Esti Hírlap, 1987. november (32. évfolyam, 257-280. szám)
1987-11-21 / 273. szám
• Figyelemre méltó különkiadással jelentkezett tegnap este a Gondolkodó. Arra tettek kísérletet a meghívottak, hogy az ideológia, a politika és a gyakorlat kívánatos szerepének és kapcsolatának néhány alapkérdését „testközelbe’’ hozzák. Az idő korlátai közé fogott műsor valóban csak néhányat emelhetett ki az óriási témából, és az is nyilvánvaló, hogy még az itt elhangzottakról is kell, hogy szó essen a jövőben. Ez az adás már azzal is nagyon fontos feladatot teljesített, hogy megadta a valóban gondolkodó, tehát gondolkodtató alaphangot, ahogyan e kérdésekkel érdemes a nagy nyilvánosság elé lépni. Friss és nyitott volt ez a tegnapi beszélgetés; az elmélet és a gyakorlat emberei szólaltak meg, reagáltak egymás nézetére és tapasztalatára. Nem az elnagyolás könnyű fegyverzetével hárítva el az olyan égetően időszerű kérdéseket, mint a társadalomtudományok és a politika viszonya vagy a társadalomtudományi kutatások eredményeinek kívánatos szerepe az irányításban, hanem nagyon is kritikus szellemben érzékeltetve az e kérdésekben tapasztalható gyengeségeket. A szólamok ideje lejárt, ezt sugallta az adás is. A gondolkodó emberé legyen a tér — elméletben és gyakorlatban egyaránt. (bársony) O GYÖNGYÖSSY ZOLTÁN fuvolaestje 27-én, pénteken fél 8-kor lesz a Régi Zeneakadémián (V., Vörösmarty u. 35.). Közreműködik Kemenes András (zongorán). KÉT KONCERT SZILVESZTERKOR Megalakult a Színész Zenekar Olykor haraszttűzként terjed el a hír a fővárosban : Színészkoncert lesz. Ezrek indítanak hajszát a jegyekért, s aztán a hangverseny helyén — az utóbbi időkben rendszerint a Thália Színházban — a széksorok között is ülnek, s nemcsak a csápoló fiatalok, hanem a lelkesedésüket hagyományosabb módon kifejező idősebb nézőik is tombolnak. Legközelebb december 11-én, este 7 órai kezdettel, majd szilveszter estéjén-éjszakán — 7-kor, illetve 11-kor — lép színre a csapat ugyancsak a Tháliában. Kezdeti sikerek Az együttes menedzseri teendőit lelkes mindenesként, aki egyaránt végzi az adminisztrációs ügyintézést, az előadások szervezése, az egyeztetés, a hangszerkölcsönzés és -szállítás korántsem könynyű feladatait. Löfler István, „civilben” a Madách Kamara művészeti titkára. Neki tettük föl a kérdést: — Hogyan kezdődött? —Néhány zenei adottságú színinövendék elkezdett együtt muzsikálni, s aztán a pályára kerülve is összejöttek —, ha idejük engedte — egy kis örömzenére. Első hajlékuk a főiskola illetve a Nemzeti Színház volt, a közönséget pedig meghívottak, barátok, kollégák alkották. A kezdeti sikerek folytatásra ösztönöztek, s a Thália Színházban már szabályos nyilvános koncertek zajlottak óriási érdeklődés mellett, s nem csekélyebb sikerrel. Ezek nosztalgiakoncertek voltak, például az LGT és az Illés-együttes tiszteletére adtak egyegy hangversenyt. A fellépőik nem mindig ugyanazok voltak, de Lassanként kialakult egy nyolc emberből álló tömör mag. Ők néhány hónapja elhatározták, hogy megpróbálnak egy nemcsak alkalmilag összeálló együttest szervezni. Bubik István (Nemzeti Színház, dob), Dunai Tamás (Madách Színház, szaxofon), Forgács Péter (Thália Színház, gitár), Gesztesi Károly (főiskolai hallgató, billentyűs), Homonyik Sándor (Rock Színház, gitár), Makrai Pál (Rock Színház, trombon), Sasvári Sándor (Rock Színház, gitár) és Sipos András (Vígszínház, ütők), tehát megalapította a Színész Zenekart. Bár nem egyenlő mértékben, valamennyien tanult muzsikusok, s