Esti Hírlap, 1987. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-27 / 49. szám

. A kitaszítottak újra közösségre találnak, a meg­­szomor­odottak új értelemre lelnek, ha megcsillan előt­tük valami cél, amelyért — úgy látják — érdemes küz­deni. Ez a gyönyörű, hu­mánus gondolat szolgált alapul Hubay Miklós Ró­mai karnevál című színda­rabjához, melynek a Váci nézőtéren készült felvéte­lét tegnap láttuk a kettes adón. A szép gondolathoz egy kegyetlen játék adta az ötletet az írónak: a régi római karneválok kedvelt eseménye volt az inasza­kadtak, sánták, nyomoré­kok versenyfutása magas díjért. S az eredmények csodálatosak voltak, a he­­mingway-i gondolatot idéz­ték, az ember — ha az akarás erőt ad neki — legnyomorúságosabb álla­potában is legyőzhetetlen. Az allegóriát Hubay szín­padán egy élete alkonyán levő színésznő és egy ki­ábrándult, bár sikerei csú­csán levő író eleveníti meg. Ruttkai Évát látjuk haldokolni, s már akkor érezzük, hogy elsősorb­an a benne szunnyadó termé­szetes életerőt kell lekü­z­­denie ennek a harcra, mun­kára, alkotásra termett nő­nek, és Szilágyi Tibor — íróként — vall cinikusan karrierjéről, melyet ő már mindenestől hazugnak érez. A színésznőből az igazgató csikar ki — hazugsággal — teljesítményt és a csodála­tos energiák továbbgyűrűz­nek, az írónak is új hitet adnak. Együtt futhatnának a ki tudja milyen távoli célig, van egy pillanata a darabnak, amikor elhisz­­szük, most ennek a két em­bernek semmi sem lehetet­len. A többi már nyomo­rult hazugság, szomorú be­fejezés, de a darabot bi­zony ezért a gondolatért érdemes volt megírni, ér­demes eljátszani és a tele­vízióban oly sokak számá­ra hozzáférhetővé tenni. (molnár) □ MERTZ ÉVA festmé­nyeiből látható kiállítás március 6-ig, a Hazafias Népfront Kisgalériájában (VIII., Rákóczi tér 2.). BEMUTATÓ: MA ESTE K­arnyóné szerelme A Várszínházban Csoko­nai Vitéz Mihály fergete­ges komédiáját, a Karnyó­­nét próbál­ják. A kamara­darabot Ivánka Csaba, a színház színésze állítja színpadra. A Karnyóné sze­relme a rendezői diploma­munkája lesz. — Csokonai iránti rajon­gásom és szerelmem az egyik indítéka, hogy épp ezt a darabot rendezem — mondja Ivánka Csaba. — Felfedeztük, hogy ennek a vaskos humorú komédiá­nak van egy nagyon­­ is mély és igazi drámai vo­nulata. Mi ezt a tragédiát próbáljuk eljátszani, nem tagadva meg természete­sen a darab játékosságát, s elemi erejű mély humo­rát sem. Sőt, egy újabb jelentésréteggel szeretnénk azt gazdagítani, azáttal, hogy rokokó környezetben. Csokonai korának színhá­zi modorában játszunk, rokokó díszítésű zenével, melyet Nagy Árpád, a színház zenei v vezetője szerzett. — A cselekmény egyet­len nap alatt játszódik, s ezáltal fantasztikus a sű­rítés. A szereplőkkel törté­nő dolgok egy életre is elegendőek volnának: sze­relem, megcsalattatás, ha­talmas pénz nyerése és el­vesztése, gyilkosság, ön­gyilkosság, feltámadás ... — Hálás vagyok a szín­háznak, hogy ilyen erős csapatot bocsátott a ren­delkezésemre. A fő­szere­pekben Harsányi Gábor, Esztergályos Cecília, Csák György, Peremartoni Krisztina, Kertész