Esti Ujság, 1939. február (4. évfolyam, 26-48. szám)

1939-02-01 / 26. szám

4 KÉPZŐMŰVÉSZET Téli tárlat a Műcsarnokban Kétszázhatvannyolc kiállító több mint hét­száz művét láthatjuk a Műcsarnok téli tár­latán. Már ez a hatalmas mennyiség önma­gában is elkerülhetetlenné teszi, hogy az előző évekéhez hasonlóan ezen a kiállításon is nagy számmal szerepeljenek selejtes, oda nem való művek. A Műcsarnok művészet­­politikája egész szellemének alapjaiban kell megváltoznia ahhoz, hogy egészséges, előbb­­revivő, termékeny élet alakulhasson itt ki. Az első termet Karlovszky Bertalannak, a magyar portréfestészet érdemes munkásának és Zala Györgynek, a századforduló repre­zentáns szobrászának művei töltik ki. A megmunkálás végsőkig kicsiszolódott natura­lizmusát, az anyagszerű színkezelés virtuózum mesteri technikáját figyelhetjük meg Kar­­lovszkynak az előkelő Magyarországot meg­elevenítő portréiban. Legjobban nekünk mégis a Fővárosi Képtár tulajdonában levő Pa­rasztasszony, feje tetszik nemes, egyszerű méltóságában. Az aprólékosan részletező portréi mellett tanulságos megfigyelni a fia­tal Karlovszky színeiben párizsiasan feloldott és atmoszferikusan lágytónusú régebbi mű­veit, amelyekről az az érzésünk, hogy ezek fogják inkább kiállni a festői látás mélyebb költöiességével az idő próbáját. Zala György nagyszámú monumentális műveihez készített vázlatai mellett külön értéket képvisel Hor­thy Miklós kormányzóról készített mesteri portréja. Művészi múltúnk ezen két nagymesterének művén kívül négy külön kollekció is szerepel a kiállításon. Komáromy Ka­tz Endrének negyvenéves munkásságának jubileuma adhat ezúttal jogalapot külön teremre, viszont tel­jesen érthetetlenül állunk ezen kiemeléssel szemben Horváth Béla kedvesen jelentékte­len piktúrájánál és Kassa Gábor a mester­ségbeli ügyességnél alig továbbmenő víz­­festményeinél. Legkevésbbé értjük azonban a különtermet Mihalovits Miklósnál, akinek termét legnagyobb részben érzéki szenzáció­kat hajhászó, művészeten kívüli, feltűnést ke­reső, bizonyos párizsi lapokba illő képek töl­tik ki. Ugyanilyen ízléstelenségek szúrnak szemet a további termekben is egy-egy fest­ménynél. Az újabb spirituális irányzatokkal szemben idejutott hát a hazug megtévesztés­­ként „konstruktívnak” kikiáltott, valójában a dekadencia csődjébe fulladt, megáporodott kései naturalizmusunk! A rossz képek tengeráradatába mégis biz­tató jelenségként csillan fel egy-egy komoly érték is, amelynek alkotója magasabb törek­véseket és művészi becsvágyat árul el. Le­hetetlenség mindegyikkel külön foglalkoz­nunk, mégis teremről-teremre haladva fel kell említenünk Istókovits Kálmán, Buzi Barna, Jidvary Pál, Czencz János, Szuhodovszky Mihály, Szabó Dezső, Moldvay-Krajna János, Kárpáthy Jenő, Bosznay István, Juszkó Béla (különösen sikerült a virtuóz színmegoldású Losonci bevonulás), Baranszky E. László, Kövesdy Géza, Förstner Dénes, Pécsi Pilch Dezső, Kézdi Kovács László, Papp Domon­kos, Solymossy Cz. Viktor, Mezey Arthur, Mikus Gyula, Pál Nagy Zsigmond, Vigh Ber­talan, Kőhalmy Henrik, Bur­ián László, a munkácsi hagyományokat felelevenítő erdélyi Gáli Ferenc, a Casorati és Szőnyi hatást mu­tató, mélyen lírikus lorbersbergi Lorberer Anna, Dér