Esti Hírlap, 1971. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-24 / 225. szám

• Krimi, kezdőknek. Alighanem a legtapaszta­latlanabb néző is előbb ki­találta, ki volt a tegnapi filmben a főellenség és fő­­csuklyás, mint a benne sze­replő nagy tapasztalat kriminológus és leleményes bűnügyi riporter. A film egyébként fordulatos és cselekményes volt. Törté­nelmi háttere azonban nem kellőképpen tisztázott. És egy kérdés: mit jelent a cím, az Árnyak a Notre Dame — felett? • „Nem alszanak eleget” — ezzel a címmel írt cikket Kontra György pszichológus a Gyermekünk című lapba, ame­lyet tegnap, az á­sítozó gyere­kekről készült fényképilluszt­rációval felmutattak a szülők­nek szóló késő esti adásban. Bizony, azok a nézők sem al­­­szanak eleget, akik az ilyen, késői órákba nyúló műsorokat szorgalmasan végignézik. Hadd tegyük hozzá: nem nézik. Leg­alábbis erre vallott e notesz jegyzőjének saját „felmérése” az ablakból: a nagy téren, ahol lakik, egyetlen ablakból sem világított a képernyő kék fé­nye. . Pedig a „szülők” kategó­ria csakugyan nyilván az egyik legszélesebb gyűjtőfogalom és bizonyára sokakat érdekeltek volna a nevelési szakemberek tanácsai. • Hadd tegyünk fel egy eretnek kérdést a Tv Galériája szerkesztőinek: nem lehetne-e ezt az egyébként jó — mert élő! — műsort a grafikákra, plasztikákra és olyan kép­ző- és iparművészeti ágak­ra leszűkíteni, amelyeknek nem döntő eleme a szín? Csakugyan, szinte minden adás alkalmával elhangzik egy ilyesféle mondat: „Saj­náljuk, hogy kedves né­zőink nem láthatják eze­ket a kékeket, ezeket a sárgákat..Bizony mi is sajnáljuk: a színek nélkül közvetített képzőművészet olyan, mint egy hang nél­kül közvetített koncert. És legékesebb szó, legértőbb baráti kommentár, sőt, a legtetszetősebb művészi ön­vallomás sem pótolhatja a festményeknél a szín élmé­nyét. (f. f.) Üdvözlet Lulu bácsinak! A művészvilág ma ün­nepli­­ a kiváló színházi szakember, Bálint Lajos, vagy ahogyan város- és Fészek-szer­te nevezik: Lu­lu bácsi 85. születésnapját. Sokat és sokféle műfaj­ban tevékenykedett: volt szerző és dramaturg, szer­zőtársak darabjainak jó­­lelkű gondozója, színdara­bok, színházi tanulmányok fordítója. 1904-ben már részt vesz a Thália Társa­ság alapításában; Hevesi Sándor hívására ő lett a színházi társulat titkára. Később, 1915—1936 között, húsz esztendőn át a Nem­zeti Színház dramaturg fő­titkáraként dolgozott. A felszabadulás után az Író­szövetség ügyvezető titká­ra lett, majd a Színpadi Szerzők Egyesületének fő­titkára. Nagysikerű szín­padi műveinek, így a Csí­nom Palkónak és a Bihari nótájának évekig tapsolt a közönség. Bálint Lajos nyugdíjasként is fáradha­tatlanul dolgozik, könyve­ket ír, szenvedélyesen vi­tatkozik, s természetesen ott van minden színházi premieren. Kívánjuk, hogy még na­gyon sokáig maradjon kö­zöttünk. Boldog születés­napot, Lulu bácsi! Érzelemrobbanás a magas hőfokon A Pikk Dáma­­ .A moszkvai Nagy Színház második premierje Vajon miért játsszák Vi­szonylag kevés nyugati operaházban ezt a végletes szenvedélyeket kavaró Csajkovszkij-művet? Mi­ért került le rólunk is öt év mindössze 29 előadása után a repertoárról? Holott drámaibb felfutású, roman­­tikusabban izzó operát