Péter, Mácsai Pál, Tahi József, Nagy Zoltán és Dániel Va­li lép színre. Külön öröm, hogy Esztergályos Cecíliá­val dolgozhatom együtt, aki kivételes fizikai és szellemi kondícióban lévő színésznőnk. A próba szünetében Esz­tergályos Cecíliát kérdez­tem Karnyónéról. — Minden ízemmel, por­­cikámmal élem ezt a sze­repet, de premier előtt nem merek semmit mon­dani, inkább játszom. A második felvonást várom már, mint a versenyló a futamot. Ott jön az igazi szerepem. Borzasztóan örülök a dolognak, nagy komédiások — Gobbi Hil­da, Törőcsik Mari — után játszhatom. Ebben a sze­zonban ez az­ egyetlen új szerepem. Vén, kibírhatat­lan szipirtyó Karnyóné — de nem is annyira a vén­­ségen van a hangsúly —, ám ha valaki a saját korá­nál mindenáron fiatalabb­­nak akar látszani, és „bá­buért" játszik, az már ma­ga mulatságos. Lesz egy gyönyörű rózsaszín rokokó ruhám, külsőleg csak eny­­nyi. A többi, a lelki kín az arcra, lélekre, szívre kell hogy kiüljön. Ez a nő egy túlfűtött, tragikomikus fi­gura. Ilyesfajta szerepet még nem játszottam. Na­gyon örülök an­nak is, hogy a kuplék, sanzonok után Mozart stílusában énekel­hetek a színpadon. Szepesi Dóra E­gy popművész emlékére m­­ajd, prófétának bizo­­­­nyul-e Tom Wolfe, a vagány amerikai zsurna­liszta, aki a hőbörgő fene­gyerekek, a pop-art művé­szek munkáinak eljövendő szemlélőiről, festőnövendé­­kekről, műgyűjtőkről, tu­dósokról, halandó hétköz­napi csodáinkról imigyen jósol. Mennyi boldog óra vár majd rájuk! Mit ál­­mélkodnak, kuncognak, rö­­hincsélnek majd össze, amíg a Festett malasat kor­szakával foglalkoznak. Mindenesetre a fenegye­rekek képei, szobrai ott láthatók a világ híres mo­dern képzőművészeti gyűj­teményeiben, így Roy Lichtenstein képregényre emlékeztető kompozíciói, Andy Warhol Campbell­­féle leveskonzervei és Bril­­ky dobozai, meg a Mona Lisa-festmény harmincszo­ros kópiája, fennen hird­et­­vén: Harminc jobb, mint egy. A minap érkezett a hír: Andy Warhol örökre távo­zott, 59. évében, álmában érte a halál egy New York-i kórházban. Szívro­ham végzett vele. Ki is hát e férfiú, aki társaival együtt, rajongó, mindennek fittyet hányó, bármit megideologizáló kritikusok, gyűjtők és egyéb polgárpukkasztók ítélete szerint egy egész nemzedék életérzését volt képes kifejezni? Pittsburgban született, egy cseh származású csa­lád harmadik gyermeke­ként. Művészettörténeti ta­nulmányokat folytatott, di­vatterveket, reklámokat ké­szített, majd az absztrakt expresszionizmus bealko­­nyultával, amikor is má­sokkal egyetemben New Yorkban, a Keleti Hetven­­hetedik utca 4. szám alatt Leo Castelli galériájában kiállított, s légszomjas mű­ítészek és minden konven­ciónak ellenálló rajongók fagyasztó­a­tónak ítélték mű­veit és egyéb módon is „beleláttak”, ráébredt, hogy itt az ő ideje, egyszóval fel­virradt neki. Jóllehet, ko­rábban még álmodni sem mert róla. De kollégái sem tudták eleinte hová tenni magukat, ám aztán gyor­san beleszoktak ebbe az ál­lapotba. Tom Wolfe írja Festett malaszt című köny­vében, hogy amikor pél­dául Warholt először vit­ték el vacsorázni, nem tud­ta, mihez