Sándor, boldogfai Hajgató Fe­renc, Mocsay Béla, Éless István, Vitéz Pa­taki­ Ferenc, Klimó István, Ijjász Imre, Mi­kus Gyula festményeit, illetve szobrait. Nagy vesztesége piktúránknak az elhúnyt Domján Árpád, akinek az olasz quatrocento szellemé­ben fogant átszellemülten finom két portréja kivételes tehetséget árul el. A nagyteremben az orvos Hősi-emlékmű­­pályázat tervein kívül több jól sikerült szo­borban gyönyörködhetünk, így különösen szép Zölley Gyula Figyelő fiú­ja, Györy De­­zső gipsztanulmánya. Buzi Barna leányport­réja, Turáni Kovács Imre Felvidék című ne­mes egyszerűségében igen kifejező alkotása, a primitív, de ősi formálóerejű Szabó István Négyökrös szántás című Körtefa-kompozí­ciója, Vargha Ferenc Sóbálvány terrakot­tája, Antal Károly Női feje és a szoborcsar­nok falán K. Nagy Sándor és Szemerey Zol­tán markáns ólommetszetei, illetve tusrajzai. Friss levegőt hoz a kiállításra három terem­­nyi anyagával a Magyar Rézkarcolók Egye­sülete. Itt jólesően láthatjuk a kiválogatás magasabb igényességét, másrészt a kiállítók mondanivalóinak súlyos komolyságát és egészséges fejlődni vágyását. A szép anyag­ból külön ki kell emelnünk Buday György, Molnár C. Pál, Patkó Károly, Pohárnok Zol­tán, Torday-Schilling Oszkár, Gallé Tibor, Weil Erzsébet, Szőnyi István, Emanuel Béla, Barcsay Jenő és Vargha Nándor Lajos re­mekbe sikerült rézkarcait, krétarajzait, fa­metszeteit. TÓTH DÉNES tsü Utely Szerda, 1939 február 1 FÉLIX írta: I?sátos Gyarmath­y László Nem ismerik Félixet !... Ah, úgy be­szélnem kell róla. Épp a minap találkoz­tam vele. Nagyon komoly, szűkszavú em­ber. Lágy angol szövetruhát viselt, bár a nadrág hátul, mint valami zászlós jeladás, túl bőven kibuggyant, lábán karcsú for­májú vadontúj cipő, oly vidám világos­­sárga, mint a kacsa lába, de a cipőkben libbenő óvatossággal, kicsit sziszegve járt. Ennek oka az, hogy Félix köztársasági alapon öltözködik és általában Félix in­gyen él, azért Félix. A „köztársaságot” kiterjedt baráti köre alkotja, körülbelül félévenként mindenkinél látogatást tesz, résztvevőn, áhitclosan végighallgatja pa­naszaikat, aztán magáról annyit árul el, hogy félévi útra indul, s csak még néhány jó zoknira volna szüksége... A módszert így magyarázta nekem: •M Az emberek nemhogy jók lenni nem tudnak, de még néha, ritk­án, jót csele­kedni is elfelejtenek. Én szeretem a ba­rátaimat s hozzásegítem őket e jóérzés­hez. Az ajándékozás emléke megelégedet­tebbé teszi őket... Ha aztán a cipő szorít, az persze az én bajom. — Miért nem dolgozol valamit? — kér­deztem. —­ Akk­or bele kellene kapcsolódnom a világ gondjaiba. Mindenen kívül akarok élni, mert a gondolatoknak a világ alá rendelése izgága egyéniségeket fejleszt — és itt könnyedén rám mutatott, bár a ka­bát bő szára csaknem ujja hegyét is el­fedte. Múltkor Olaszországban járt, garas nél­kül csavargott Róma utcáin, piaci árusok sátra mellett tanulta az olasz nyelvet, mi­kor éhes lett, meghivatta magát ebédre egy jólöltözött signorral.