a három „rockos” közülük egyenesen zenészből lett színésszé. Természetesen elsősorban nem zenei babérokra törekednek, de igyekeznek arra, hogy tehetségükhöz és lehetőségeikhez képest megteremtsék a zenekar sajátos arculatát. Intézmények vannak azonban támogatóik között, hanem szentélyek is. Presser Gábor bejár a próbákra és szakmai tanácsokat ad, Fábri Péter pedig szövegírásra vállalkozott. Saját számok — Az önálló arculat megteremtésének nyilvánvalóan egyik alapja a saját számok szerzése. Kik az alkotók? — A zeneszerzésben Forgács, Gesztesi, Homonyik és Sasvári próbálkozik, szöveget pedig Bubik írt. Igaz, ő Petőfi Színészdalát is megzenésítette, pontosabban dobkíséretet komponált hozzá. — A korábbi közreműködők megváltak a zenekartól ? — Egyáltalán nem. A jövőben is számítunk Balogh Erika, Götz Anna, Kútvölgyi Erzsébet, illetve Benkő Péter, Incze József, Ivánka Csaba, Kozák András, Mácsai Pál, Mikó István, Szerednyey Béla és mások közreműködésére, illetve szívesen várunk új vállalkozókat. Legközelebbi koncertünkön például Voith Ági lép föl... (morvay) Bubik, a dobos (MTI Fotó : Ilovszky Béla felvétele) MÓRA-KÖTETEK Kamaszregények A 13 és 34 éves Adrian Mole már belopta magát a magyar kamaszolvasók szívébe, Sue Townsend róla írt könyve a Móra Kiadó bestsellerjeinek egyike volt. Most itt a folytatás, Adrian Mole újabb kínszenvedései, amely megmutatja — mint a cím is jelzi —, hogy nem könnyű az életük még a tizenöt éves fiatalembereknek sem. Valószínűleg éppen így érzi ezt az érintett korosztály nálunk is. Csak annyi a különbség, hogy az ő tanárnőjük nem a hangzatos Miss Fossington-Gore nevet viseli, hanem egyszerűen Éva néni és nem egy Pandora nevű hajadon a szívük választottja, hanem mondjuk Mónika. Mindenekelőtt azonban a vágyuk közös, hogy megértést találjanak az egyszerre gyűlölt és csodált felnőtt korosztályban. Ezt szeretné Adrian,, és ezért „pedálozik” Kanóc is. Utóbbi egy magyar kamaszregény főhőse, s Padisák Mihály „teremtménye” Kanóc, az életművész, éppen úgy nyakig csücsül a felnőtt élete realitásaiban, mint angol társa, Adrian. Igaz, neki nem szülei bonyodalmas kapcsolataival kell birkóznia. Nem is érne rá, hiszen nyugodt családi háttér kell ahhoz, hogy valaki ilyen jól működő, életképes iskolai kisvállalkozást hozzon létre, mint ő, s közben ideje legyen foglalkozni a kedves Mónivalla. Mindkét könyv méltán számíthat a serdülőkorosztály rokonszenvére, s ehhez mi felnőttek örömmel csatlakozunk. Hiszen gyerekeink számára sokszor alkalmasabbak példának ezek a regények — amelyek életközeliségük ellenére is romantikusak, hiszen főhőseik félig a képzelet világában élnek —, mint a mi életünk, amely túlságosan szürke és lélektelen egy tinédzser igényeihez, fantáziájához mérten. Felfrissülni és erőt meríteni a serdülőkori küzdelmekhez és a csalódások elviseléséhez igen alkalmas Kanóc és Adrian Mole története. (már) Opera Hemingwayről Az International Herald Tribune jelentése szerint, a havannai nemzetközi fesztivál új opera ősbemutatójával nyitott. Ernest Hemingway az opera hőse, zeneszerzője pedig a szovjetörmény komponista, Jurij Kaszarijan. A zeneszerző így nyilatkozott: „Hemingway élete és irodalmi munkássága azt bizonyította, hogy az emberiség szeretetét nemcsak szavakkal lehet kifejezni, hanem az ember teljes életével is. Ez inspirált a zenére”. Támogatók — A napjainkban olyannyira divatos extravagáns nevek helyett az egyszerűen és magyarul hangzó Színész Zenekar elnevezést választották. Ez