kezdjen a sokféle evőeszközzel, ezért csak ült. Végigvárta a hat fo­gást, s amikor a tár­saságban ülő egyik hölgy­e szavakkal fordult hoz­zá: Ejnye, Mr. Warhol, meg sem kóstol sem­mit? — ő így felelt: Á, én csak cukorkát szopoga­tok. Ám, ahogy Wolfe foly­tatja, tanulékony gyerek lévén, nem sanyargott so­káig. S kendőzés nélkül vállalta, hirdette: a leg­polgáribb félelem a pol­gári látszattól félni, „...az­óta legombolt gallérú ing­ben, csíkos nyakkendőben, rosszul szabott tweedzakó­ban jár, akár a Szent Ke­reszt Kórház valamelyik cselédkönyvezője 1952-ben”. Rövidesen az újságban is közzétette, hogy pénzért bármiféle munkát vállal. Festett képet, mintázott szobrot, rendezett gyakran botrányba fúló happenin­­get, és filmet is forgatott. Mondják, az egyik unalma­sabb volt, mint a másik, ám ez őt egy csöppet sem zavarta. Az egyik leghíre­sebb mozija, az Álom, nyolc órán át mutatott be egy alvó embert. T-T­ogy mi is, ki is volt ő valójában, nehéz lenne egy csapásra eldönte­ni. Érjük be ennyivel: sa­játságos figura, egyéniség a 60-as évek Amerikájából. Az írás elején emlegetett Wolfe-jóslat 2000-re teszi azt a bizonyos dátumot. Hihe­tünk benne, hogy addig el­dől, álmélkodnak vagy kuncognak munkái előtt a nézők? Ám az is lehet, hogy egyszerűen csak­­ tudomásul veszik. Harangozó Márta K­ocsis Zoltán amerikai sikere Washington, február 27. Rendkívüli sikert hozott tegnap este New Yorkban Kocsis Zoltán hangverse­nye. A nemrég újjáépített hatalmas koncerttermet, a Carnegie Hallt zsúfolásig megtöltő közönség viharos tetszésnyilvánítással fogad­ta a magyar művész Liszt és Schubert műveiből ösz­­szeálított műsorát. Kocsis Zoltánnak három ráadást is kellett játszania. Kiváló zongoraművé­szünk jelenlegi észak-ame­rikai hangversenykörútján Kanadában és az Egyesült Államokban ad koncertet. A körút ottawai megnyitó előadásán jelen volt Nagy Lajos, hazánk kanadai nagykövete is. New York­ban a koncerten megjelent Bánlaki György főkonzul. Kocsis Zoltán Montreal­ban, Torontóban és Chica­góban is fellép. Tavasszal ismét az Egyesült Álla­mokba várják — a mosta­ni szólókoncertek után több amerikai hangver­senyzenekarral lép fel. SOUL-­, KI­E­­ JAVÁBÓL James Brown, a király (Please, Please, Please) 1956-ban jelent meg. Két évvel később dobták piac­ra újabb sikeres albumát a Try Me-t, s nevéhez fűző­dik az 1962-ben elkészített első igazi élőlemez, a Live at Apollo, s aztán a sike­rek sikerei: Out of Light (1964), It’s a Man’s Man­s World (1966), Pin Black and I’m Proud (1968). Egyes statisztikák szerint pályafutása során több mint 40 millió lemezt adott el. A tegnapiak alapján megállapíthatjuk, jól is­meri a magyar közönség is. A koncert mifelénk szo­katlan módon indult, fehér frakkban és fehér cipőben jelent meg a tipikus ameri­kai műsorvezető, akinek ténykedését beillesztették a koncertbe. Néhányszor el­kiabálta James Brown ne­vét majd eldúdolta a mű­sorra kerülő számok címe­it, „amerikais” stílusban, s néhány perc alatt kellemes hangulatot varázsolt. Dobok, gitárok, fúvós­hangszerek, billentyű — elengedhetetlen­­ kellékei ennek a