Esti Hírlap, 1996. november (41. évfolyam, 220-226. szám)
1996-11-01 / 220. szám
Et y ETTEK, ITTAK, TÁNCOLTAK Üzletté vált a temetkezés Sokan elhagytuk a szülőhelyünket s a közösséget, ahol nevelkedtünk. Halottainkhoz több száz kilométert kell utaznunk, s virág sem nyílik kertünkben. A temetőkultúra, a végső tiszteletadás üzletté vált. Legtöbbször idegenek állnak az élettől búcsút vevők mellett, s idegenek ássák ki a sírokat. A múlt században terjedt el az a szokás — mondja dr. Deáky Zita etnográfus —, hogy a sírhalmokat feldíszítik. A halottak napja évezredes múltra tekint vissza. Legelőször 998-ban a bencés szerzetesek emlékeztek a halottaikra, majd néhány évvel később XIX. János pápa a kereszténység ünnepévé tette, misével, körmenettel. Mostanság márványból, műkőből készült síremlékekre visszük a virágainkat, a monolitok kultúráját éljük. Míg őseink tudták, hogy földi halandóként legfeljebb két nemzedéken keresztül emlékeznek rájuk az utódok — a fejfák is fából készültek —, addig mi az emlékműveinkkel mintha az elégedetlenségünket fejeznénk ki az életben elértekkel. Legjobb esetben a kis közösségek egy helyütt nyugszanak a köztemetőben, de sokszor az elhunytak magányosak, mint születéskor vagy halálukban. A kórház elvette, vagy mi adtuk őt át. A kereszténység előtti időből maradt ránk hagyományként a halotti tér, sőt nagyon sokáig a hozzátartozók, szomorúságuk kifejezéseként, a temetőben ettek, ittak, táncoltak. Most alig pár percet időzünk az elmúlásra figyelmeztető sírköveknél Halottak napján illett megajándékozni a koldusokat, mint más többi jeles ünnepen, hogy imádkozzanak a halottak lelki üdvéért... A gyertyagyújtás szokása a múlt században terjedt el. Ott lobogott az ablakban a gyertyaláng, ahol nem tudtak elmenni a halottak sírjához. Rozs Borbála A gyertyagyújtás szokása még a múlt században terjedt el ______________ _______________ PESTRŐL# BUDÁRÓL, 1996. november 1péntek ,ARANYKOPOTT" FELÍRÁSOK X T)IV. Pest-budai sírkertek A régi pestiek barátságosabb viszonyban voltak a túlvilággal, mint mi, kései utódaik. Miután Mária Terézia megtiltotta a templomok körüli temetkezést, fás, lombos, virágos sírkertek nyíltak meg Pesten és Budán. Kicsi volt a város, élők és holtak ismerték egymást, nem építettek maguknak atombiztos kriptákat neonvilágítással, bíztak benne, hogy majd az örök világosság fényeskedik nekik. Pest első központi temetője a mai Nyugati pályaudvar mögött, talán éppen a Lehel piac helyén, kedvelt kirándulóhelynek számított. Hunfalvy János, Buda-Pest egyik első leírója a sétahelyek közé sorolja: „Azelőtt a váczi töltés mellett s a város északi végin terülő régi temetőt is szívesen keresték föl, nemcsak azok, kiket elhunyt kedveseik emléke oda vonzott, hanem mindazok, kik a berek hűs árnyékában, a sírokat ékesítő virágágyak, emlékkövek, hegyes oszlopok és gúlák között sétálni s mélázni akartak. Miután újabb időben a város leginkább azon oldal felé növekszik és tágul, 1849-ben a Kerepesi vonal közelében, mintegy 40 négyszeg holdnyi új teret jelöltek az általános temető számára. Most a váczi temetőt nemcsak elhanyagolják, hanem szép facsoportjait már csaknem teljesen kipusztították, jóllehet még sok víz folyand le a Dunán, míg helyén utczák fognak emelkedni.” A Víziváros temetőjét — a mai Szilágyi Erzsébet fasor és Kútvölgyi út között — a XVIII. század eleje óta használták. Itt találták meg századunk elején a kivégzett Martinovics apát és jakobinus társainak jeltelen sírját. A Krisztinaváros és a Tabán másvilágra költözötteit a Tabáni temetőben temették a Csörsz utca és Hegyalja út környékén. Itt nyugodott a „szent öreg”, a koldusszegény pap, Virág Benedek, aki étkeit maga főzte, és