Esti Hírlap, 1982. augusztus (27. évfolyam, 180-204. szám)
1982-08-19 / 195. szám
MÓRA FERENC EMLÉKÉREM Régi leltünk vallomása Beszélgetés dr. Hoffmann Tamással, a Néprajzi Múzeum főigazgatójával A Néprajzi Múzeum főigazgatói szobája egyáltalán nem hasonlít valami „kis múzeumra”. Mindöszsze egyetlen népi bútordarab — egy szekrény — van benne, és könyv, könyv hátán. A könyvek azt sugallják, hogy kutató dolgozik itt, a jókora íróasztalra odakészített aláírásra váró akták viszont hivatalnokot sejtetnek. Dr. Hoffmann Tamás főigazgató természetesen ez is, az is, sőt nevelős mivoltáról sem mondott le, az Eötvös Loránd Tudományegyetem docense. Abból az alkalomból beszélgetünk vele, hogy ma délelőtt átvette a művelődési minisztertől a Móra Ferenc Emlékérmet. Szárszói indulás — Milyen indítékból választotta hivatásának a néprajzot? — Budapesti, pontosabban kőbányai születésű vagyok, de a paraszti élet iránti érdeklődés már gyermekkoromban föltámadt bennem. Édesapám egy barátja révén ugyanis a háború előtt csaknem minden nyarat a Soli Deo Gloria Szövetség balatonszárszói telepén töltöttem, ahol az emlékezetes Magyar Élet konferenciákat is rendezték, így — bár gyerekfővel — megismerkedtem a népi írók eszméivel, munkáival, hallgattam Németh László, Veres Péter és Erdei Ferenc előadásait. Erdei Ferenc különösen nagy hatást tett rám. Szárszón, minket gyerekeket is bevontak a munkába, jártunk gyűjteni a közeli falvakba. — A felszabadulás után mint a MADISZ és a MINSZ tagja, falujárásokon vettem részt, s az ott szerzett élmények hatására végképp elhatároztam, hogy a néprajzot választom. 1949 és 1954 között jártam a budapesti egyetem bölcsészkarára, ahol elsősorban Tálasi István professzor volt a mesterem, de —bár gyakran hadakoztunk egymással — nagyon sokat tanultam Ortutay Gyulától is. Elsőéves koromban még hallgathattam Lukács György előadásait, járhattam szemináriumába, később nagy hatást tett rám Molnár Erik, akivel azután egy akadémiai bizottságban dolgoztunk. — Pályáján nagy fordulót jelentett az 1969-es év, amikor elvállalta a Néprajzi Múzeum főigazgatói tisztét, s azóta kutatás és tanítás mellett vezetői, szervezési munkája is rengeteg van. — Amikor erre a posztra kerültem, első feladatom az volt, hogy rendbe tegyem a szentendrei szabadtéri múzeum ügyét, amelynek létrehozásához mind gazdasági, mind szakmai szempontból megalapozatlanul láttak hozzá, öt esztendő kemény munkájával jutottunk el odáig, hogy megnyithattuk a skanzent. Azután jött a költözködés. A Széchenyi Gimnázium épületéből áttelepülhettünk ide a volt Kúria épületébe, s ez természetesen nagyon jó, hiszen az iskolaépület tulajdonképpen alkalmatlan volt múzeum céljaira. Ugyanakkor egy ilyen költözés óriási munka. 1975 óta vagyunk itt, de a költözést még mindig nem fejeztük be. — A jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben bizonyára egy múzeumigazgatónak is sok gondja van. — Valóban, s mivel én nem szeretek állandóan a felsőbb hatóságaimnál kalapozni, tehát amit lehet, megpróbálunk a saját erőnkből megoldani. Ennek érdekében befogadtunk olyan vendégkiállításokat — például az Utazás kiállításokat —, amelyeknek a megrendezésével pénzt kerestünk. Meg kell mondanom, hogy ezt a megoldást sokan — még a szakmából is — kárhoztatták, de enélkül nem teremthettük volna meg például azt az installációs