Esti Ujság, 1939. február (4. évfolyam, 26-48. szám)
1939-02-01 / 26. szám
4 KÉPZŐMŰVÉSZET Téli tárlat a Műcsarnokban Kétszázhatvannyolc kiállító több mint hétszáz művét láthatjuk a Műcsarnok téli tárlatán. Már ez a hatalmas mennyiség önmagában is elkerülhetetlenné teszi, hogy az előző évekéhez hasonlóan ezen a kiállításon is nagy számmal szerepeljenek selejtes, oda nem való művek. A Műcsarnok művészetpolitikája egész szellemének alapjaiban kell megváltoznia ahhoz, hogy egészséges, előbbrevivő, termékeny élet alakulhasson itt ki. Az első termet Karlovszky Bertalannak, a magyar portréfestészet érdemes munkásának és Zala Györgynek, a századforduló reprezentáns szobrászának művei töltik ki. A megmunkálás végsőkig kicsiszolódott naturalizmusát, az anyagszerű színkezelés virtuózum mesteri technikáját figyelhetjük meg Karlovszkynak az előkelő Magyarországot megelevenítő portréiban. Legjobban nekünk mégis a Fővárosi Képtár tulajdonában levő Parasztasszony, feje tetszik nemes, egyszerű méltóságában. Az aprólékosan részletező portréi mellett tanulságos megfigyelni a fiatal Karlovszky színeiben párizsiasan feloldott és atmoszferikusan lágytónusú régebbi műveit, amelyekről az az érzésünk, hogy ezek fogják inkább kiállni a festői látás mélyebb költöiességével az idő próbáját. Zala György nagyszámú monumentális műveihez készített vázlatai mellett külön értéket képvisel Horthy Miklós kormányzóról készített mesteri portréja. Művészi múltúnk ezen két nagymesterének művén kívül négy külön kollekció is szerepel a kiállításon. Komáromy Katz Endrének negyvenéves munkásságának jubileuma adhat ezúttal jogalapot külön teremre, viszont teljesen érthetetlenül állunk ezen kiemeléssel szemben Horváth Béla kedvesen jelentéktelen piktúrájánál és Kassa Gábor a mesterségbeli ügyességnél alig továbbmenő vízfestményeinél. Legkevésbbé értjük azonban a különtermet Mihalovits Miklósnál, akinek termét legnagyobb részben érzéki szenzációkat hajhászó, művészeten kívüli, feltűnést kereső, bizonyos párizsi lapokba illő képek töltik ki. Ugyanilyen ízléstelenségek szúrnak szemet a további termekben is egy-egy festménynél. Az újabb spirituális irányzatokkal szemben idejutott hát a hazug megtévesztésként „konstruktívnak” kikiáltott, valójában a dekadencia csődjébe fulladt, megáporodott kései naturalizmusunk! A rossz képek tengeráradatába mégis biztató jelenségként csillan fel egy-egy komoly érték is, amelynek alkotója magasabb törekvéseket és művészi becsvágyat árul el. Lehetetlenség mindegyikkel külön foglalkoznunk, mégis teremről-teremre haladva fel kell említenünk Istókovits Kálmán, Buzi Barna, Jidvary Pál, Czencz János, Szuhodovszky Mihály, Szabó Dezső, Moldvay-Krajna János, Kárpáthy Jenő, Bosznay István, Juszkó Béla (különösen sikerült a virtuóz színmegoldású Losonci bevonulás), Baranszky E. László, Kövesdy Géza, Förstner Dénes, Pécsi Pilch Dezső, Kézdi Kovács László, Papp Domonkos, Solymossy Cz. Viktor, Mezey Arthur, Mikus Gyula, Pál Nagy Zsigmond, Vigh Bertalan, Kőhalmy Henrik, Burián László, a munkácsi hagyományokat felelevenítő erdélyi Gáli Ferenc, a Casorati és Szőnyi hatást mutató, mélyen lírikus lorbersbergi Lorberer Anna, Dér Sándor, boldogfai Hajgató Ferenc, Mocsay Béla, Éless István, Vitéz Pataki Ferenc, Klimó István, Ijjász Imre, Mikus Gyula festményeit, illetve szobrait. Nagy vesztesége piktúránknak az elhúnyt Domján Árpád, akinek az olasz quatrocento szellemében fogant átszellemülten finom két portréja kivételes tehetséget árul el. A nagyteremben az orvos Hősi-emlékműpályázat tervein kívül több jól sikerült szoborban gyönyörködhetünk, így különösen szép Zölley Gyula Figyelő fiúja, Györy Dezső gipsztanulmánya. Buzi Barna leányportréja, Turáni