stílusnak. S az a női énekes, akit James Brown maga mellé vett, szintén megállta a helyét. Az énekes csillogó-villo­­gó külsőségek nélkül — a gyenge minőségű erősítés ellenére —, magával ragad­ta a közönséget. Elvezetett bennünket a soul-zene mé­lyére, a Sex Machine, vagy a Living in Amerika és a többi kompozíció méltán aratott sikert. Szemmel láthatóan ő is élvezte az előadást. Több mint két órát töltött színpadon, s a jelek szerint a hatvanhoz közeledve is, megdolgozik a sikerért. Most a kompu­terkorszak idején, amikor milliókat ölnek a külsősé­gekre, ő nemes egyszerű­séggel „csak” a zenével aratott sikert. Riskó Géza Ünnepre gyülekezett teg­nap este a Budapest Sport­­csarnok szép számú közön­sége. A világhírű vendég nem volt más, mint James Brown, akit nem véletlenül tartanak a soul-zene kirá­lyának. Az ötödik X-en túllévő előadóművész elő­ször járt Budapesten, s a premier sikert hozott. Milliók ismerik őt, hi­szen hatalmas ívű karriert futott be. Első lemeze ELMÉLETILEG Valljuk meg, a közvéleményt mostanában nem gyen foglalkoztatják elméleti kérdések. Egyesek szó ugyan régebben sem volt kazánkovácsok és tanácsi géphivatalnokok kedvenc időtöltése mondjuk, hogy értéktöbblet-termelés mezőgazdasági sajátosságairól véljenek eszmét szabad idejükben. Az ilyen vélekedő azonban megfeledkeznek arról, hogy 30-40 évvel eze egy ország — bennük kazánkovácsok és segédhivatal­­ok — ismerkedett a történelem olyan szabályszere­veivel, amelyek újdonat­új magyarázatául szolgál mindarra, ami az emberekkel történni szokott. Jobb ki se kerülhettük, hogy mindenfajta ideológiai tétel­lel ne találkozzunk. Valószínűleg éppen ennek az agyonideologizált­­ szaknak a visszahatása az egyik oka annak, hogy­­ napság éppen nincs nagy tekintélye az elméletnek. S p­sze ez csak az egyik ok. A másik, talán még fontosan sok mindenről, amit az ideológia aranyfájáról szakít­­unk, kiderült, hogy a csillogása hamis, legfeljebb def rációnak alkalmas, de „normál étkezésre” alig haszn­ható. Ezért aztán mostanság inkább a valóság fájá gyűjtögetjük a gyümölcsöket, néha még éretlenül is sz­kítva az étvágycsináló termésből. Vannak persze, akik­­­re a mai magatartásunkra is elméletet gyártottak, az valahogy így szól: új kérdések elé került a társadaloi új válaszokat kell keresni, éppen azért, míg kísérlet­­ünk­, ne kössük meg a kezünket régi elméletek kötél­keivel. Elég sokszor próbáltuk az életet hozzáidomíta az ideológiához, hagyjuk most inkább élni az életet,­­ már megmutatja magát milyen is igazában, akkor pr­báljunk használható elméleti következtetésekre jut. Nagyon meggyőző ez az okoskodás és különösen kedvi a gondolkodni -restebb emberek számára. Bevallom, személy szerint zavar az itt-ott föllelhet elméletellenes hangulat, ami egy fontos dologra nem f­gyet kellőképpen. Ha mindig csak a gyakorlattal foglal­kozunk, ha kikapcsoljuk a teóriát a mindennapi ék vizsgálataiból, akkor nagyon veszélyes utakra tévedhe­tünk. Az élet sokrétű, a társadalmi lét különösen a. Ráadásul itt nincsenek olyan pontos és megbízható mé­rőeszközök, mint mondjuk a