Esti Hírlap, 1996. február (41. évfolyam, 27-49. szám)

1996-02-16 / 40. szám

5 QSl) ,StL­­S 3:­­ Bökk Marica KJK VC Ui­X,grófnő Édes. Levest kíván. A mamája intelme: az olaj a gyomornak, azt mindig egyen. És álmos is. Már indulna a Fórum Hotelba aludni. Ezt mondogatta az Operettszínházban ’92-ben is (Németh Sándor ren­dezte a Marica grófnőt). És két perc múlva majd szétrúgta a színpa­dot. Rökk Marika inkognitóban jött Budapestre. Egyes egyedül az Esti Hírlap Exkluzív lehetett a tanúja ittlétének. Fölrántja a lábát a füléig két mondat közt és nevet: „ez bizony recseg”. Nyolcvankét esztendős és ötödik órája áll a mikrofon előtt. Hangfelvétele van a rádió 22-es stúdiójában. Karjait szét­tárja, a csípője is mozdul, ahogy rákezdi: Szép város Kolozsvár... Tennék alá a széket, üljön már le. Párizsit, sajtot harap a stáb papirosból zsömlével, a minde­nese neki is szóli, hozzá két korty a pezsgő. Show készül vele a televízió számára, mely az éle­tét is bemutatja a Marica grófnő című operetten keresztül. Ren­dezője Csenterics Ágnes (a képen Rökk Marika mellett), aki a ’92- es fergeteges budapesti fellépés óta nem tett le arról, hogy lefor­gatja ezt a filmet. A díva pedig hetekkel előbb gyakorlásba kez­dett Bécstő­l 35 kilométerre lévő otthonában — háromszintes, nem hivalkodó ház, nagy kert kutyával, macskával és a régi Városliget virágillatával. Az alagsorban az őt ide is elkísérő mindenes, egy szép fiatalasszony lakik férjestől, s bár nem színésznő, re­mekül érti őt, és a padlót is csillogó­ AA­W - ra mossa. Marika Rökk lehetőleg magyarul beszél, még bécsi színésznő lá­nyával, Gaby Jacobyval is. „Pro­filból hasonlítunk, de ő maga­sabb és szeriőz. Én kölyöktípus vagyok.” — Ne gondolják, hogy olyan egyszerű táncolni az én korom­ban — mondja. — Már lusta lettem. Áh, most, öltözzek ki, sminkeljek? Annyi volt az éle­temben az ilyesmiből! De hát elrontottam a közönséget! Ahogy belépek, máris a lábam­ra néznek. Egy nemzetközi társasággal rá néznek. Egy nemzetközi társasággal kiszámítottuk, és remélem, az igazat mondjuk, hogy én va­gyok az egyetlen, aki nem adta be a derekát az időnek, aki a szteppet, az akrobatikát 73 esz­tendősen is úgy tudta, mint 30 éves korában. — Az hogy lehet? — Nem voltam iszákos, nem ci­garettáztam, mint egy jó sportoló. Mindig tele voltam ambícióval, csak ez a pálya érdekelt, minden másban megbuktam volna. Külö­nösen szerettem, ha a közönség nevetve ment ki a színházból az­zal, menjünk még valahová egy kis borra, és álló este arról folyt a szó, mit láttak a Marikával szín­padon és filmen. Csodálatos, hogy még annyi temperamentumom van! Sok minden megtanulható, ha az embernek van pénze, de az egyéni kisugárzást a Jóisten adja. Nemcsak a láb táncol. A lélek is. A szem. — Hány esztendősnek érzi magát? — Olykor annyinak, mint va­lójában, hiszen ember vagyok én is. Ilyenkor gyakorolok, kedves dolgokra gondolok, és visszatér a ruganyosság. — Nem hízott el. — Direkt fogyókúrába nem fogtam soha, és drasztikusan szólva, amikor én a próbák után levetkőztem, mindenem csurom vizes volt. Mert én vagy gyako­roltam, vagy nem gyakoroltam. Amit én beindítottam, az be volt indítva. — A partnerei szerették? — Tiszteltek. Egyikükkel sem kerültem közelebbi viszonyba, különben zsenírozott volna a csókjuk, az ölelésük. A partner olyan volt számomra, mint egy rekvizit... egy tárgy... — Olvastam, nem volt kalan­dos magánélete, inkább önmeg­tartóztató, szinte