leg­feljebb a Puccini-életmű­­ben találunk. E téren túl­tesz testvérművén, az Anyeginen is, amelyet vi­szont nagyon sok színház tart műsorán. Moszkvában a pétervári ősbemutatót követő szezonban, 1891-ben mutatták be, s kerek nyolc­van éve a Nagy Színház egyik legsikeresebb darab­ja. A moszkvai előadás most választ ad a bevezető kérdésre: nehéz lefordíta­ni más színházak nyelvére. Nem a librettót, hanem a nehezebben megragadható „nyelvet”, amely a zené­ből, a miliőből, egy sajátos környezet sajátos figurái­nak. Érzelemrobbanásai­­ból elsősorban azok számá­ra érthető, akik ennek a vi­lágnak az utóhullámait nemcsak leírások alapján, de öröklött érzékeikben is felfoghatják. A moszkvai operaművé­szek hamisítatlanul, összes rafinált finomságával tár­ták elénk a régi Pétervár életének egy darabját, a Nyári Kert promenádját (mennyire nem hasonlít­ható az egykori orosz pro­­menádok képe, atmoszférá­ja a mi Stefániánkhoz, vagy korzónkhoz!), az arisz­tokrácia bálját és kártya­kaszinóját. De ennél sok­kal mélyebb szféráit is: misztikumai terhelt, zárkó­zott, sejtelmes érzésekhez vonzódó, fantaszta alakjait, egy Raszputyin megjelené­sét előkészítő társaságát. Vlagyimir Dmitrijev szín­padképeibe aprólékos rész­letező munkával állította ezeket a figurákat Borisz Pokrovszkij főrendező, a Sztanyiszlavszkij iskola monumentális-realista módszerével, az új-realista festők színeiben, hangsú­lyozó fényfoltjaiban, vala­mi szlávos impresszioniz­mus benyomását keltőn. Örökmozgó csoportjai nem hasonlítanak a Borisz fe­gyelmezett, éles tablóihoz, ez a tömeg már nem Mu­szorgszkijnak a pálfordu­­lásaiban is „egységes esz­métől áthatott, hatalmas személyisége”. Sokkal in­kább egy széthullását érző, kis hierarchikus csoporton­ként egymásba kapaszkodó réteg. Nem látjuk, csak sejtjük alatta a mélyről fenyegető vulkánt, a kez­dődő felkavaró erőt... Csajkovszkij muzsikájá­ban itt sokkal kevesebb az a széles, romantikus ára­dás, amit az Anyegin idil­likus környezetében tisz­tább, általánosabb emberi érzések diktálnak. A zene­kar és az énekhangok tó­nusa fátyolozottabb, a lé­lektani helyzeteket és súr­lódásaikat vibráló, törede­zett hatások, hangzásfoltok festik. Borisz Harkin négy­évtizedes operakarmesteri tapasztalatának biztonsá­gával építi fel az előadás hangzáskolosszusát, pon­tos forma- és arányérzék­kel — engedve olykor a részletek csiszoltságából — a mű nagy vonalait, drá­mai egészét, folyamatos fe­szültségét állítja előtérbe. A darab és a szereposz­tás egyformán a vezető szó­listák brillírozását ígérte. Várakozásunkat azonban tompította, hogy tudtuk, nem lesznek az egész né­zőtér számára ismerős áriák és együttesek, melye­ket magunkban együtt dú­dolhatunk, s amelyek any­­nyira megkönnyítik a si­kert. Helyette a friss be­nyomások másfajta eszté­tikai örömét kaptuk. Vla­gyimir Atlantov erőteljes­­lírikus hanggal, markáns színészi eszközökkel keltet­te életre a szerelem és a játékszenvedély megszál­lottját, tudathasadásos ál­dozatát. Tehetsége sok ösz­­szetevőből bontakozott ki, mesterségbeli felkészült­sége perfekt. Az olasz bel canto éneklés varázsát pil­lanatnyi törés nélkül ötvö­­zi-váltja a teljesen eredeti orosz deklamáló énekkel. Hermannja