­­— Túláradóan kedvesek az olaszok és otthonukban sok makarónit tartatnak... — mondja. — Félix, szoríthat a cipőd, nem? — kockáztattam meg a kérdést, mert az asz­tal alatt is mindegyre emelgette lábát. —J­óh, már van egy 1/3-as tabu ismerő­söm, ma­ felkeresem, úgyis útra indulok, ilyenkor kényelem kell — felelte gondos­kodón. Gyakran helyezkedik be luxus-utazási irodákba, egész délelőttökre, a csiszolt üvegasztalokra könyökölve, aggodalmasan vizsgálja az expresszek és déltengeri ha­­jók csatlakozását, ha valahol nem stim­mel, csóválja fejét, aztán elindul gyalog. ■— Mondd, Félix, mi célod a napjaid­dal?... Hörpinti a kávét. — Genovában megismertem egy lányt, aki ugyanazt fejezi ki életével, mint én... — Ugyanazt ?... — Igen. A kikötőben él, matrózok előtt táncol, de titokban nincs ott. Szereti a pratlan távolságokat... — S mi a szándékod? — Hozzákötöm az életemet. — Aha ...De azon túl, Félix, más vá­gyad nincs? ■— Talán valaki majd felfedez... Biztosan nem lehet tudni, ezt mire ér­tette. Felállt, néma kézfogással búcsúzott és a szűk, nagyon sárga cipőkkel elment. Kávéját nem fizette ki, valószínűleg, hogy számomra is nyújtson valami megelége­dést. Olyan az egész ember, gondolkoztam utána, mint egy életrekelt Chaplin-szerep, de nem a felvevőgépnek játszik és nem is játszik, hanem csak él. Most megkapja a 1/3-as számú cipőt, buggyanó nadrág­jában nekindul egy napsütötte, messzi or­szágútnak, pálcáját pörgeti és merev arc­cal fütyörész... Freeman rövid tőmondatokban mondta el a dráma lefolyását. Három óra hosszat küz­döttek a hullámokkal, amelyek minduntalan elöntötték a motorcsónakot. Talán négy órára járt az idő hajnalban, amikor oldalról, eme­letnyi magasságú víztömeg zuhant rájuk és négy embert lesöpört. Pillanatok alatt oly tá­volságra vitte őket a hullámzó tenger, hogy képtelenek voltak még a kereső lámpa suga­raival is utólérni egyet. Alig egy félóra múlva újabb oldaltámadást kapott a hajó és akkor a hullámok lesöpörték a következő három embert. Azok is elvesztek. Freeman csak arra emlékszik, hogy min­den erejével a kormány szerkezetébe kapasz­kodott és félig összetörten hajnalban a szik­lák között tért magához. Keserves munká­val felkapaszkodott. Bement az első házba, ahol világosságot látott. A ház tulajdonosa azonnal ágyba fektette, a felesége pedig tíz kilométert szaladt a viharban az első tele­fonállomásig, hogy az öböl partján váró és kétségbeesett hozzátartozókat értesítse a megrendítő drámáról. Sz­­íves elöljárósága egy hetes gyászt ren­delt el a hősi halottak­ emlékére. Az angol kormány pedig máris értesítette az árván maradiakat, hogy ugyanolyan nyugdíjban részesíti őket, mintha szeretetteik a harctéren vesztették volna életüket. Az öbölben félár­­bocra húzták a lobogót és a legelső távirat, amely Sz­­ívesből Londonba érkezett, ez volt: A régi mentőcsónak elpusztult, kérünk egy újat! (..) Anglia gyászol. A parti mentőőrség legénysége egy kivételével hősi halált halt egy viharos éjszakán London, január 31. (Az Esti Újság londoni szerkesztőségéből.) A szárazföldi ember a tengerről sző roman­tikus álmokat. Oda vágyik, ott szeretne élni. Képzeletében ez a végtelen víztömeg örökké mosolyog és tündöklően kék. Pedig a tenger az gonosz, sötét és kegyetlen. Szinte csak tűri a hátán a rovarokhoz hasonló hajókat. De ha megrázkódik, jaj annak, akit mancsa utolér. Az angolok tisztelik a tengert. Belőle élnek, ismerik szeszélyeit és évezredeken