Kovács Imre Felvidék című nemes egyszerűségében igen kifejező alkotása, a primitív, de ősi formálóerejű Szabó István Négyökrös szántás című Körtefa-kompozíciója, Vargha Ferenc Sóbálvány terrakottája, Antal Károly Női feje és a szoborcsarnok falán K. Nagy Sándor és Szemerey Zoltán markáns ólommetszetei, illetve tusrajzai. Friss levegőt hoz a kiállításra három teremnyi anyagával a Magyar Rézkarcolók Egyesülete. Itt jólesően láthatjuk a kiválogatás magasabb igényességét, másrészt a kiállítók mondanivalóinak súlyos komolyságát és egészséges fejlődni vágyását. A szép anyagból külön ki kell emelnünk Buday György, Molnár C. Pál, Patkó Károly, Pohárnok Zoltán, Torday-Schilling Oszkár, Gallé Tibor, Weil Erzsébet, Szőnyi István, Emanuel Béla, Barcsay Jenő és Vargha Nándor Lajos remekbe sikerült rézkarcait, krétarajzait, fametszeteit. TÓTH DÉNES tsü Utely Szerda, 1939 február 1 FÉLIX írta: I?sátos Gyarmathy László Nem ismerik Félixet !... Ah, úgy beszélnem kell róla. Épp a minap találkoztam vele. Nagyon komoly, szűkszavú ember. Lágy angol szövetruhát viselt, bár a nadrág hátul, mint valami zászlós jeladás, túl bőven kibuggyant, lábán karcsú formájú vadontúj cipő, oly vidám világossárga, mint a kacsa lába, de a cipőkben libbenő óvatossággal, kicsit sziszegve járt. Ennek oka az, hogy Félix köztársasági alapon öltözködik és általában Félix ingyen él, azért Félix. A „köztársaságot” kiterjedt baráti köre alkotja, körülbelül félévenként mindenkinél látogatást tesz, résztvevőn, áhitclosan végighallgatja panaszaikat, aztán magáról annyit árul el, hogy félévi útra indul, s csak még néhány jó zoknira volna szüksége... A módszert így magyarázta nekem: •M Az emberek nemhogy jók lenni nem tudnak, de még néha, ritkán, jót cselekedni is elfelejtenek. Én szeretem a barátaimat s hozzásegítem őket e jóérzéshez. Az ajándékozás emléke megelégedettebbé teszi őket... Ha aztán a cipő szorít, az persze az én bajom. — Miért nem dolgozol valamit? — kérdeztem. — Akkor bele kellene kapcsolódnom a világ gondjaiba. Mindenen kívül akarok élni, mert a gondolatoknak a világ alá rendelése izgága egyéniségeket fejleszt — és itt könnyedén rám mutatott, bár a kabát bő szára csaknem ujja hegyét is elfedte. Múltkor Olaszországban járt, garas nélkül csavargott Róma utcáin, piaci árusok sátra mellett tanulta az olasz nyelvet, mikor éhes lett, meghivatta magát ebédre egy jólöltözött signorral.— Túláradóan kedvesek az olaszok és otthonukban sok makarónit tartatnak... — mondja. — Félix, szoríthat a cipőd, nem? — kockáztattam meg a kérdést, mert az asztal alatt is mindegyre emelgette lábát. —Jóh, már van egy 1/3-as tabu ismerősöm, ma felkeresem, úgyis útra indulok, ilyenkor kényelem kell — felelte gondoskodón. Gyakran helyezkedik be luxus-utazási irodákba, egész délelőttökre, a csiszolt üvegasztalokra könyökölve, aggodalmasan vizsgálja az expresszek és déltengeri hajók csatlakozását, ha valahol nem stimmel, csóválja fejét, aztán elindul gyalog. ■— Mondd, Félix, mi célod a napjaiddal?... Hörpinti a kávét. — Genovában megismertem egy lányt, aki ugyanazt fejezi ki életével, mint én... — Ugyanazt ?... — Igen. A kikötőben él, matrózok előtt táncol, de titokban nincs ott. Szereti a pratlan távolságokat... — S mi a szándékod? — Hozzákötöm az életemet. — Aha ...De azon túl, Félix, más vágyad nincs? ■— Talán valaki majd felfedez... Biztosan nem lehet tudni, ezt mire értette. Felállt, néma kézfogással búcsúzott és a szűk, nagyon sárga cipőkkel elment. Kávéját nem fizette ki, valószínűleg, hogy számomra is nyújtson valami megelégedést. Olyan az egész ember, gondolkoztam utána, mint egy életrekelt Chaplin-szerep, de nem a felvevőgépnek játszik és nem is játszik, hanem csak él. Most megkapja