fizikában vagy a kémiá­ban. (Ráadásul még a fizika és kémia tudósai is azt ál­lítják, hogy a mérőműszerek is olyan közbeiktatott mes­terséges eszközök az ember és a természet között, ame­lyek nem mindig teszik lehetővé az objektív megfigye­léseket, mert már maga az eszköz torzít.) A sokféle je­lenség között könnyen találni erre is igazolást, met amarra is. S előbb-utóbb minden jelenség megkeresi önmaga elméleti támasztékát. Sőt, a nagy összefüggé­sek alappillérei és az erre rárakott ideológiai háló nél­kül a társadalom jelenségei egyszer egyféle teória iga­zolásául szolgálhatnak, másszor éppen annak az ellen­kezőjére. • • Manapság például sok szó esik a szocializmussal kapcsolatos illúzióinkról. Valóban az elmélet, úgy tetszik, felragyogtatott néhány aranygyümölcsöt, amit már hol­nap leszakíthatunk. Aztán kiderült, hogy a gyümölcs nincs aranyból és a közeljövőben kevés az esélyünk, hogy elérjük, bármennyit is nyúlkálunk utána. Ám, ha szünet nélkül csak az illúziók — szükségszerű — elvesz­téséről beszélünk és semmit arról, mégis mi marad, mi­hez kell (kellene) ragaszkodnunk, főként: mit kell meg­őrizni, akkor jogosan kérdeznek rá százezrek, vagy milliók: mit gondoljanak manapság a szocializmus tár­sadalmi rendjéről? Ezért volt olyan égetően időszerű, hogy Szegeden az elméleti konferencián valami elkezdődött a megis­merés, a tisztázás érdekében. Elkezdődött, s egyáltalá­ban nem baj, hogy nem fejeződött be, mert a vitatha­tatlan változások egyik fontos eleme: másképpen kell kezelni az ideológia és a valóság­­viszonyát mint régen. Valóban nem lehet bármilyen szép, de mégiscsak utó­pikus álmokhoz „hozzáigazítani” a valóságot, amelyik többnyire más utakat jár, mint amit a legszebb álma­inkban elképzeltünk. Ám keresni a jelenségek mögött a lényeget, az esetleges mögött a törvényszerűséget, fel­használva mindazt, amit eddig megbízhatóan tudunk a történelem természetrajzáról, ez szigorú és halasztha­tatlan kötelesség. Mert aki az előregondolkodás, az el­méleti tervezés igényét adja fel, az emberi lényegéről mond le. Elnézést az egyszerűsített példáért, de szüntelenül emlékeztetni kell arra, hogy az ember éppen abban kü­lönbözik bármely más, még oly fejlett, természeti lény­től is, hogy előbb elképzeli, gondolatban megtervezi cse­lekvése célját, aztán fog hozzá és próbál eljutni tettei­vel ehhez az elképzelt célhoz. Ami vagy sikerül, vagy nem, s közben vagy a célt, vagy a hozzávezető utat kell korrigálni, de a cél tételezése nélkül nincs emberi tevé­kenység. S ha így van ez az egyes ember életében, még­­inkább a társadaloméban, amely nem nélkülözheti tar­tósan az elképzeléseket a célokról és persze a hozzá ve­zető utakról. • • Az elmélet tehát nem fölösleges sallang. Nem okos­kodó emberek elfoglaltsága, hanem olyan mindennapi igény, aminek nem lehet büntetlenül hátat fordítani. Ha mégis megpróbáljuk, annak előbb-utóbb súlyos követ­kezményei lehetnek. Ezért várják sokan nagy érdeklő­déssel mindannak a továbbfolytatását, ami most Sze­geden elkezdődött, de már valaminek a folytatása is volt egyben. Bernáth László

Next