Esti Hírlap, 1987. november (32. évfolyam, 257-280. szám)

1987-11-21 / 273. szám

• Figyelemre méltó kü­lönkiadással jelentkezett tegnap este a Gondolkodó. Arra tettek kísérletet a meghívottak, hogy az ide­ológia, a politika és a gyakorlat kívánatos szere­pének és kapcsolatának né­hány alapkérdését „testkö­zelbe’’ hozzák. Az idő kor­látai közé fogott műsor valóban csak néhányat emelhetett ki az óriási té­mából, és az is nyilván­való, hogy még az itt el­hangzottakról is kell, hogy szó essen a jövőben. Ez az adás már azzal is na­gyon fontos feladatot tel­jesített, hogy megadta a valóban gondolkodó, tehát gondolkodtató alaphangot, ahogyan e kérdésekkel ér­demes a nagy nyilvánosság elé lépni. Friss és nyi­tott volt ez a tegnapi beszélgetés; az elmélet és a gyakorlat emberei szó­laltak meg, reagáltak egy­más nézetére és tapaszta­latára. Nem az elnagyolás könnyű fegyverzetével há­rítva el az olyan égetően időszerű kérdéseket, mint a társadalomtudományok és a politika viszonya vagy a társadalomtudományi ku­tatások eredményeinek kí­vánatos szerepe az irányí­tásban, hanem nagyon is kritikus szellemben érzé­keltetve az e kérdésekben tapasztalható gyengesége­ket. A szólamok ideje le­járt, ezt sugallta az adás is. A gondolkodó emberé legyen a tér — elméletben és gyakorlatban egyaránt. (bársony) O GYÖNGYÖSSY ZOL­TÁN fuvolaestje 27-én, pénteken fél 8-kor lesz a Régi Zeneakadémián (V.­, Vörösmarty u. 35.). Közre­működik Kemenes András (zongorán). KÉT KONCERT SZILVESZTERKOR M­egalakult a Színész Zenekar Olykor haraszttűzként terjed el a hír a fővá­rosban : Színészkoncert lesz. Ezrek indítanak haj­­­szát a jegyekért, s aztán a hangverseny helyén — az utóbbi időkben rendsze­rint a Thália Színházban — a széksorok között is ülnek, s nemcsak a csá­­poló fiatalok, hanem a lelkesedésüket hagyomá­nyosabb módon kifejező idősebb nézőik is tombol­nak. Legközelebb decem­ber 11-én, este 7 órai kez­dettel, majd szilveszter es­­téjén-éjszakán — 7-kor, il­letve 11-kor — lép szín­re a csapat ugyancsak a Tháliában. Kezdeti sikerek Az együttes menedzseri teendőit lelkes mindenes­ként, aki egyaránt végzi az adminisztrációs ügyin­tézést, az előadások szer­vezése, az egyeztetés, a hangszerkölcsönzés és -szállítás korántsem k­öny­­nyű feladatait. Löfler Ist­ván, „civilben” a Madách Kamara művészeti titkára. Neki tettük föl a kérdést: — Hogyan kezdődött? —­­Néhány zenei adott­ságú színinövendék elkez­dett együtt muzsikálni, s aztán a­ pályára kerülve is összejöttek —, ha idejük engedte — egy kis öröm­zenére. Első hajlékuk a főiskola illetve a Nemzeti Színház volt, a közönséget pedig meghívottak, bará­tok, kollégák alkották. A kezdeti sikerek folytatásra ösztönöztek, s a Thália Színházban már szabályos nyilvános koncertek zaj­lottak óriási érdeklődés mellett, s nem csekélyebb sikerrel. Ezek nosztalgia­koncertek voltak, például az LGT és az Illés-együt­tes tiszteletére adtak egy­­egy hangversenyt.­­ A fellépőik nem min­dig ugyanazok voltak, de Lassanként kialakult egy nyolc emberből álló tömör mag. Ők néhány hónapja elhatározták, hogy megpró­bálnak egy nemcsak al­kalmilag összeálló együt­test szervezni. Bubik Ist­ván (Nemzeti Színház, dob), Dunai Tamás (Ma­dách Színház, szaxofon), Forgács Péter (Thália Szín­ház, gitár), Gesztesi Ká­roly (főiskolai hallgató, bil­lentyűs), Homonyik Sán­dor (Rock Színház, gitár), Makrai Pál (Rock Színház, t­rombon), Sasvári Sándor (Rock Színház, gitár) és Sipos András (Vígszínház, ütők), tehát megalapította a Színész Zenekart. Bár nem egyenlő mértékben, valamennyien tanult