a 1/3-as számú cipőt, buggyanó nadrágjában nekindul egy napsütötte, messzi országútnak, pálcáját pörgeti és merev arccal fütyörész... Freeman rövid tőmondatokban mondta el a dráma lefolyását. Három óra hosszat küzdöttek a hullámokkal, amelyek minduntalan elöntötték a motorcsónakot. Talán négy órára járt az idő hajnalban, amikor oldalról, emeletnyi magasságú víztömeg zuhant rájuk és négy embert lesöpört. Pillanatok alatt oly távolságra vitte őket a hullámzó tenger, hogy képtelenek voltak még a kereső lámpa sugaraival is utólérni egyet. Alig egy félóra múlva újabb oldaltámadást kapott a hajó és akkor a hullámok lesöpörték a következő három embert. Azok is elvesztek. Freeman csak arra emlékszik, hogy minden erejével a kormány szerkezetébe kapaszkodott és félig összetörten hajnalban a sziklák között tért magához. Keserves munkával felkapaszkodott. Bement az első házba, ahol világosságot látott. A ház tulajdonosa azonnal ágyba fektette, a felesége pedig tíz kilométert szaladt a viharban az első telefonállomásig, hogy az öböl partján váró és kétségbeesett hozzátartozókat értesítse a megrendítő drámáról. Szíves elöljárósága egy hetes gyászt rendelt el a hősi halottak emlékére. Az angol kormány pedig máris értesítette az árván maradiakat, hogy ugyanolyan nyugdíjban részesíti őket, mintha szeretetteik a harctéren vesztették volna életüket. Az öbölben félárbocra húzták a lobogót és a legelső távirat, amely Szívesből Londonba érkezett, ez volt: A régi mentőcsónak elpusztult, kérünk egy újat! (..) Anglia gyászol. A parti mentőőrség legénysége egy kivételével hősi halált halt egy viharos éjszakán London, január 31. (Az Esti Újság londoni szerkesztőségéből.) A szárazföldi ember a tengerről sző romantikus álmokat. Oda vágyik, ott szeretne élni. Képzeletében ez a végtelen víztömeg örökké mosolyog és tündöklően kék. Pedig a tenger az gonosz, sötét és kegyetlen. Szinte csak tűri a hátán a rovarokhoz hasonló hajókat. De ha megrázkódik, jaj annak, akit mancsa utolér. Az angolok tisztelik a tengert. Belőle élnek, ismerik szeszélyeit és évezredeken át összenőttek ezzel a ritkán mosolygó, félelmetes óriással. Anglia körül a tenger majdnem mindig nyugtalan. A szüntelenül morzsolódó parti sziklák — amióta az ember megtanulta a hajózás művészetét — rengeteg drámáról tudnának mesélni. Kevesen tudják Európában, hogy Anglia veszélyes partjain, ahol legtajtékzóbb a tenger és legélesebbek a sziklák, immár közel száz esztendeje rendszeres mentőőrség dolgozik a bajbajutottak megsegítésére. Ezeknek az életmentőknek a száma ma körülbelül kétezer ember. Szervezettségük Anglia egész partvidékére kiterjed , és 1850 óta rendszeres naplót vezetnek tevékenységükről. Tehát valamivel több, mint 80 esztendő eredménye áll előttünk. Ezalatt az idő alatt 850 tagja halt hősi halált segítségnyújtás közben, ennek az intézetnek és e 250 hősi halál árán 43.000 embert mentettek ki a hullámsírból! Ez a statisztika azonban nem öleli fel azokat a több férfias és halált megvető segítségnyújtásokat, amelyek Anglia partvidékein majdnem mindennaposak. Múlt vasárnap óta Angliában majdnem minden ember lélekben gyászol. Az országnak egyik legismertebb mentőcsónak-legénysége — egy kivételével — meghalt, amikor egy ismeretlen veszélybe jutott hajó segítségére siettek. Ez a megrendítő dráma a Cornwall St.Ives-öbölben játszódott, le. Éjjel negyed 3 órakor jött a segélykérő rádiogram és a 3 önkéntes mentőőrség nyolc tagja percek alatt felkelt és a csónakházhoz rohant. Amint már ez az angol partvidéken szokás, a mertőcsónak vízrebocsátásánál a családtagok segédkeztek. A nyolc hős nekivágott a sötét éjszakának, amelyben némi világosságot csak a hullámok fehér taraja nyújtott. A helybeliek elmondása szerint ilyen vihar emberemlékezet óta nem tombolt ezen a vidéken. Egy évvel ezelőtti híres eset tengerviszonyai a mostanihoz képest szinte gyengédek voltak. Ugyanis múlt év januárjában ugyan a csónak legénysége az Alba nevű hajó huszonháromfőnyi tengerbe sodort személyzetét mentette ki a hullámok közül. Ekkor valamennyien királyi kitüntetésben részesültek. Ugyanez a nyolc ember gondolkodás nélkül ment most e félelmetes éjszakába segítséget nyújtani az ismeretlen segélyt kérőknek. És mi lett a eredmény? Reggel 6 órakor a mentőőrség egyetlen tagja összezúzva, véresre, isteni csoda folytán fennakadt a parti sziklákon és félig ájultan vánszorgott a legközelebbi házhoz, ahol segítséget kért. Freeman Vilmosnak hívják az életben maradottat, aki 36 éves halászmester. De nem tért többé vissza a 63 éves Cocking Tamás, aki a mentőhajó kormányosa volt, továbbá Cocking János mérnök, továbbá Stevens Richard mérnök, Barber Vilmos, Thomas János és Bassett Edgard. Mintha valami kérlelhetetlen sorrendet tartott volna be a Sors. A mentőcsónaknak eredeti nyolc tagja közé tartozott Peters Henry, aki influenzában feküdt otthon betegen és helyébe ült be Freeman Vilmos, aki megmenekült. Heves francia-olaszsaninorú a „Könnyek kanjának“ B R f R I M »V « vidéke korai Róma, január 31. Az olasz sajtóban hangoztatott jogos olasz követelésekre válaszul most a francia sajtó arra ösztönzi kormányát, hogy érvényesítse Franciaország jogait Sejk Szaid területére vonatkozóan. Az olasz sajtó ezzel kapcsolatban rámutat arra, hogy a kérdéses arab területre Franciaországnak semmiféle jogigénye nem lehet. Sejk Szaid az arab félsziget déli csücskén terül el és tulajdonképpen egy beszögelő hegyfok az angol fennhatóság alatt álló Ferim szigettel szemben a Bab-él Mandeb (Könnyek kapuja) bejáratánál. A franciák arra építik jogigényüket erre az 1600 négyzetkilométernyi területre, hogy ezelőtt mintegy száz évvel egy marseillei társaság az akkori arab sejktől erre a vidékre koncessziót kapott. Ezt a szerződést azonban a török kormány azonnal megtámadta és a franciák ezt a jogukat sohasem érvényesítették, ami abból is kitűnik, hogy az olasz-török háború idején az olasz hadiflotta bombázta a selkszaidi erődítéseket, anélkül, hogy Franciaország ezért tiltakozott volna. Az olasz sajtó szerint Franciaországnak semmivel sincs több joga ehhez a területhez, mint Olaszországnak. Hamis paprikáért a valódi börtönt Nem lehet elég szigorú büntetést kiszabni azokra, akik a magyar föld kiváló termékeit meghamisítják és a hamis áru forgalombahozatalával mérhetetlen károkat okoznak mindazoknak, akik becsülettel dolgoznak és a legjobb minőségű termékeket akarják produkálni. Tegnap paprikahamisítókat ítélt el a bíróság, ebben az ügyben továbbfolyik a nyomozás és előreláthatóan még jónéhányan fogják érezni a törvény teljes szigorát. Bármilyen nagy is azonban a büntetés, nem áll arányban azzal az erkölcsi kárral, amelyet ezek a lelkiismeretlen hamisítók okoztak. Magyarországon terem az egész világ legjobb paprikája és amíg eljutottunk odáig, hogy ezt már a külföld is megállapítja, hosszú utat kellett megtennie a magyar termelőnek, rengeteg gond, munka, anyagi áldozat kelett a sikerhez. Egy-egy lelkiismeretlen ember cselekedete így veszélyezteti azután a többi tízezreknek becsületét és tisztességét. Közérdek és nemzeti érdek, hogy mindazokkal szemben, akik ilyen visszaéléseket elkövetnek, mellékszempontokra való tekintet nélkül a legkíméletlenebbül kell eljárni, de egyúttal gondoskodni kell arról is, hogy ne fordulhassanak elő hasonló esetek, tehát az ellenőrző tevékenység kiszélesítésére a legsürgősebb szükség van. rtmimtmmnmmtiminMmiimmmiiiimmmimwiiiinnnnnm tstLUfas LUtl-OO