nyitott szívvel fogadta költőtársait. A vén Tabán legforgalmasabb útja egy akácoson át vezetett, és még századunk harmincas éveiben is régi sírkövek márványkeresztjei fehérlettek az árnyékban. A rég letűnt városrész egyik felidézője így emlékezik: „Csodálatosan érintkezett itt az élet a múlandósággal. Temetőknél szokatlan átjáró volt az, ott senki sem kerülgetett az örök porladozók kedvéért, hanem mindenki átvágott az Isten kertjén arra, amerre a kitaposott gyalogösvények mutatták az utat. A hantok között, nyári rekkenők idején, a környék lakói zsúrokat tartottak. Egynéhány fekvőszéken, felfordított ládán, ledőlt sírkövön foglalt helyet a társaság. Az OMTK szomszédos fiókjaiból hoztak tejet, meg kakaót és víg terefere közben iddogálták azt.... Az elhagyott sírok egyikemásika még hirdeti, hogy kit rejt gazbenőtte hantja. Aranykopott felírásokból ki lehet betűzni egy-egy nevet, mely már nem jelent semmit és senkit. Ki emlékezik ma Pater Marich Ádámra, aki pedig a derék franciskánusok tartományfőnöke volt vagy Csanády István úrra, aki beamter volt és gyorsíró. Ráth Péter pedig csak a felesége nevének köszönheti, hogy az, aki a sírja mellett elmegyen , egy percre megáll, mert a felesége Semmelweis lány volt, az Anyák megmentőjének tisztes családjából való.” Ma a Kongresszusi Központ gesztenyése susog poraik felett. A múlandóság fölötti szomorúságot enyhíti a jövőbe vetett biztos hit, amit Jókai Mór fejezett ki — mai szemmel nézve jogos optimizmussal 1872-ben. Jeney Kálmán az És mégis mozog a föld főhőse, miközben a saját sírjának helyét keresi az egykori ferencvárosi temetőben, arról elmélkedik, hogy nemzedékének törekvései miként válnak valóra, haló poraikból hogyan lesz az épülő Budapest habarcsa. „Ez a hely itt egykor város fog lenni, és porainkat összekeverik a paloták vakolatával. — Igen, igen! Ez a nagy homokpuszta itt közülünk paloták hosszú sorával, lesz beépítve. Száz meg száz iparűző gyár kéménye fogja fekete füstjével szőni fölénk a szemfödelet, s gépeink zúgása fogja képezni a föld szívdobogását, mely bennünket ébren lenni készt. Terjeszkedni fog az égsark minden része felé a kővé vált élet, s a sírokat beépítik utcasorokkal! Az elvetett magból cédrusfa lesz! A hosszú Duna-partot fejedelmi házsorok koszorúzzák, s azok között a tudomány, művészet, ipar, kereskedelem monumentumai! A köztereken a hírheded ősök ércszobrai fogják hirdetni múltunkat. — A királyi Duna tükrét állóhidak ölelik át, ércből, kőből, örök építmények. Gőzhajók seregei lepik el folyamunkat, miket csak hírükről ismerünk meg most, s vasutak hosszú vonalai fognak összetalálkozni városunk alatt, mikről még most csak külországok beszélnek. És lesz népünk, amely hazájának örül, mely nevének díszére munkál, lesznek nagy embereink, kiket a világ bámulni fog, lesznek hőseink, dicső szellemeink, kikben újjászületünk, lesz életünk, melynek szűk lesz ez a város; leszünk nemzet, mint még sohse voltunk, és az utókor írójának nem kell költeni, hanem csak a valót leírni, hogy dicsőítse hazáját.” Erki Edit „Élők és holtak ismerték egymást" i ^ ^ n p" ^ mmm M ■■■■ mmm ■ ■ mmmm Mmm Lbm ■ m Lhh SZEMMŰTÉT NÉHÁNY MÁSODPERC ALATT A Focus Medical Magyarországon 1990-ben elsőként vezette be a rövidlátás, távollátás és asztigmia mikro-szemsebészeti korrigálását. Az eddigi több mint 5000 sikeres műtét alapján bevezettük a világszerte újdonságnak számító, néhány másodperc alatt elvégezhető excimerlézeres eljárást. További ambuláns szolgáltatásaink: - cataracta (szürkehályog) műtétek - kancsal-műtétek - szemhéjplasztikák - egyéb lézeres szemműtétek További információ és bejelentkezés: Focus Medical Budapesti Mikro-Szemsebészeti Központ 1528 