már nem is egy bizonyos figura, maga a testet öltött, bonyolultan ellentmondásos indulatok és érzelmek szimbóluma, emberi alkot öltött foga­lom. Galina Visnyevszkaja hangja és énekkultúrája a dermesztő félelem és a fojtott, de leküzdhetetlen vágyakozás megszólaltatá­sában, az érett művészet igen magas fokon mutat­kozott be előttünk, gondo­san felépítve a szerep egy­re­ fokozódó hatását. Jurij Mazurok tavalyi Anyegin­­alakítása után kicsit saj­náltuk, hogy most kisebb szerepben hallhatjuk. De milyen alakot formált Je­­lecki­j herceg szerepéből! Áriája után milyen spon­tán elragadtatással tört ki a taps a nézőtéren! De hi­szen a címszerep, a Pikk Dámaként emlegetett öreg grófnő szólama még rövi­­debb, s Larisza Avgyejeva figuráját és szinte egyet­len monológra, egy hátbor­zongató tónusú pianisszimó dallamsorra koncentrált énekes alakítását mégis ki­törölhetetlenül belénk vés­te. És ismét milyen párat­lanul szép hangokkal, be­hízelgő énekléssel szerzett emlékezetes­­ perceket a Polinát megszemélyesítő Jelena Obrazcova! A hallottak után nehéz eldönteni, mit kívánjunk: szerepeljen minél többször színházainkban ez a nagy hatású remekmű, vagy in­kább halljuk ritkábban, de mindig ennek a nagyszerű együttesnek az elhitető va­­rázsú előadásában?! Fodor Lajos Galina Visnyevszkaja Miközben, a Szovjetunió Nagy Színháza Budapesten ven­dégszerepel kirobbanó sikerrel, a Magyar Állami Opera­ház háromszázötven tagú együttesének a moszkvai kö­zönség tapsol. A próbák és az előadások között egy kis városnézésre is jut idő. Képünkön: Bordás György, Kal­már Magda és Ütő Endre a Vörös térrel ismerkedik. Hegyi sárkány a Bábszínházban leányt. Akik ezt a hegyi szörnyet — mert hegyisár­kány az istenadta — szül­ték (V. Lifsic—I. Kicsano­­va: Az obsitos és a hegyi­sárkány), nem voltak hűt­lenek az orosz népmese­hagyományokhoz, illetve a világ meseirodalmához. Az obsitos, az éppen hazafelé igyekvő katona azonos a mindenkori vándorlegé­nyekkel, az állatokat meg­segítő, s ezért hálájukra számot tartó férfi, az öreg­apó, az öreganyó, meg a sárkány által elrabolt uno­ka is mind ismert, s kedvelt fordulata minden korok és népek meséinek. Egy újszülöttnek minden vicc új, és a Bábszínház kisgyerekeknek játszik, akik még a teljes újdon­ságnak kijáró örömmel né­zik és élvezik a fordulato­kat. Talán csak egy vonása van az Urbán Gyula fordí­totta, átdolgozta bábjáték­nak, amelyik kissé szokat­lan a gyermeknézők számá­ra. Az, hogy ez az obsitos soha nem vív győztes csa­tát a sárkánnyal. Le akar­ja lőni, nem sikerül, ösz­­szeveszíti a három fejet, azok újból kinőnek, elégeti söprűként a sárkányt, s maga „kapja meg” tőle a rosszaságot. Ez az árnyalt dramaturgia talán helyén­való, sőt, kívánatos más esetekben, az ilyen típusú és az ilyen korosztályoknak készült gyermek bábdarab­nál azonban mintha a játék erejét, hatását gyengítené. Szerencsére, Urbán Gyu­la, mint rendező, sokat se­gített a kis nézőknek, min­denekelőtt abban, hogy az obsitos (Háray Ferenc) fi­gurájából amolyan furfan­gos János vitéz-félét fara­gott. Kitűnően játszhatta a három sárkányfej háromfé­le karakterét és a három fej nagy mérete jó kont­rasztot biztosított a befeje­zés megszelídült kis „He­gyi -hegyijéhez”. Bródi Vera bábáinak a díszletekkel oly pompásan harmonizáló stí­lusegysége és ötletes játé­kossága már nem újdonság a nézők számára. — bel —• Új épületet kapott a Báb­színház és hozzá mindjárt egy nagy — meglepően nagy — háromfejű sár- Lila akác harminchét év után BUDAPESTI BESZÉLGETÉS SZÉKELY ISTVÁNNAL Néhány napja a Filmtu­dományi Intézetben a har­mincas évek nagy sikerű filmjét, a Lila akácot vetí­tették le egy tengerentú­li vendég kérésére. A ven­dég, aki Hollywoodból ér­kezett rövid látogatásra, Székely István volt, s ő rendezte 1934-ben a Lila ákácot. Ezt a filmjét a fiatalabb korosztály nem igen ismeri, annál jobban a mozikban és a tv-ben si­kerrel játszott Hyppolit, a lakájt. Székely István a három évtizeddel ezelőtti magyar filmművészet je­­lentős egyénisége volt. Ő rendezte, többek között, a Bál a Savoyban, a Légy jó mindhalálig, a Pardon, té­vedtem és a Lovagias ügy című filmeket. 1939 óta él Amerikában, Magyaror­szágon és Amerikában, il­letve amerikai megrende­lésre szerte a világon több mint hatvan filmet forga­tott. •­ Azt hiszem, én va­gyok a világ egyetlen rendezője, aki egyetlen na­pon három film jeleneteit is vezényelte. Persze, ré­gen volt, 1937-ben, akkor készítettem utolsó magyar filmjeimet. Reggeltől dé­lig a Noszty fiú esete Tóth Marival, délután a 111-es, éjszaka pedig a Két fogoly című filmet forgattuk. Ke­vesebb idő volt akkor egy­­egy filmre, a Lila akác is nyolc nap alatt készült el — emlékezik vissza a ren­dező. — Harminchét éve nem láttam. Furcsa volt most ott a vetítőben. De meg akartam nézni, meg kellett néznem. Magyar részről felkértek, hogy csi­náljam meg újra. — Vállalja? — Nem tudom, most még nem tudom. Időt kértem a válaszadásra. Amikor vé­gignéztem a filmet, sze­mélyes érzések ragadtak magukkal. A női főszere­pet a fiatalon elhunyt első feleségem, Ágai Irén ját­szotta, s milyen kitűnően. Rendezői munkámmal, mai szemmel, már korántsem vagyok elégedett. A Lila ákác egyike volt kedvenc filmjeimnek, s így nehéz újra vállalkozni. El kell telnie egy kis időnek, hogy leülepedjenek az érzések, az emlékek. Lehet, hogy hozzákezdek. — S mi lenne a másik film? — Egy koprodukciós al­kotás magyar és angol szí­nészekkel. Ellis Peters: The piper on the moun­tain című bűnügyi regé­nyéből. A forgatókönyvről tárgyaltunk, amelyet ma­gyar és angol nyelven is meg kell írnunk. Tavasz­­szal szeretném elkezdeni a forgatást. Több magyar filmet is megnéztem itt­­tartózkodásom alatt. De nehogy azt higgyék, hogy a jelenlegi magyar film­művészet ismeretlen előt­tem. Tagja vagyok az Ame­rikai Filmművészeti Aka­démia filmátvételi bizott­ságának, így módomban áll figyelemmel kísérni a magyar­ filmeket. (sebes) Strauss-felújítás A Fővárosi Operett­­színház ma este újítja fel Johann Strauss­ Egy éj Ve­lencében című darabját. A reprízre új díszletek és jelmezek készültek. A ré­gebbi előadássorozat dísz­letei ugyanis kicsinek bi­zonyultak volna az átépí­tett operettszínházi színpa­don. Ismét nyitva a Várkert Bár I., Ybl Miklós tér 6. A PÁL SÁNDOR DUÓ JÁTSZIK Várjuk kedves vendégeinket Nyitva: 22-től reggel 4-ig. Zene­­ tánc. r WiilUlik­i

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék