Esti Hírlap, 1985. október (30. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-25 / 251. szám

ф A József Attila kor­társait megszólaltató soro­zatban tegnap este élő kor­társ emlékezett: Cserépfal­vi Imre. A század egyik legjobb nevű progresszív könyvkiadója öt esztendő­vel korábban született a költőnél, akivel Párizsban ismerkedett meg a 20-as évek közepén. Cserépfalvi akkor 26 éves volt, József Attila 21, s Cserépfalvi úgy emlékszik rá: vékony, még­is izmos, olykor borongós, gyakran hetyke és vidám ifjú legény, aki szeretett Párizsban élni, szorgalma­san tanulta a francia nyel­vet, még verset is írt fran­ciául , ám költészetén közvetlenül mégsem ha­gyott nyomot a Párizs-él­­mény. Nincsenek olyan jel­legzetes versei Párizsról, amilyeneket nagy elődje, Ady Endre írt. Ady, akiről egyébként, ahogy ezt Cse­répfalvi félreérthetetlenül kimondta, József Attilának nem volt túl jó véle­ménye. Elődjének, példaké­pének nem tekintette. Cse­répfalvi élete végéig szo­ros kapcsolatot tartott At­tilával, legszűkebb baráti köréhez tartozott, s na­gyon fájt neki, hogy a Na­gyon fáj című József Atti­­la-kötet, amely az ő kiadá­sában az 1936-os könyv­napra jelent meg, sem saj­tó-, sem közönségvissz­hangra nem talált, úgyszól­ván alig fogyott. Nem egé­szen két év múlva. 38 ta­vaszán három és fél hó­nappal József Attila tragi­kus halálát követően, már 20-30 ezer példányban kelt el a József Attila összes. Ilyen rövid idő alatt eny­­nyire meg tudott változni a közízlés? Aligha. Sajnos, a szomorú szenzáció okoz­ta elsősorban a hirtelen fellángolt érdeklődést, az, hogy az addig alig ismert költő a vallat elé vetette magát, mindjárt kapóssá tette költészetét. (barabás) MAGYAR MŰVÉSZET GLASGOW-BAN Festők, költők, muzsikusok Immár lassan harmadik hetébe lép az a nagyszabá­sú rendezvénysorozat, amelynek során a skóciai Glasgow-ban magyar mű­vészetek — és művészek — mutatkozhatnak be. A megnyitó napjaiban nem kevesebb, mint 18 képző­művész kiállítása nyílt kü­lönböző galériákban, így például Schaár Erzsébet szobraiból rendeztek egy retrospektív kiállítást, egy másik tárlaton Bukta Im­re, Samu Géza és Pincze­­helyi Sándor művei szere­pelnek. A harmadik kiál­lítóhelyiségben El Ka­­zovszkij, Jovánovics György és Lugossy Mária munkái láthatók, egy ne­gyedikben Mazzag István és Erdélyi Miklós festmé­nyei vannak kiállítva, Ge­­dő Ilka munkáiból is egy retrospektív gyűjteményt tekinthetnek meg az ér­deklődők, két újabb galé­riában pedig Barócz And­rás, Révész László, Wa­­horn András, Méhes Lóránt és Vető János, il­letve Szirtes János, Kese­rű Ilona és Haraszti Ist­ván művei szerepelnek. Külön tárlat ad otthont 1945-ös politikai plakát­jainknak és a nagyatádi szoborpark fotóinak, ma­kettjeinek, illetve Kass Já­nos 1970 és 1985 között készült grafikáinak. A képzőművészet azon­ban nem az egyedüli terü­let, amelyik ilyen széles válogatásban mutatkozik be ezekben a napokban Glasgow-ban. Jó néhány koncert zajlott már le, így például Csengery Adrienn énekművésznő, Fábián Márta és Szakály Ágnes cimbalomművészek, a Bu­dapest Fúvósegyüttes adott koncertet, ez­ta utóbbin egyébként fellépett a Glas­gow-ban élő Fenyő Gusztáv zongoraművész is, akinek még lesz egy koncertje. Bemutatkozik október vé­gén az új Budapest Vonós­kvartett, november elején pedig Pege Aladár és kvar­tettje. Sikerrel szerepelt ezek­ben a napokban Glasgow­­ban az Állami Népi Együt­tes is. Ezekben a napokban Gálffi László, a Víg­színház művésze mutatja be Rimbaud-estjét, egy színházi együttes pedig Örkény és Sarkadi darab­jaiból felolvasóesten mu­tat be részleteket. Gaz­dag a filmprogram is, az elmúlt évek sikeres játék­filmjei mellett a Balázs Béla Filmstúdió és a Pan­nónia Stúdió szerepel vá­logatásokkal. Néhány elő­adás mellett október 31-én Orbán Ottó és Várady Sza­bolcs költők személyesen is részt vesznek a munkássá­gukat bemutató esten. Könyvkiállítás és könyvvá­sár, bor- és ételbemutató is szerepel még a gazdag programban. 2 1985. október 25., péntek Egyetemi Egyetemi filmtárlat 1985 -86 címmel filmsorozat in­dult az Egyetemi Színpa­don. A vetítések minden csütörtökön délután fél 6- kor és este fél 8-kor kez­dődnek. A műsoron 1930. és 1959. között készült al- filmtárlat­ kozások szerepelnek, köz­tük Reinhardt Szentiván­­éji álom, Korda—Flaherty Elefantboy, Clouzot A fé­lelem bére, De Santis Ró­ma 11 óra című filmjei. A legközelebbi vetítésen, ok­tóber 31-én két magyar filmet mutatnak be, Vajda László, Ember a híd alatt című, 1936-os, és Cserépy Arzén Földindulás című 1939-es alkotását. KÉT ÉV UTÁN Portugál tanszék Beszélgetés Rózsa Zoltán kandidátussal Két éve működik önálló portugál tanszék az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Ka­rán, s ma elmondható, hogy Európában a budapesti a legnagyobb portugál tan­szék. Jelenleg 84 hallgatója van. Ami ennél tágabb je­lentőségűvé teszi, az a tan­széken a két nép kulturá­lis kapcsolatainak kiépíté­sében végzett munka. Elő­ször a kezdetektől beszél­getünk Rózsa Zoltán kan­didátussal, tanszékvezető egyetemi docenssel, a por­tugál tanszék vezetőjével. Luziadák — Jó tíz éve először csak portugál nyelvet kezdtem tanítani az érdeklődő hall­gatóknak az olasz tanszé­ken belül, majd megala­kult a portugál csoport, és 1980-ban a portugál tan­széki szakcsoport. Végül 1983 óta vagyunk önálló portugál tanszék. Alakulás­kor társaim Major László és Pál Ferenc voltak, ugyancsak megszállottjai a portugál kultúrának. Akkor magam sem­ hittem, hogy ilyen mértékű lesz a ki­bontakozás, hiszen valami olyan kezdődött akkor, amiben nem volt hagyo­mány, nem voltak elődök, mindent magunknak kel­lett megteremtenünk és kitalálnunk. Magyarán olyan tudományt kellett létrehozni, aminek csak nagyon halvány előzményei voltak, nem tanították sem középiskolában, sem egye­temen. — Hogy indult a tudo­mányos tevékenység? — A tanszék első tudo­mányos témája az volt, hogy felkutattuk, a portu­gál kultúrának milyen nyo­mai vannak itthon. Meg­lepő volt, ami feltárult. Az eredményeket közre­adó könyv nemsokára megje­lenik. Egyebek mellett fel­térképeztük, ki és mit for­dított le magyarra a por­tugál irodalomból. Az egyik legérdekesebb része ennek a portugálok Luziadák cí­mű nemzeti hősköltemé­­nyével kapcsolatos, melyet 1572-ben írt Camoes. Eb­ben az olvasható, hogy az első portugál királyi ház első királya magyar szár­mazású volt. S bár kide­rült a mű keletkezése óta, hogy ez történelmi tévedés, mégis érdekes, hogy ez a magyar kapcsolat a múlt­ban milyen mélyen élt a portugál köztudatban. A Luziadák 1865-ben jelent meg magyar fordításban, s jellemző, hogy a nemzeti érzületű irodalmi közvéle­mény úgy fogadta, mint sa­ját nemzeti eposzt. Czeguss Gyula ugyanis a magyarí­tásba beleírta az elvesztett szabadságharc feletti gyász minden fájdalmát, sőt ma­gát a szabadságharcot is. Egy másik kis­­nép, a por­tugál, keltette fel hősiessé­gével a magyar olvasók lelkesedését. Ösztöndíjak — Milyen tárgyi adott­ságok segítik a tanszék munkáját? — Az itthoni támogatá­son kívül a portugál hiva­talos intézményektől is se­gítséget kapunk. A Portu­gál Kulturális Intézet, a minisztérium s a Gulben­­kian-alapítvány könyveket, ösztöndíjakat, lektorokat bocsát a tanszék rendelke­zésére. Ennek köszönhető, hogy hallgatóink mindegyi­ke a végzés előtt egy-két alkalommal kimehet Portu­gáliába. A tanszéken egyébként Mozambik, An­gola, a Zöld-Foki-Szige­­tek és Brazília kultúrája, történelme is szerepel a tananyagban. Tanszékün­kön hárman doktoráltak portu­gál irodalomból, és úgy tapasztaljuk, hogy a kulturális életben is szá­­montartják már azt, hogy tanszékünkön a portugál nyelvű irodalom és kultúra ismeretére készülnek fel hallgatóink. Versek — Van-e lehetősége a tanszéknek tenni valamit a magyar kultúra portugáliai népszerűsítéséért? — Portugál utamon mó­dom volt megismerkedni Teresa Balté költőnővel, akinek csak kedvtelésből mondtam el néhány nálam levő verskötetből nyers fordítású magyar verseket. Akkor olyan erősen megra­gadta őt Radnóti költésze­te, hogy fordítani kezdett összeismertetett költőbará­taival, akiknek ugyancsak megtetszett a magyar iro­dalom, s kérésükre négy hónap alatt majd száz nyersfordítást készítettem, amit ők fordítottak le por­tugálra Adytól, Illyéstől, Füst Milántól, Juhász Fe­­renctől, Csoóritól és má­soktól. Nekem is sikerült úgy megismernem őket, hogy már az írói karakte­rük szerint kértem itthon­ról újabb és újabb vers­köteteket. így született meg az első portugál nyelvű magyar költői válogatás 1982-ben, Magyar költők címmel, száz magyar vers­sel, a legnevesebb portugál költők tolmácsolásában. Hozzáteszem, az ő javas­latukra. Ugyanabban az év­ben jelent meg Teresa Balté — aki tanszékünk,el­ső portugál lektora lett itt Pesten — fordításában 28 Radnóti-vers, önálló kötet­ként. Az is tény: a portu­gál költők ingyen fordítot­tak, a magyar költők is le­mondtak a jogdíjakról. Va­lamennyien e kulturális híd felépítéséért való lel­kesedésünkben dolgoztunk a kötetekért. — A folytatás? — Nemsokára megjele­nik 33 portugál költő 150 verse magyarul. Az első át­fogó antológia, amelyben része van a tanszékünkön végzett egykori diákjaink­nak. Mostani portugál lek­torunk, Ernesto José Rod­rigues eddig kiadott egy válogatást portugálul a sa­ját költségén, 20 fiatal ma­gyar költő verseivel. És egy válogatást Örkény István Egyperceseiből. Ezeknek a fordítását a magyar hall­gatók készítették a nyelv­­gyakorlatokon, majd lekto­runk fésülte át őket. A kis kötetben ott szerepel diák­jaink neve is. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy az egyik pillér felépült, és re­méljük, az igazi hídhoz szükséges másik pillér is felépül majd, s Portugáliá­ban is lesz egyetemi szintű magyar oktatás. (bársony) □ ÖRÖKSÉG — TÁRGY­­ÉS KÖRNYEZETKULTÚ­RA Magyarországon 1945 —1985 címmel kiállítás nyílik 29-én, kedden déli 12 órakor az Ernst Mú­zeumban, a Műcsarnok és a Design Center közös szervezésében. A tárlatot Vitányi Iván, a Művelődés­­kutató Intézet igazgatója nyitja meg. □ SZÍNHÁZ- ÉS JEL­­MEZPLASZTIKÁK az NDK-ból címmel és tárgy­körben kiállítás nyílik 31- én, csütörtökön az NDK Kulturális és Tájékoztató Központban. □ SÁNDOR GYÖRGY humoralista estje lesz va­sárnap 8 órakor a Szent­endrei Galéria Színpadon. A Nosztalgia Egylet követ­kező programja hétfőn dél­után fél 4-kor Császár An­gela Harangszavak című műsora, szintén a szent­endrei Fő téren. Európai képek Mit akar, és egyáltalán mire képes a mai európai festészet? A kérdésre — valamennyien tudjuk — elvi, elemző válaszokat adhatunk, de a bizonyító erejű képek is felsorakozhatnak, válasszá rendeződhetnek. Ez utóbbi feladatot tölti be a Magyar Nemzeti Galériában látha­tó, s az év végéig nyitva tartó Nemzetközi festészeti ki­állítás. Az európai biztonsági és együttműködési érte­kezlet kulturális fórumának egyik fontos programja­ként valósult meg ez a képzőművészeti tárlat, amelyen 31 nemzet alkotói mutatják be festményeiket. A képek egy része sok ponton találkozik a hagyományokhoz kö­tődő ízléssel, a bemutató anyagának másik fele próbára teszi a képzeletet, és arra ösztönöz, hogy a szokvány, a valós helyzetek tükörképe helyett a merészebb, elvon­­tabb festői szemlélettel, alkotásmóddal barátkoztasson meg. A kiállítás rendezői a fórum szelleméhez híven, a résztvevő országok között az arányosságra, az egyen­súlyra törekedtek. Függetlenül attól, hogy az adott nemzet mögött mekkora múltbéli és jelenlegi kulturális érték létezik, három, illetve hat képpel szerepelnek egy­­egy ország alkotói. S ez az egyébként feltétlenül helye­selhető és demokratikus megoldás nem a mélyebb át­tekintésre ösztönzi a látogatót, sokkal inkább a telje­sebb kép kialakítására. • • Aligha hinném, ha helyes lenne, hogy név szerint is kiemeljem bármelyik nemzetet, illetve alkotóját. S fö­lösleges is volna, mivel nem az egyes alkotók gondol­kodásmódja, festészeti módszere a lényeges itt, hanem az, hogy az egymás mellé sorakozó képek, festmények milyen teljesebb összbenyomást képesek kialakítani. Vagyis megítélésem szerint ezt a tárlatot a maga egé­szében, összefüggéseiben kell megítélni. Az már a felületes szemlélőnek is feltűnhet, hogy ezen a tárlaton jelen van a századdal egyidős, szinte va­lamennyi stílus és irányzat. A festészet nemzetközivé vált eszközei szétszakítják a gátakat, lehetőséget ad rá, hogy bárki bármelyik képet önmagában értékelje, megítélje. És mindezt azért bocsátottam előre, mert so­kan azt gondolhatnák, hogy az ilyen modern festészeti tárlaton csak a legújabb kori irányzatok, megoldások jutnak szóhoz. Szerencsére nem így van, a bemutató arányosan tudósít arról, hogy az európai festészetben ma is jelen van mindenféle látásmód és festői metodi­ka, ami csak segítheti a művészetet és a művészt. A kritikus természetesen vitatkozhatna egyes mun­kákkal, másokat előtérbe helyezhetne, ám az ilyen osz­tályozásból aligha lehetne megérteni ennek a felvonu­lásnak a jelentőségét. Hogy az összességen belül ará­nyosság razolódik ki, az nem egyszerűen az adott nem­zet válogatási szempontjának köszönhető. Az áramlások lényege jelentkezik a folyamként elénk táruló egészben. Vagyis függetlenül attól, hogy szocialista országban, vagy a miénktől eltérő berendezkedésű társadalomban élő művész teremtette az itt látható alkotásokat, nem lelhetünk fel valamilyen privilegizált stílust, irányza­tot. Az alkotásmódok sokfélesége együtt és egyszerre él, a festők gyakorta évtizedeket nyúlnak vissza vagy ép­pen annyira előre szaladnak, hogy elvontságukban, szimplifikáltságukban aligha követhetők. S azt hiszem ennek tudatosításához járul hozzá ez a tárlat. És ezért mondhatjuk szerencsésnek magunkat, hogy helyünkbe jött ez a tanulságos festészeti anyag. A különböző albumok ugyanis kevesek ahhoz, hogy tetten érhessük mindazt, amit nevezhetünk posztmo­dernnek, képzőművészeti lázadásnak vagy éppen behó­­dolásnak. Most a festmények a maguk internacionális nyelvén adják tudtunkra, mit kell modernnek tartani. S látható, hogy nem feltétlenül az a modern, ami 30—■ 40 évvel ezelőtti izmusokat idéz meg, hanem az is, ami a fontos tartalomnak új külsőt keresve, válaszában az egészre kíván feleletet adni. • • Szembesülés ez a Nemzetközi festészeti kiállí­tás. A művészeti minőséggel kívánja bizonyítani a kép­zőművészeti sokféleség lehetőségét, létjogosultságát. S végső soron olyan ez a seregszemle, hogy a maga esz­közeivel politizál is. A művészek, jól tudjuk, féltékeny­­kedhettek az elmúlt századok során egymásra, de ezt a luxust csak azok engedhették meg maguknak, akik ösz­­szetalálkoztak egymással, a különböző elgondolások fó­rumán. Enélkül a művészet nem tud egészségesen fej­lődni, mondhatnám önmaga lenni. Mert nem az a fon­tos, hogy ki hogyan szólal meg, hanem hogy megszólal és a maga igazát mondja. Jelen lehet a művész a má­ban, társakat találhat, utat és lehetőséget a kibontako­zásra. S ez a gazdag kollekció nem a válság érzetét fo­kozza, hanem a várakozó bizakodásét; igen, van lehe­tősége és képessége a képzőművészetnek, hogy részt kérjen életünkből. A művészi igazságok mellett perel ez a bemutató, a legkézenfekvőbb politikai felismerés mellett is: nekünk, európaiaknak európaiként kell él­nünk, gondolkodnunk és alkotnunk. Végső otthont kell találnunk Európában, s ehhez szép, megtartó erőt ad­hat a művészet. Harangozó Márta

Next