Esti Hírlap, 1987. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-27 / 49. szám
. A kitaszítottak újra közösségre találnak, a megszomorodottak új értelemre lelnek, ha megcsillan előttük valami cél, amelyért — úgy látják — érdemes küzdeni. Ez a gyönyörű, humánus gondolat szolgált alapul Hubay Miklós Római karnevál című színdarabjához, melynek a Váci nézőtéren készült felvételét tegnap láttuk a kettes adón. A szép gondolathoz egy kegyetlen játék adta az ötletet az írónak: a régi római karneválok kedvelt eseménye volt az inaszakadtak, sánták, nyomorékok versenyfutása magas díjért. S az eredmények csodálatosak voltak, a hemingway-i gondolatot idézték, az ember — ha az akarás erőt ad neki — legnyomorúságosabb állapotában is legyőzhetetlen. Az allegóriát Hubay színpadán egy élete alkonyán levő színésznő és egy kiábrándult, bár sikerei csúcsán levő író eleveníti meg. Ruttkai Évát látjuk haldokolni, s már akkor érezzük, hogy elsősorban a benne szunnyadó természetes életerőt kell leküzdenie ennek a harcra, munkára, alkotásra termett nőnek, és Szilágyi Tibor — íróként — vall cinikusan karrierjéről, melyet ő már mindenestől hazugnak érez. A színésznőből az igazgató csikar ki — hazugsággal — teljesítményt és a csodálatos energiák továbbgyűrűznek, az írónak is új hitet adnak. Együtt futhatnának a ki tudja milyen távoli célig, van egy pillanata a darabnak, amikor elhiszszük, most ennek a két embernek semmi sem lehetetlen. A többi már nyomorult hazugság, szomorú befejezés, de a darabot bizony ezért a gondolatért érdemes volt megírni, érdemes eljátszani és a televízióban oly sokak számára hozzáférhetővé tenni. (molnár) □ MERTZ ÉVA festményeiből látható kiállítás március 6-ig, a Hazafias Népfront Kisgalériájában (VIII., Rákóczi tér 2.). BEMUTATÓ: MA ESTE Karnyóné szerelme A Várszínházban Csokonai Vitéz Mihály fergeteges komédiáját, a Karnyónét próbálják. A kamaradarabot Ivánka Csaba, a színház színésze állítja színpadra. A Karnyóné szerelme a rendezői diplomamunkája lesz. — Csokonai iránti rajongásom és szerelmem az egyik indítéka, hogy épp ezt a darabot rendezem — mondja Ivánka Csaba. — Felfedeztük, hogy ennek a vaskos humorú komédiának van egy nagyon is mély és igazi drámai vonulata. Mi ezt a tragédiát próbáljuk eljátszani, nem tagadva meg természetesen a darab játékosságát, s elemi erejű mély humorát sem. Sőt, egy újabb jelentésréteggel szeretnénk azt gazdagítani, azáttal, hogy rokokó környezetben. Csokonai korának színházi modorában játszunk, rokokó díszítésű zenével, melyet Nagy Árpád, a színház zenei v vezetője szerzett. — A cselekmény egyetlen nap alatt játszódik, s ezáltal fantasztikus a sűrítés. A szereplőkkel történő dolgok egy életre is elegendőek volnának: szerelem, megcsalattatás, hatalmas pénz nyerése és elvesztése, gyilkosság, öngyilkosság, feltámadás ... — Hálás vagyok a színháznak, hogy ilyen erős csapatot bocsátott a rendelkezésemre. A főszerepekben Harsányi Gábor, Esztergályos Cecília, Csák György, Peremartoni Krisztina, Kertész Péter, Mácsai Pál, Tahi József, Nagy Zoltán és Dániel Vali lép színre. Külön öröm, hogy Esztergályos Cecíliával dolgozhatom együtt, aki kivételes fizikai és szellemi kondícióban lévő színésznőnk. A próba szünetében Esztergályos Cecíliát kérdeztem Karnyónéról. — Minden ízemmel, porcikámmal élem ezt a szerepet, de premier előtt nem merek semmit mondani, inkább játszom. A második felvonást várom már, mint a versenyló a futamot. Ott jön az igazi szerepem. Borzasztóan örülök a dolognak, nagy komédiások — Gobbi Hilda, Törőcsik Mari — után játszhatom. Ebben a szezonban ez az egyetlen új szerepem. Vén, kibírhatatlan szipirtyó Karnyóné — de nem is annyira a vénségen van a hangsúly —, ám ha valaki a saját koránál mindenáron fiatalabbnak akar látszani, és „bábuért" játszik, az már maga mulatságos. Lesz egy gyönyörű rózsaszín rokokó ruhám, külsőleg csak enynyi. A többi, a lelki kín az arcra, lélekre, szívre kell hogy kiüljön. Ez a nő egy túlfűtött, tragikomikus figura. Ilyesfajta szerepet még nem játszottam. Nagyon örülök annak is, hogy a kuplék, sanzonok után Mozart stílusában énekelhetek a színpadon. Szepesi Dóra Egy popművész emlékére majd, prófétának bizonyul-e Tom Wolfe, a vagány amerikai zsurnaliszta, aki a hőbörgő fenegyerekek, a pop-art művészek munkáinak eljövendő szemlélőiről, festőnövendékekről, műgyűjtőkről, tudósokról, halandó hétköznapi csodáinkról imigyen jósol. Mennyi boldog óra vár majd rájuk! Mit álmélkodnak, kuncognak, röhincsélnek majd össze, amíg a Festett malasat korszakával foglalkoznak. Mindenesetre a fenegyerekek képei, szobrai ott láthatók a világ híres modern képzőművészeti gyűjteményeiben, így Roy Lichtenstein képregényre emlékeztető kompozíciói, Andy Warhol Campbellféle leveskonzervei és Brilky dobozai, meg a Mona Lisa-festmény harmincszoros kópiája, fennen hirdetvén: Harminc jobb, mint egy. A minap érkezett a hír: Andy Warhol örökre távozott, 59. évében, álmában érte a halál egy New York-i kórházban. Szívroham végzett vele. Ki is hát e férfiú, aki társaival együtt, rajongó, mindennek fittyet hányó, bármit megideologizáló kritikusok, gyűjtők és egyéb polgárpukkasztók ítélete szerint egy egész nemzedék életérzését volt képes kifejezni? Pittsburgban született, egy cseh származású család harmadik gyermekeként. Művészettörténeti tanulmányokat folytatott, divatterveket, reklámokat készített, majd az absztrakt expresszionizmus bealkonyultával, amikor is másokkal egyetemben New Yorkban, a Keleti Hetvenhetedik utca 4. szám alatt Leo Castelli galériájában kiállított, s légszomjas műítészek és minden konvenciónak ellenálló rajongók fagyasztóatónak ítélték műveit és egyéb módon is „beleláttak”, ráébredt, hogy itt az ő ideje, egyszóval felvirradt neki. Jóllehet, korábban még álmodni sem mert róla. De kollégái sem tudták eleinte hová tenni magukat, ám aztán gyorsan beleszoktak ebbe az állapotba. Tom Wolfe írja Festett malaszt című könyvében, hogy amikor például Warholt először vitték el vacsorázni, nem tudta, mihez kezdjen a sokféle evőeszközzel, ezért csak ült. Végigvárta a hat fogást, s amikor a társaságban ülő egyik hölgye szavakkal fordult hozzá: Ejnye, Mr. Warhol, meg sem kóstol semmit? — ő így felelt: Á, én csak cukorkát szopogatok. Ám, ahogy Wolfe folytatja, tanulékony gyerek lévén, nem sanyargott sokáig. S kendőzés nélkül vállalta, hirdette: a legpolgáribb félelem a polgári látszattól félni, „...azóta legombolt gallérú ingben, csíkos nyakkendőben, rosszul szabott tweedzakóban jár, akár a Szent Kereszt Kórház valamelyik cselédkönyvezője 1952-ben”. Rövidesen az újságban is közzétette, hogy pénzért bármiféle munkát vállal. Festett képet, mintázott szobrot, rendezett gyakran botrányba fúló happeninget, és filmet is forgatott. Mondják, az egyik unalmasabb volt, mint a másik, ám ez őt egy csöppet sem zavarta. Az egyik leghíresebb mozija, az Álom, nyolc órán át mutatott be egy alvó embert. T-Togy mi is, ki is volt ő valójában, nehéz lenne egy csapásra eldönteni. Érjük be ennyivel: sajátságos figura, egyéniség a 60-as évek Amerikájából. Az írás elején emlegetett Wolfe-jóslat 2000-re teszi azt a bizonyos dátumot. Hihetünk benne, hogy addig eldől, álmélkodnak vagy kuncognak munkái előtt a nézők? Ám az is lehet, hogy egyszerűen csak tudomásul veszik. Harangozó Márta Kocsis Zoltán amerikai sikere Washington, február 27. Rendkívüli sikert hozott tegnap este New Yorkban Kocsis Zoltán hangversenye. A nemrég újjáépített hatalmas koncerttermet, a Carnegie Hallt zsúfolásig megtöltő közönség viharos tetszésnyilvánítással fogadta a