rendszert, amelynek segítségével — a saját épületünk 3000 négyzetméternyi kiállítási területén túl — a világ bármely más múzeumában ezer négyzetmétert be tudunk építeni. Sajnos, a jövőben gazdasági nehézségeink még fokozódnak, mert a szabályozók nem kedveznek nekünk. Talán jó lenne ezen elgondolkodni. Különféle foglalkozások — Mostanában sokat beszélünk a múzeum szerepéről az iskolai nevelésben. A Néprajzi Múzeum hogy áll ezzel a kérdéssel? — Ezen a területen természetesen még nagyon sok a javítanivaló, de már vannak eredményeink. Kiállításainkhoz kapcsolódóan különféle foglalkozásokat szervezünk, van jól használható videoanyagunk, amelynek felhasználásával szinte „nonstop műsort” adunk, folklórelőadásokat is szervezünk. Ahhoz azonban, hogy a múzeumot a nevelő-oktató munkában jobban ki lehessen használni, több igény kellene az iskolák részéről. Sajnos, ez ma még nem általános. — Mintegy százötven ember, köztük negyedszáz kutató munkáját irányítja, oktat az egyetemen, a Tudományos Akadémia agrártörténeti bizottságának titkára, az Agrártörténeti Szemle szerkesztője s ugyancsak szerkeszti az Agrártörténeti Tanulmányok sorozatát. E sokirányú tevékenység mellett hogy jut ideje a kutatómunkára, s mivel foglalkozik mostanában? — A helyzetem természetesen nehezebb, mintha csak az egyetemen vagy az Akadémián dolgoznék, de azért megoldom valahogy. A néprajzon belül tulajdonképpen pályakezdésem óta mindig gazdaságtörténettel foglalkoztam, s ma is változatlanul ez a szakterületem. Évek óta dolgozom egy könyvön, amely az európai parasztság anyagi kultúrájáról szól. Nagyon nehéz munka. Az anyag egy része felderített, a másik része szinte felderíthetetlen. Sok utánjárást, nyelvismeretet igényel. Ezt a munkát azonban tulajdonképpen már befejeztem. Nemrégiben elkezdtük gyűjteni a falusi és elővárosi lakosság XVIII— XIX. századi hagyatéki leltárait. Ezekből eddig mintegy négyezer darabot gyűjtöttünk össze, s még további nyolcezret szeretnénk összegyűjteni. A kerítés többet ér . Ezek a száraznak tűnő felsorolások csodálatosan megelevenednek. S ha az ember áttanulmányozza őket, rájön, hogy minél erőteljesebben fejlődik a technikai civilizáció, a falusi lakosság annál nagyobb mértékben törekszik a városi eredetű, úgynevezett presztízskultúra elsajátítására. Talán furcsának tűnik, de nemcsak napjainkban fordul elő, hanem előfordult már két évszázaddal ezelőtt is, hogy a divatos kerítés többet ér, mint a ház. Morvay István Amikor a színházak és koncerttermek bezárnak, Magyarországon megkezdődik a kulturális kínálat „második gazdaságának” főszezonja. Színház indul Kisvárdán és Egervárott, operaélet egy miskolci öreg udvaron, koncertek dómokban és kápolnákban, régi hangszerek és utánzataik : lantok, csemballók, tekerők, már-már gyanús tömege árasztja el a várakat, kastélyokat, történelmi emlékhelyeket, muzsikáló udvarokká válnak a tanácsházak belső és a műemlék épületek külső terei. Se vége, se hossza a vállalkozó kedv, a lokálpatrióta lelemény, a reményre éledt ambíciók évről évre sokasodó jelentkezésének. Néha meghökkentő értékek és szépségek kerülnek elénk, mint a győri zenei múltnak, a városi tanács orgonás dísztermében különös visszhanggal megszólaltatott, ismeretlen apróságai, a jáki, a fóti és a nyírbátori templom építészeti kontrapunktjai a zenei remekművekhez; szűk