mu­zsikusok, s a három „rockos” közülük egyenesen zenészből lett színésszé. Természetesen elsősorban nem zenei babérokra töre­kednek, de igyekeznek ar­ra, hogy tehetségükhöz és lehetőségeikhez képest megteremtsék a zenekar sajátos arculatát. Intézmények vannak azon­ban támogatóik között, ha­nem szentélyek is. Presser Gábor bejár a próbákra és szakmai tanácsokat ad, Fábri Péter pedig szöveg­­írásra vállalkozott. Saját számok — Az önálló arculat megterem­tésének nyilván­valóan egyik alapja a sa­ját számok szerzése. Kik az alkotók? — A zeneszerzésben For­gács, Gesztesi, Homonyik és Sasvári próbálkozik, szö­veget pedig Bubik írt. Igaz, ő Petőfi Színészdalát is megzenésítette, ponto­sabban dobkíséretet kom­ponált hozzá. — A korábbi közremű­ködők megváltak a zene­kartól ? — Egyáltalán nem. A jövőben is számítunk Ba­logh Erika, Götz Anna, Kútvölgyi Erzsébet, illetve Benkő Péter, Incze József, Ivánka Csaba, Kozák And­rás, Mácsai Pál, Mikó Ist­ván, Szerednyey Béla és mások közreműködésére, illetve szívesen várunk új vállalkozókat. Legközeleb­bi koncertünkön például Voith Ági lép föl... (morvay) Bubik, a dobos (MTI Fotó : Ilovszky Béla felvétele) MÓRA-KÖTETEK Kamaszregények A 13 és 3­4 éves Adrian Mole már belopta magát a magyar kamaszolvasók szí­vébe, Sue Townsend róla írt könyve a Móra Kiadó bestsellerjeinek egyike volt. Most itt a folytatás, Ad­rian Mole újabb kínszen­vedései, amely megmutatja — mint a cím is jelzi —, hogy nem könnyű az éle­tük még a tizenöt éves fia­talembereknek sem. Való­színűleg éppen így érzi ezt az érintett korosztály ná­lunk is. Csak annyi a kü­lönbség, hogy az ő tanár­nőjük nem a hangzatos Miss Fossington-Gore nevet viseli, hanem egyszerűen Éva néni és nem egy Pan­dora nevű hajadon a szí­vük választottja, hanem mondjuk Mónika. Min­denekelőtt azonban a vá­gyuk közös, hogy meg­értést találjanak az egy­szerre gyűlölt és csodált felnőtt korosztályban. Ezt szeretné Adrian,, és ezért „pedálozik” Kanóc is. Utóbbi egy magyar ka­maszregény főhőse, s Padi­­sák Mihály „teremtménye” Kanóc, az életművész, ép­pen úgy nyakig csücsül a felnőtt élet­e realitásaiban, mint angol társa, Adrian. Igaz, neki nem szülei bo­nyodalmas kapcsolataival kell birkóznia. Nem is ér­ne rá, hiszen nyugodt csa­ládi háttér kell ahhoz, hogy valaki ilyen jól mű­ködő, életképes iskolai kis­vállalkozást hozzon létre, mint ő, s közben ideje le­gyen foglalkozni a kedves Mónival­la. Mindkét könyv méltán számíthat a serdülőkor­osztály rokonszenvére, s ehhez mi felnőttek öröm­mel csatlakozunk. Hiszen gyerekeink számára sok­szor alkalmasabbak pél­dának ezek a regények — amelyek életközeliségük ellenére is romantikusak, hiszen főhőseik félig a képzelet világában élnek —, mint a mi életünk, amely túlságosan szürke és lélektelen egy tinédzser igényeihez, fantáziájához mérten. Felfrissülni és erőt meríteni a serdülőko­ri küzdelmekhez és a csa­lódások elviseléséhez igen alkalmas Kanóc és Adrian Mole története. (m­ár) Opera Heming­wayről Az International Herald Tribune jelentése szerint, a havannai nemzetközi feszti­vál új opera ősbemutatójá­val nyitott. Ernest Heming­way az opera hőse, zene­szerzője pedig a szovjet­örmény komponista, Jurij Kaszarijan. A zeneszerző így nyilatkozott: „Heming­way élete és irodalmi mun­kássága azt bizonyította, hogy az emberiség szerete­­tét nemcsak szavakkal le­het kifejezni, hanem az em­ber teljes életével is. Ez inspirált a zenére”. Támogatók — A napjainkban oly­annyira divatos extrava­gáns nevek helyett az egy­szerűen és magyarul hang­zó Színész Zenekar elne­vezést