magyar művész Liszt és Schubert műveiből öszszeálított műsorát. Kocsis Zoltánnak három ráadást is kellett játszania. Kiváló zongoraművészünk jelenlegi észak-amerikai hangversenykörútján Kanadában és az Egyesült Államokban ad koncertet. A körút ottawai megnyitó előadásán jelen volt Nagy Lajos, hazánk kanadai nagykövete is. New Yorkban a koncerten megjelent Bánlaki György főkonzul. Kocsis Zoltán Montrealban, Torontóban és Chicagóban is fellép. Tavasszal ismét az Egyesült Államokba várják — a mostani szólókoncertek után több amerikai hangversenyzenekarral lép fel. SOUL-, KIE JAVÁBÓL James Brown, a király (Please, Please, Please) 1956-ban jelent meg. Két évvel később dobták piacra újabb sikeres albumát a Try Me-t, s nevéhez fűződik az 1962-ben elkészített első igazi élőlemez, a Live at Apollo, s aztán a sikerek sikerei: Out of Light (1964), It’s a Man’s Mans World (1966), Pin Black and I’m Proud (1968). Egyes statisztikák szerint pályafutása során több mint 40 millió lemezt adott el. A tegnapiak alapján megállapíthatjuk, jól ismeri a magyar közönség is. A koncert mifelénk szokatlan módon indult, fehér frakkban és fehér cipőben jelent meg a tipikus amerikai műsorvezető, akinek ténykedését beillesztették a koncertbe. Néhányszor elkiabálta James Brown nevét majd eldúdolta a műsorra kerülő számok címeit, „amerikais” stílusban, s néhány perc alatt kellemes hangulatot varázsolt. Dobok, gitárok, fúvóshangszerek, billentyű — elengedhetetlen kellékei ennek a stílusnak. S az a női énekes, akit James Brown maga mellé vett, szintén megállta a helyét. Az énekes csillogó-villogó külsőségek nélkül — a gyenge minőségű erősítés ellenére —, magával ragadta a közönséget. Elvezetett bennünket a soul-zene mélyére, a Sex Machine, vagy a Living in Amerika és a többi kompozíció méltán aratott sikert. Szemmel láthatóan ő is élvezte az előadást. Több mint két órát töltött színpadon, s a jelek szerint a hatvanhoz közeledve is, megdolgozik a sikerért. Most a komputerkorszak idején, amikor milliókat ölnek a külsőségekre, ő nemes egyszerűséggel „csak” a zenével aratott sikert. Riskó Géza Ünnepre gyülekezett tegnap este a Budapest Sportcsarnok szép számú közönsége. A világhírű vendég nem volt más, mint James Brown, akit nem véletlenül tartanak a soul-zene királyának. Az ötödik X-en túllévő előadóművész először járt Budapesten, s a premier sikert hozott. Milliók ismerik őt, hiszen hatalmas ívű karriert futott be. Első lemeze ELMÉLETILEG Valljuk meg, a közvéleményt mostanában nem gyen foglalkoztatják elméleti kérdések. Egyesek szó ugyan régebben sem volt kazánkovácsok és tanácsi géphivatalnokok kedvenc időtöltése mondjuk, hogy értéktöbblet-termelés mezőgazdasági sajátosságairól véljenek eszmét szabad idejükben. Az ilyen vélekedő azonban megfeledkeznek arról, hogy 30-40 évvel eze egy ország — bennük kazánkovácsok és segédhivatalok — ismerkedett a történelem olyan szabályszereveivel, amelyek újdonatúj magyarázatául szolgál mindarra, ami az emberekkel történni szokott. Jobb ki se kerülhettük, hogy mindenfajta ideológiai tétellel ne találkozzunk. Valószínűleg éppen ennek az agyonideologizált szaknak a visszahatása az egyik oka annak, hogy napság éppen nincs nagy tekintélye az elméletnek. S psze ez csak az egyik ok. A másik, talán még fontosan sok mindenről, amit az ideológia aranyfájáról szakítunk, kiderült, hogy a csillogása hamis, legfeljebb def rációnak alkalmas, de „normál étkezésre” alig hasznható. Ezért aztán mostanság inkább a valóság fájá gyűjtögetjük a gyümölcsöket, néha még éretlenül is szkítva az étvágycsináló termésből. Vannak persze, akikre a mai magatartásunkra is elméletet gyártottak, az valahogy így szól: új kérdések elé került a társadaloi új válaszokat kell keresni, éppen azért, míg kísérletünk, ne kössük