket. De ha adott volna is gondolatokat, ezért sem léphetne fel igénnyel, mert a formába nem rögzített gondolat vagy ötlet nem részesül szerzői jogi oltalomban. Egyetlen művét sem tudja felmutatni, amelyből esetleg inspirációt meríthettem volna. A megállapodásból világosan kitűnik, hogy a szerző kizárólag én vagyok. A regény kéziratát én adtam át neki azzal, hogy nevemben intézze el a kiadását Valójában egy megbízási ügylet jött létre. Az ötven százalékot azért ajánlottam fel, mert akkor még ismeretlen ember voltam, egy művem sem jelent meg, viszont ő úgy viselkedett velem szemben, mint akinek írói tevékenységét és nézeteit itthon és külföldön elismerik. Kierőszakolta tőlem a megállapodás aláírását. De még ha társszerző is lenne, amit tagadok, a kereseti igénynyel elkésett. Könyörgésére 1941-ben a szerzői jogdíjak 15 százalékát adtam át neki. Kérem a kereset elutasítását. A védekezéssel szemben dr. Tamkó Sirató Károly ugyancsak terjedelmes előkészítő iratban válaszolt. Ebben többek közt arra hivatkozik, hogy Szathmárynak átadta három versét, amelyekből erősen sugárzott a „Kazohinia” alapkoncepciója. 1936-ban Szathmáry három regénye kéziratával Karinthy Frigyestől Komlós Aladárig végigházalta az egész magyar irodalmat, s minden író egyhangú véleménye az volt, hogy azok kiadásra méltatlanok. Én is így vélekedtem, ezért a „Kazohinia” első kéziratán kijelöltem a szükséges változtatásokat. Egyévi munka után megkaptam a második számú kéziratot, amelyet eredetiben bemutatok. E közös munkapéldányból megállapítható, milyen szerzőtársi együttműködést fejtettem ki. Száznál több bejegyzésem, utasításom, részletes magyarázatom szerepel a kéziratban, némelyik több oldal terjedelmű. Végül még megjegyzem, naiv védekezés arra hivatkozni, hogy én kényszerítettem a megállapodás aláírására, hiszen Szathmáry értelmes ember, főmérnök. A nem mindennapos perben a Fővárosi Bíróság dr. Zsembery István tanácsa tűzött ki tárgyalást, és elrendelte a szemben álló felek meghallgatását Hajdú Endre