választották. Ez bizonyára kifejez valamit törekvéseikből... — Igen. Egyrészt azt, hogy a zenekar tagjai első­sorban színésznek tekintik magukat, másrészt, hogy önálló számaik nagy részé­nek témája a színház, s végezetül hogy kizárólag színházban vállalnak fellé­pést. Egyébként­ nem ajánlgatjuk magunkat, de ha hívnak valahová, me­gyünk. — *Kik támogatják a ze­nekar munkáját? — A Thália Színház (ez érthető, hiszen Forgács Pé­ter a Thália tagja, Bubik István Kazimir Károly nö­vendéke volt, Gesztesi Ká­roly pedig jelenleg is az ő osztályába jár­ azzal, hogy helyet ad a fellépé­seknek. A Rock Színház hangosát, és kölcsönzi a hangszereik egy részét, a Rátkai Klub pedig a pró­balehetőséget biztosítja. Ez igen fontos, hiszen a nyolc tag közül egy főiskolás, a többi pedig öt különböző színházban játszik, tehát próbálni csak az éjszakai órákban tudnak. Nemcsak THIERY ÁRPÁD: Ismerkedés A barátnője segíteni akart. Vincéről tudta, hogy figyelmes, keresni fogja Zsófi kedvét, emel­lett bizonyos férfiesendő­­séget is mutat majd, ami­re a nők kislány koruktól kezdve érzékenyek. Zsófit viszont könnyű volt szinte a könnyekig meghatni: egy érzelmes kis történettel, jókor elejtett bánatos megjegyzéssel, simogató mozdulattal. — Kifélék? — kérdezte Zsófi gyanakodva. A barátnője megnyugtat­ta: — Ne félj, a bátyám ba­rátai. Zsófi még mindig nem állt kötélnek. — Mit fogok én ott csi­nálni? — Én hallgatom őket. — Miről beszélnek? — Csupa okosakat mon­danak. Egyetemiek, mérnö­kök, tanárok. Zsófi végül is, feltétel­lel, igent mondott. — Jó, de nem maradok sokáig. A barátnőjével a múlt századi cserépkályha köze­lébe húzódtak. Afféle zug volt ez a lakásban. Zsófi ezzel tulajdonképpen meg is elégedett, mint aki tud­ja, hogy hol van, s mire számíthat, a kérdés pedig, amit még a lépcsőházban tett föl magának — Mit fogok én itt csinálni ? ... —, abban a pillanatban elveszítette a jelentőségét, amikor a lármából s a ci­garettafüstből előlépett egy magas, kisportolt, szakál­las fiatalember. Fekete szemei mohón, sürgetőn égtek. — Mit szól mindehhez az ifjúság? — kérdezte. Zsófi fülig pirult, pedig semmi zavarba ejtő nem volt Vince megjelenésében, kérdése is nyilvánvalóan barátkozó hangú, sőt, egy kissé vidám. A lány vá­lasz helyett a kezét nyúj­totta. Határozottan, ám nem tolakodóan, mégis fi­gyelmeztetve a fiatalem­bert bizonyos íratlan sza­bályokra. ■— Balog Zsófi... A fiatalember is bemu­tatkozott, leült a lány mellé. Zsófi zavara bámu­latos gyorsasággal múlt: szűnőben a kínos feszen­gés, arcán a szégyen pá­rosságát, az izgalom pírja váltotta fel, bár az első percekben a figyelme meg­oszlott a fiatalember kér­dései és a gyanakvás kö­zött: nem valami előre ki­tervelt dologról van-e itt szó, vagy ez a szemrevaló férfi saját magától talált oda hozzá, de nem sok ideje maradt a töprengés­re, mivel Vince nem fu­karkodott a kérdésekkel. Gyakorlott nőfaggatónak mutatkozott, de nem udva­riatlan módon, mint aki mihamarabb túl akar len­ni az ismerkedésen. A kérdések csoportosításában nemcsak dialektika volt, hanem finom elegancia is, a föltevésben figyelmesség, így aztán Zsófi rövid idő alatt túltette magát, hogy a barátnője, aki hűsítőért ment a konyhába, elfelej­tett visszajönni. — Mivel foglalkozik? • — érdeklődött Vince. — Számokkal. — Én is — mosolygott a fiatalember. — Csak nem pénztáros maga is? A zavar egy pillanatig sem tartott. — Matematikát tanítok. Zsófi jól érezte magát, felnőttesen válaszolgatott, bizonyos kacérsággal is, hogy aztán egyszer csak ő maga vegye át a kezdemén Az esszéíró magányossága Jó