Budapest, Szanatórium u. 2. , Tel.: 176-1371, 176-0733/1170, 1320, 1321, 1322 sl JI ZV i , ' //Vi /I VWwiXv I s > \ \ j\ * ^ V v EGY HELY, AHOL AZ UTCÁKNAK SZÁMUK VAN ^ Hol m mao a harangju 7 A rákosligeti kertben álló kerámiaszobrok a szomszéd fákkal együtt lassan beleszürkülnek az őszi estébe. A galériának is beillő szoborkert szélén áll a műterem, ahol Csekovszky Árpád Munkácsy-díjas keramikusművész közel negyven éve dolgozik. Pár napja a XVII. kerület első díszpolgára. — Nyolcéves koromtól élek Rákosligeten, innen jártam iskolába, majd főiskolára is. 1947-ben a Szépműves Líceum diákjaként részt kellett volna vennem egy Mindszenthy-ellenes tüntetésen, de diákfejjel azt mondtam, nem megyek. 1950-ben, amikor felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára, a vizsgabiztos azzal a kérdéssel fogadott, miért nem mentem el arra a tüntetésre. Az Iparművészeti Főiskolán Borsos Miklós műhelyébe kerültem. A szabad szellemi légkör annyira megtetszett, hogy ott maradtam tanársegédnek, később a kerámia szak vezetője lettem, és tanítok immáron nyugdíjasként is. Arra törekszem, hogy keramikusnövendékeim ne más képzőművészek kiszolgálói legyenek, hanem alkossanak önállóan. — Keramikusként nem csak kisebb tárgyakat alkot. Többméteres köztéri szobraival és épületdíszeivel szerte az országban találkozhatunk. — Ez utóbbi már főiskoláskorom óta izgatott. Az épületdíszítésben részben azt az utat követem, amit Lechner és Zsolnay járt előttem, és amelyet az Iparművészeti Múzeum is fémjelez. Vidéki munkáim mellett Budapesten a volt Emke kávéháznak és a Népstadion Játékcsarnokának a belső kerámiaborítását készítettem el. A kerámiát köztéri szobrok építőanyagaként használom, s ez különleges alkotófolyamatot igényel. A kerámiaszobrok ugyanis belül üresek, és egyenként kiégetett darabokból rakom őket össze. A XVII. kerület óvodáiban és közterein ilyen kerámiaszobraim láthatók. — Mennyire változott meg Rákosliget az elmúlt ötven év alatt? — Nem tartom túl szerencsésnek, hogy az ötvenes években kiterjesztették Budapestet, és a Rákos menti települések a nagyváros részei lettek. Igaz, hogy a fővároshoz csatolással jobb lett a közlekedés és a közművesítés, ám a régi városközpontot teljesen szanálták, és helyébe betonkolosszusokat emeltek. Rákoskeresztúr helyén már Szent István korában is volt templom, aminek a földben fekvő alapjain most lakótelep áll. Az emberléptékű tájak, mint például a Rákos-rét vagy a Rákos mezeje, eltűntek. A Rákos-patak mellett gyermekkoromban még tarajos gőtét és békát fogtunk s templomok tornyait láttam, a keresztúrit, a csabait, és a harangszó ott lebegett a rétek fölött. Szerencsére Rákosligetet, szűkebb környezetemet elkerülte a szanálás, és a település megtartotta száz évvel ezelőtti szerkezetét, középen a főútvonallal, jobbra-balra a számozott utcákkal. Már többször akartak neveket adni az utcáknak, de mi ragaszkodtunk a számokhoz, mert ezek legalább nem változnak. Szeretem ezt a városrészt, rövid sétányira van a cinkotai erdő, de közel a város is, bármikor el tudok menni egy jó koncertre vagy kiállításra. Régen a helybeliek megismerték egymást, megálltak beszélgetni, meghallgatták egymást; ez volt a kisközség varázsa. A környék csendjét csak a szódás szekere törte meg, amikor napjában kétszer elment az ablakok alatt. Ma a környékünkön hatalmas a forgalom, a XVII. kerület nyolcvanezer lakosa a főváros belső kerületei és a városrész között ingázik. Szeretnénk visszaállítani a nyugalmat, a csendet, a tisztes polgári kapcsolatokat, ezért kiállításokat szervezünk. Örömmel tapasztalom, hogy az Erdős Renée-villának jó a híre, és a művészek egyre szívesebben hozzák ide a munkáikat. Almási Tamás