körbe rejtett tehetségek bukkannak fel, mint az eleget nem emlegethető miskolci fiatalok operaelőadásain. Kiderül, hogy sok tucat amatőr táncegyüttesünk produkciói jóval szebbek, látványosabbak, tartalmasabbak, élvezetesebbek, mint a dollárezrekért szerződtetett egzotikus profiké, s hogy egyes helyeken ezek a nyári vállalkozások kezdik átvenni a hagyományos, de a világ, meg a helyi körülmények változásaival tartalmukat-értelmüket vesztett rítusok és szokásünnepek funkcióját. És persze kiderül, hogy ez az ismétlődő nyári felbuzdulás mennyi lehetőséget nyújt az élelmes dilettantizmusnak, a tehetségtelen nagyot akarásnak, vagy egyszerűen csak a része lett haszonlesésnek. Amik emlegetésében legyünk azért óvatosak, nehogy ürügyül szolgáljon az adminisztratív óvintézkedések szaporításához, mert azokból nem születik semmi jó. Hiszen, ha tíz kezdeményezésből akár csak kettő-három értékesnek bizonyul, akkor ez az egész, pár év óta felgyorsult „mozgalom” több mint eredményesnek mondható, s a lehetséges szépet, jó tiltásokkal, szigorral eleve elvetéltetni olyan bűn lenne, mintha a gyermekszüléseket elleneznénk azon az alapon, hogy bűnözők is jöhetnek általuk a világra. (Ez a példázat semmivel sem demagógabb, mint a tiltásokat és drákói rendszabályokat követelő érvek). A sántikáló példa különben abban is igazat jelez, hogy a nyári játékok születése és szaporodása spontán fogantatások eredménye, a hely ihlette, környezet csábította vágyak megvalósulásai. S hogy ez nemcsak a mai frissen tatarozott kastélytermek, várudvarok esetére érvényes, azt jól bizonyítja, hogy lényegében így jött létre annak idején Hont Ferenc és a szegedi fiatalok körének a haladó mozgalmak élesztésére támadt ötletéből a Dóm téri fesztiválok csírája, de a margitszigeti színpad létesítését is a baloldali művészek számos szabadtéri kísérlete vezette be a sziget több pontján. Játékos, muzsikáló évrszakká vált tehát a nyár, méghozzá elszórt kis kezdeményezésekből, ha tetszik demokratikus módon, a szigorúan szabályozott intézményekbe nem illő, rendhagyó tervekből és álmokból. Ebben rejlik a gyengeségük, alacsony hatásfokuk is. Mert minden nem intézményesített, vagy csak albérlőként valahová odacsapódott vállalkozás jövője — a puszta fennmaradástól a remélt kibontakozásig — annyival kecsegtet,, mint a Taigetoszról ledobott csecsemőké, akik között, testi fejletlenségük miatt, ki tudja, hány zseni veszett el. A legnagyobb baj, hogy mindezek a problémák olyan időszakban jelentkeznek, mikor a gazdasági gondok a legszűkebbre szabják a felkarolást, a költséges kísérletezés kereteit, még akkor is, ha a remélt kulturális gyarapodáson fölül, a nyári műsorok értékesebb részében — a lassan már mutatkozó idegenforgalmi szerepük révén — gazdasági haszon is rejlik. Az idegenforgalom igyekszik kiaknázni, amit csak lehet, de egyrészt a saját lehetőségei is korlátozottak, másrészt a vállalkozások olyan bizonytalanul és megkésve alakítják ki az évadok programját, hogy meghirdetésükre, idegeneket vonzó kínálatként való felhasználásukra csak az esetek kis töredékében kerülhet sor. Amikor pedig filharmóniai kapacitás és helyi kezdeményezókészség híján, maguk az idegenforgalmi irodák lépnek elő művész rendezőkké, a hozzáértés hiánya tengernyi gadhit szül. Két fótikon .