apácához illő... — ...na nem, nem és nem. Mit kezdtem volna a temperamentu­mommal? Na, jól néznék ki! Én, aki 150 százalékig nő vagyok, fér­fi nélkül? Nahát! Ez egy kis nagy túlzás! Dehogyis, dehogyis, akit szerettem, azt viszont sokáig sze­rettem. Gaby apját tíz évig, a ba­rátomat tizenkettőig. A második férjem kitűnően rendezett, intézte a stájert (az adót — a szerfő.), be­csületes, korrekt, egyenes volt. Pótolhatatlan. Hozzá 35 esztende­ig voltam hű. Most már hiába nem lennék hű... kinek kell... az én koromban... Ez a férjecském tíz esztendeje halt meg. Igazi férfi volt. Mellém csak igazi férfi kell! — Milyen az igazi férfi? — Diszkrét maradok. Maga is biztosan tudja, hogy milyen, ne kérdezzen ilyen naivan! — Szerencséje volt a férfiak­kal? — Már miért ne lett volna? Akkor azt mondták, rajtam minden szép. Talán ez kis túl­zás. De azért én jól megnéztem magam a tükörben, és megál­lapítottam: tényleg! Szép volt a fogam, a szemem, az arcom, a testem, a kis didim, gyönyörű lábam volt, és nem nagy popsim és hasam. Nem tudjul, most mit lehet itt az újságokban, nem baj, ha az ember úgy beszél, ahogy érzi? — Jávor Pál nem udvarolt? Ön 21 éves volt, amikor együtt ját­szottak. — A Pali lett volna a típusom, de mit csináljak: ott volt a papa, a mama. Azt mondogatták: belőlem világsztár kell legyen. Ezt a Pali is tudta, édesen bókolt, de akkor volt egy nagyívű, hosszú szerelme, és én az ilyesmibe nem avatkoz­tam bele. De szép pár voltunk. — Mit kezd Magyarországon , az idejével? — Sokat megyek a temetőkbe. Nemrég meghalt a bátyám is, az Eduska Kalocsán. — Rökk Marika boldog? — Ha én nem volnék az, ha nekem nem lenne ennyi elég arra az időre, amíg élek, az volna a hatalmas bűn. Csodaöreg, aki 79 esztendősen is röpdösött a deszkák felett az Operettszínházban. Előbb persze csodagyerek volt. Ahogy a hévízi pavilonban megszó­lalt a zene, csiklandozta a fantáziáját és nyolcévesen táncra perdült anélkül, hogy valaha látott volna ilyet. Jászai Mari nyomban odalépett a szüleihez: taníttas­sák, mert a művészetből fog megélni. A kis piruettki­rálynő, az akrobata, műlovarnő, háló nélküli trapéz­táncos, álomrevük királynője, operett- és revüfilmek csillaga, bulvárszínházakban és talk-show-kban sze­replő művésznő hetvennégy éve sikeres. Születésna­pi televíziós show-műsorát tizenegymillióan nézték meg Németországban. A fürdőszobában a világ bár­mely tájékán magyarul énekelt, de német filmjeiben is mindig elejtett egy-egy magyar mondatot. Kétszer távozott Magyarországról, 11 esztendősen, hogy fellépjen a párizsi Moulin Rouge-ban, majd a Broadway-n meg Londonban. Majd 22 évesen újra, mikor szerződtette a berlini UFA-filmgyár. Amikor 58 év után először fellépett itthon, az Operettszínházban a csilláron is lógtak. Ahogy 79 évesen a shimmybe kezdett, leállt az előadás, s a rivalda elé kellett jöjjön, hogy megköszönve a tapsorkánt, folytatódhasson a darab. A tizennégy este után inkább kivágta volna a cipőt, hogy belegyömöszölje a nagyujját, ami begyul­ladt, de meg kellett operálni. Elterjedt, hogy levágták, „de aki lát, észreveheti, nem műlábbal piruettezek”. „Ha telt a nézőtér, nem bírok csak úgy bejönni, feltán­colva, vagy inkább röpülve jövök kicsikét.” WWSZEBEJU SÓVÁR/ /V gjT ANDRÁS Sj1 ZSUZSA J nép Ls írao r­ v. i W^M Ik Uiflj^RggtoflCJA I ____________________ AIMW/mkia _____________________________________________________ Q rem­ek­á­r// Jasiorv 1996­. február 16.,pénteki

Next