meg a kezünket régi elméletek kötélkeivel. Elég sokszor próbáltuk az életet hozzáidomíta az ideológiához, hagyjuk most inkább élni az életet, már megmutatja magát milyen is igazában, akkor prbáljunk használható elméleti következtetésekre jut. Nagyon meggyőző ez az okoskodás és különösen kedvi a gondolkodni -restebb emberek számára. Bevallom, személy szerint zavar az itt-ott föllelhet elméletellenes hangulat, ami egy fontos dologra nem fgyet kellőképpen. Ha mindig csak a gyakorlattal foglalkozunk, ha kikapcsoljuk a teóriát a mindennapi ék vizsgálataiból, akkor nagyon veszélyes utakra tévedhetünk. Az élet sokrétű, a társadalmi lét különösen a. Ráadásul itt nincsenek olyan pontos és megbízható mérőeszközök, mint mondjuk a fizikában vagy a kémiában. (Ráadásul még a fizika és kémia tudósai is azt állítják, hogy a mérőműszerek is olyan közbeiktatott mesterséges eszközök az ember és a természet között, amelyek nem mindig teszik lehetővé az objektív megfigyeléseket, mert már maga az eszköz torzít.) A sokféle jelenség között könnyen találni erre is igazolást, met amarra is. S előbb-utóbb minden jelenség megkeresi önmaga elméleti támasztékát. Sőt, a nagy összefüggések alappillérei és az erre rárakott ideológiai háló nélkül a társadalom jelenségei egyszer egyféle teória igazolásául szolgálhatnak, másszor éppen annak az ellenkezőjére. • • Manapság például sok szó esik a szocializmussal kapcsolatos illúzióinkról. Valóban az elmélet, úgy tetszik, felragyogtatott néhány aranygyümölcsöt, amit már holnap leszakíthatunk. Aztán kiderült, hogy a gyümölcs nincs aranyból és a közeljövőben kevés az esélyünk, hogy elérjük, bármennyit is nyúlkálunk utána. Ám, ha szünet nélkül csak az illúziók — szükségszerű — elvesztéséről beszélünk és semmit arról, mégis mi marad, mihez kell (kellene) ragaszkodnunk, főként: mit kell megőrizni, akkor jogosan kérdeznek rá százezrek, vagy milliók: mit gondoljanak manapság a szocializmus társadalmi rendjéről? Ezért volt olyan égetően időszerű, hogy Szegeden az elméleti konferencián valami elkezdődött a megismerés, a tisztázás érdekében. Elkezdődött, s egyáltalában nem baj, hogy nem fejeződött be, mert a vitathatatlan változások egyik fontos eleme: másképpen kell kezelni az ideológia és a valóságviszonyát mint régen. Valóban nem lehet bármilyen szép, de mégiscsak utópikus álmokhoz „hozzáigazítani” a valóságot, amelyik többnyire más utakat jár, mint amit a legszebb álmainkban elképzeltünk. Ám keresni a jelenségek mögött a lényeget, az esetleges mögött a törvényszerűséget, felhasználva mindazt, amit eddig megbízhatóan tudunk a történelem természetrajzáról, ez szigorú és halaszthatatlan kötelesség. Mert aki az előregondolkodás, az elméleti tervezés igényét adja fel, az emberi lényegéről mond le. Elnézést az egyszerűsített példáért, de szüntelenül emlékeztetni kell arra, hogy az ember éppen abban különbözik bármely más, még oly fejlett, természeti lénytől is, hogy előbb elképzeli, gondolatban megtervezi cselekvése célját, aztán fog hozzá és próbál eljutni tetteivel ehhez az elképzelt célhoz. Ami vagy sikerül, vagy nem, s közben vagy a célt, vagy a hozzávezető utat kell korrigálni, de a cél tételezése nélkül nincs emberi tevékenység. S ha így van ez az egyes ember életében, méginkább a társadaloméban, amely nem nélkülözheti tartósan az elképzeléseket a célokról és persze a hozzá vezető utakról. • • Az elmélet tehát nem fölösleges sallang. Nem okoskodó emberek elfoglaltsága, hanem olyan mindennapi igény, aminek nem lehet büntetlenül hátat fordítani. Ha mégis megpróbáljuk, annak előbb-utóbb súlyos következményei lehetnek. Ezért várják sokan nagy érdeklődéssel mindannak a továbbfolytatását, ami most Szegeden elkezdődött, de már valaminek a folytatása is volt egyben. Bernáth László