páran elorozták már a sajtóban a hatvanas évek sikeres angol kisregényé­nek és filmjének címötle­­tét („A hosszútávfutó ma­gányossága”), ne róják hát föl nekünk se vétikül, ha szintén ezt tesszük, Simor András Táncsicstól Ladá­nyiig című esszékötetéről szólva. Még a sokrétű tevékeny­ségét számontartó olvasók­ban is meglepetést kelthet, hogy Simor vérbeli esszé­­íróként mutatkozik be. A költőről köztudomású volt eddig is, hogy időnként rá­pirít a történészekre, s köz­zétesz műveltségünkből hi­ányzó dokumentumgyűjte­ményeket (például Szamu­ely Tibor összes írását és beszédét, vagy említhetjük Táncsics és Vasvári hozzá­férhetetlen, illetve részben nyomdafestéket sosem lá­tott írásainak megjelente­tését, amelyet szintén az ő kezdeményezőkedvének köszönhetünk), ugyanígy irodalomtörténészi „ásatá­sainak” eredményeivel is találkozhattunk (mint ami­lyen a múlt századi költő, Darmay Viktor verseit tar­talmazó könyv volt), s hogy mindemellett tekinté­lyes műfordítói életművet épít — elsősorban a latin­­amerikai költészet tolmá­csolásával —, irodalmi-po­litikai antológiákat állít össze, spanyol nyelvi tan­könyveket ír. Most megkí­sérelte kötetbe fogalmazni azt, amivel magányos ku­tatóként foglalkozott éve­ken át. Az esszé — ami eredeti­leg kísérletet, próbálkozást jelent — sajátságos válto­zata a tudományos tanul­mánynak: indokoltan sze­mélyes és ugyanakkor szép­irodalmi igényű és nem­egyszer ilyen módszerű föltárása egy-egy terület­nek, személyiségnek, jelen­ségnek, de mégis mindig azon igyekezve, hogy köz­ben az elemzés tárgyilagos tudományossága se csor­bulhasson. A magyar esz­­széírásnak komoly hagyo­mánya­­s története van. Az irodalmi esszé történeti körvonalainak fölvázolásá­ra alig egy-két éve Rónai László tett kísérletet az Új írás hasábjain. Már­most Simor András esszéi nemigen illenek bele ebbe a Rónai által gondosan megrajzolt vonulatba: ma­gányosan törnek maguk­nak utat részint ritkaság­nak számító témáikkal, ré­szint pedig szemléletükkel. Tudniillik kizárólag a munkásság ügye és a forra­dalmi mozgalmak mellett elkötelezett írók (és publi­cisták) elfeledett alakjait emeli ki a feledésből, vagy ismert személyiségeknek a hangadó közvélekedés szá­mára árnyékban maradt oldalára világít rá. Mint­hogy szerzőnket ez érdekli, s nem más, elképzelhetjük, miért annyira más ez az esszékötet, mint az egyéb­ként érdemes és értékes gyűjtemények, amelyek mostanában irodalmi ki­adóinknál napvilágot lát­tak. De elképzelés helyett mindenesetre jobb elolvas­va megismerni. Simor koncepciójában amúgy nincsen semmi ki­zárólagosság: nem óhajtja „kizárni” sehonnan azokat, akiknek a hősei és eszméi, ízlései és eszményei nem találkoznak össze az övéi­vel. Ezért ír esszét, nem vitairatot. Portrésorozatot Táncsics Mihálytól Ladá­nyi Mihályig. Amint elő­szavában megjegyzi: „Ki­választott szerzőimet tár­gyilagos elfogultsággal vizsgáltam..így igaz. Kétségtelen elkötelezett­séggel a kiválasztásban, s tárgyilagossággal az elem­zésben. Ennélfogva, ha kis költőről ír, nem növeszti „nagyra” csak azért, mert működésében az általa ku­tatott forradalmi vonzások és választások nyomaira bukkant. Simor András sokszor írt olyat — versben és prózá­ban egyaránt —, ami kí­méletlen fogalmazásával is szükségképpen kíméletlen ellenfeleket, sőt ellensége­ket toborzott neki kulturá­lis életünkben. Máskor vi­szont a tárgyilagos szemlé­­lődőből semminemű vitát nem válthat ki írói tevé­kenysége, mert annak, amit ír és föltár, a haszna is, az előadásmódja is vitathatat­lan. Ilyen ez az esszékötete is. Csala Károly

Next