bizonyára kifejez valamit törekvéseikből... — Igen. Egyrészt azt, hogy a zenekar tagjai elsősorban színésznek tekintik magukat, másrészt, hogy önálló számaik nagy részének témája a színház, s végezetül hogy kizárólag színházban vállalnak fellépést. Egyébként nem ajánlgatjuk magunkat, de ha hívnak valahová, megyünk. — *Kik támogatják a zenekar munkáját? — A Thália Színház (ez érthető, hiszen Forgács Péter a Thália tagja, Bubik István Kazimir Károly növendéke volt, Gesztesi Károly pedig jelenleg is az ő osztályába jár azzal, hogy helyet ad a fellépéseknek. A Rock Színház hangosát, és kölcsönzi a hangszereik egy részét, a Rátkai Klub pedig a próbalehetőséget biztosítja. Ez igen fontos, hiszen a nyolc tag közül egy főiskolás, a többi pedig öt különböző színházban játszik, tehát próbálni csak az éjszakai órákban tudnak. Nemcsak THIERY ÁRPÁD: Ismerkedés A barátnője segíteni akart. Vincéről tudta, hogy figyelmes, keresni fogja Zsófi kedvét, emellett bizonyos férfiesendőséget is mutat majd, amire a nők kislány koruktól kezdve érzékenyek. Zsófit viszont könnyű volt szinte a könnyekig meghatni: egy érzelmes kis történettel, jókor elejtett bánatos megjegyzéssel, simogató mozdulattal. — Kifélék? — kérdezte Zsófi gyanakodva. A barátnője megnyugtatta: — Ne félj, a bátyám barátai. Zsófi még mindig nem állt kötélnek. — Mit fogok én ott csinálni? — Én hallgatom őket. — Miről beszélnek? — Csupa okosakat mondanak. Egyetemiek, mérnökök, tanárok. Zsófi végül is, feltétellel, igent mondott. — Jó, de nem maradok sokáig. A barátnőjével a múlt századi cserépkályha közelébe húzódtak. Afféle zug volt ez a lakásban. Zsófi ezzel tulajdonképpen meg is elégedett, mint aki tudja, hogy hol van, s mire számíthat, a kérdés pedig, amit még a lépcsőházban tett föl magának — Mit fogok én itt csinálni ? ... —, abban a pillanatban elveszítette a jelentőségét, amikor a lármából s a cigarettafüstből előlépett egy magas, kisportolt, szakállas fiatalember. Fekete szemei mohón, sürgetőn égtek. — Mit szól mindehhez az ifjúság? — kérdezte. Zsófi fülig pirult, pedig semmi zavarba ejtő nem volt Vince megjelenésében, kérdése is nyilvánvalóan barátkozó hangú, sőt, egy kissé vidám. A lány válasz helyett a kezét nyújtotta. Határozottan, ám nem tolakodóan, mégis figyelmeztetve a fiatalembert bizonyos íratlan szabályokra. ■— Balog Zsófi... A fiatalember is bemutatkozott, leült a lány mellé. Zsófi zavara bámulatos gyorsasággal múlt: szűnőben a kínos feszengés, arcán a szégyen párosságát, az izgalom pírja váltotta fel, bár az első percekben a figyelme megoszlott a fiatalember kérdései és a gyanakvás között: nem valami előre kitervelt dologról van-e itt szó, vagy ez a szemrevaló férfi saját magától talált oda hozzá, de nem sok ideje maradt a töprengésre, mivel Vince nem fukarkodott a kérdésekkel. Gyakorlott nőfaggatónak mutatkozott, de nem udvariatlan módon, mint aki mihamarabb túl akar lenni az ismerkedésen. A kérdések csoportosításában nemcsak dialektika volt, hanem finom elegancia is, a föltevésben figyelmesség, így aztán Zsófi rövid idő alatt túltette magát, hogy a barátnője, aki hűsítőért ment a konyhába, elfelejtett visszajönni. — Mivel foglalkozik? • — érdeklődött Vince. — Számokkal. — Én is — mosolygott a fiatalember. — Csak nem pénztáros maga is? A zavar egy pillanatig sem tartott. — Matematikát tanítok. Zsófi jól érezte magát, felnőttesen válaszolgatott, bizonyos kacérsággal is, hogy aztán egyszer csak ő maga vegye át a kezdemén Az esszéíró