•trt közül ilyen okból kellett egyet elhalasztani, az Esztergomba meghirdetett Psalmus és Te Deum vendégei hiába érkeztek — akár külföldről — a Bazilikába, mert a rendezők nem tudták előre, hogy a Kodály-művekért jogdíjat kell fizetni külföldi kiadójuknak. Az idegenforgalmi propaganda összesített nyári kiadványa a gyulai Psalmust, és Székelyfonót egy hónappal később hirdeti, mint amikor sor került rá. Az ifjúsági világzenekar kórus ünnepi hangversenyeit épp úgy. A Pécsi Nyár eseményeit pedig meg sem említi. Akárcsak az izgalmas miskolci produkciókat. Maguk a műsorok sem sok leleményről tanúskodnak, szerkesztőik szakmai tájékozottsága a legtöbb esetben felszínes. Az eredeti, friss ötletekkel szemben pedig még ott is nagy az ellenállás, ahol tapasztalt irányítók működnek, mint Szegeden, ahol a meg-újítás kockázatát elutasítva, a megmerevedés kockázatát vállalják magukra. A legtöbb helyen bizonytalanok a célok. Idegenforgalmi eseményként olyan beadásokat hirdetnek, amelyek csak helyi igényeket elégíthetnek ki; ahol pedig csábító a program, nem teremtenek megfelelő körülményeket hozzá. (Kevés helyen lehet megvacsorázni az előadások után, még Szegeden sem, ami pedig az alapfeltételek közé tartozna. Igaz, mosdó és W. C. sincs mindenütt.) Az idegenforgalmi tényezők pedig a nyári vállalkozások létfeltételeivé kezdenek válni. Aligha lesz anyagi fedezet a jövőben nélkülük! A káoszban központi művelődéspolitikai és gazdasági döntések teremthetnének rendet, rakhatnák sínre a felszabadult helyi energiákat és törekvéseket. Hogy aztán újból önállóan, de már sokkal hatékonyabban működhessenek. Harmóniát kell és érdemes teremteni az egyre hangosabb nyári muzsikálásban. Fodor Lajos RENDHAGYÓ ÁLMOKA A MUZSIKÁLÓ NYÁR • Gyalogjárók címmel sugároztak a második csatornán negyvenperces műsort tegnap este. A bemondónő úgy konferálta be, mintegy mentegetőzve, hogy nehezen meghatározható műfajú, amit most látni fogunk. Volt azonban alcíme is e műsornak, azzal próbálták egyszersmind a műfaját is meghatározni. Dolgozunk, sétálunk, beszélgetünk. Kétségtelen, hogy e három cselekvés közül legalábbis kettő alapvető életfunkciónk, és egybehangzó orvosi tanács, hogy a sétálás is váljék ugyanolyan rendszeres tevékenységünkké, mint a munka meg a beszélgetés. Csakhogy miképpen lesz ebből a három emberi mozgásfajtából televíziós műsor? Sehogyan nem lett. Különböző helyszíneken látszólag találomra kértek fel véletlenül éppen arra járó, más-más életkorú és foglalkozású nőket és férfiakat arra, hogy beszéljenek csak bele az eléjük tartott mikrofonba. De miről? Amiről akarnak, hiszen minden ember élete kész regény. Ám csupán akkor az, ha az életanyag művészi, de legalábbis jó riporteri kézbe kerül. Ezúttal erről szó sem volt sajnos. Szerkesztetlen műsort láttunk, amely tulajdonképpen semmiről nem szólt, de azt dilettáns módon, amatőr fokon adta elő. (barabás) tnnepkö§zörete . dom.borm.fi Monumentális alkotással gazdagodott az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark. A bejárati körcsarnokban helyezték el Tóth Valéria szobrászművész bronzból készült, az alkotmány ünnepét köszöntő domborművét. A kompozíció fő témája az új kenyeret vivő fiatalok menete. Az egyéb jelenetsorok pedig halászó embereket, táncoló leányfigurákat, lovagló fiatalokat és a magyar puszták jellegzetes növény- és állatvilágát ábrázolják. (MTI Fotó : Tóth Béla felv.)