magányossága Jó páran elorozták már a sajtóban a hatvanas évek sikeres angol kisregényének és filmjének címötletét („A hosszútávfutó magányossága”), ne róják hát föl nekünk se vétikül, ha szintén ezt tesszük, Simor András Táncsicstól Ladányiig című esszékötetéről szólva. Még a sokrétű tevékenységét számontartó olvasókban is meglepetést kelthet, hogy Simor vérbeli esszéíróként mutatkozik be. A költőről köztudomású volt eddig is, hogy időnként rápirít a történészekre, s közzétesz műveltségünkből hiányzó dokumentumgyűjteményeket (például Szamuely Tibor összes írását és beszédét, vagy említhetjük Táncsics és Vasvári hozzáférhetetlen, illetve részben nyomdafestéket sosem látott írásainak megjelentetését, amelyet szintén az ő kezdeményezőkedvének köszönhetünk), ugyanígy irodalomtörténészi „ásatásainak” eredményeivel is találkozhattunk (mint amilyen a múlt századi költő, Darmay Viktor verseit tartalmazó könyv volt), s hogy mindemellett tekintélyes műfordítói életművet épít — elsősorban a latinamerikai költészet tolmácsolásával —, irodalmi-politikai antológiákat állít össze, spanyol nyelvi tankönyveket ír. Most megkísérelte kötetbe fogalmazni azt, amivel magányos kutatóként foglalkozott éveken át. Az esszé — ami eredetileg kísérletet, próbálkozást jelent — sajátságos változata a tudományos tanulmánynak: indokoltan személyes és ugyanakkor szépirodalmi igényű és nemegyszer ilyen módszerű föltárása egy-egy területnek, személyiségnek, jelenségnek, de mégis mindig azon igyekezve, hogy közben az elemzés tárgyilagos tudományossága se csorbulhasson. A magyar eszszéírásnak komoly hagyományas története van. Az irodalmi esszé történeti körvonalainak fölvázolására alig egy-két éve Rónai László tett kísérletet az Új írás hasábjain. Mármost Simor András esszéi nemigen illenek bele ebbe a Rónai által gondosan megrajzolt vonulatba: magányosan törnek maguknak utat részint ritkaságnak számító témáikkal, részint pedig szemléletükkel. Tudniillik kizárólag a munkásság ügye és a forradalmi mozgalmak mellett elkötelezett írók (és publicisták) elfeledett alakjait emeli ki a feledésből, vagy ismert személyiségeknek a hangadó közvélekedés számára árnyékban maradt oldalára világít rá. Minthogy szerzőnket ez érdekli, s nem más, elképzelhetjük, miért annyira más ez az esszékötet, mint az egyébként érdemes és értékes gyűjtemények, amelyek mostanában irodalmi kiadóinknál napvilágot láttak. De elképzelés helyett mindenesetre jobb elolvasva megismerni. Simor koncepciójában amúgy nincsen semmi kizárólagosság: nem óhajtja „kizárni” sehonnan azokat, akiknek a hősei és eszméi, ízlései és eszményei nem találkoznak össze az övéivel. Ezért ír esszét, nem vitairatot. Portrésorozatot Táncsics Mihálytól Ladányi Mihályig. Amint előszavában megjegyzi: „Kiválasztott szerzőimet tárgyilagos elfogultsággal vizsgáltam..így igaz. Kétségtelen elkötelezettséggel a kiválasztásban, s tárgyilagossággal az elemzésben. Ennélfogva, ha kis költőről ír, nem növeszti „nagyra” csak azért, mert működésében az általa kutatott forradalmi vonzások és választások nyomaira bukkant. Simor András sokszor írt olyat — versben és prózában egyaránt —, ami kíméletlen fogalmazásával is szükségképpen kíméletlen ellenfeleket, sőt ellenségeket toborzott neki kulturális életünkben. Máskor viszont a tárgyilagos szemlélődőből semminemű vitát nem válthat ki írói tevékenysége, mert annak, amit ír és föltár, a haszna is, az előadásmódja is vitathatatlan. Ilyen ez az esszékötete is. Csala Károly