át össze­nőttek ezzel a ritkán mosolygó, félelmetes óriással. Anglia körül a tenger majdnem min­dig nyugtalan. A szüntelenül morzsolódó parti sziklák — amióta az ember megtanulta a ha­józás művészetét — rengeteg drámáról tud­nának mesélni. Kevesen tudják Európában, hogy Anglia veszélyes partjain, ahol legtaj­tékzóbb a tenger és legélesebbek a sziklák, immár közel száz esztendeje rendszeres m­en­­tőőrség dolgozik a bajbajutottak megsegíté­sére. Ezeknek az életmentőknek a száma ma körülbelül kétezer ember. Szervezettségük Anglia egész partvidékére kiterjed , és 1850 óta rendszeres naplót vezetnek tevékenysé­gükről. Tehát valamivel több, mint 80 esz­tendő eredménye áll előttünk. Ezalatt az idő alatt 850 tagja halt hősi halált segítségnyúj­tás közben, ennek az intézetnek és e 250 hősi halál árán 43.000 embert mentettek ki a hullámsírból! Ez a statisztika azonban nem öleli fel azo­­kat a több férfias és halált megvető segítség­nyújtásokat, amelyek Anglia partvidékein majdnem mindennaposak. Múlt vasárnap óta Angliában majdnem minden ember lélekben gyászol. Az ország­nak egyik legismertebb mentőcsónak-legény­­sége — egy kivételével — meghalt, amikor egy ismeretlen veszélybe jutott hajó segít­ségére siettek. Ez a megrendítő dráma a Cornwall­ St.­­Ives-öbölben játszódott, le. Éjjel negyed 3 órakor jött a segélykérő rádiogram és a 3 önkéntes mentőőrség nyolc tagja percek alatt felkelt és a csónakházhoz rohant. Amint már ez az angol partvidéken szokás, a mer­tőc­sónak vízrebocsátásánál a családta­gok segédkeztek. A nyolc hős nekivágott a sötét éjszakának, amel­yben némi világossá­got csak a hullámok fehér taraja nyújtott. A helybeliek elmondása szerint ilyen vihar emberemlékezet óta nem tombolt ezen a vidé­ken. Egy évvel ezelőtti híres eset tenger­viszonyai a mostanihoz képest szinte gyengé­­dek voltak. Ugyanis múlt év januárjában ugyan a csónak legénysége az Alba nevű hajó huszonháromfőnyi tengerbe sodort személyze­tét mentette ki a hullámok közül. Ekkor va­­lamennyien királyi kitüntetésben részesültek. Ugyanez a nyolc ember gondolkodás nél­kül ment most e félelmetes éjszakába segítsé­get nyújtani az ismeretlen segélyt kérőknek. És mi lett a eredmény? Reggel 6 órakor a mentőőrség egyetlen tagja összezúzva, vé­resre, isteni csoda folytán fennakadt a parti sziklákon és félig ájultan vánszorgott a leg­közelebbi házhoz, ahol segítséget kért. Freeman Vilmosnak hívják az életben mara­dottat, aki 36 éves halászmester. De nem tért többé vissza a 63 éves Cocking Tamás, aki a mentőhajó kormányosa volt, továbbá Cocking János mérnök, továbbá Stevens Richard mér­nök, Barber Vilmos, Thomas János és Bassett Edgard. Mintha valami kérlelhetetlen sorrendet tartott volna be a Sors. A mentőcsónaknak eredeti nyolc tagja közé tartozott Peters Henry, aki influenzában feküdt otthon bete­gen és helyébe ült be Freeman Vilmos, aki megmenekült. Heves francia-olaszsanin­orú a „Könnyek kanjának“ B R f R I M »V « vidéke korai Róma, január 31. Az olasz sajtóban hangoztatott jogos olasz követelésekre válaszul most a fran­cia sajtó arra ösztönzi kormányát, ho­gy érvényesítse Franciaország jogait Sejk Szaid területére vonatkozóan. Az olasz sajtó ezzel kapcsolatban rámutat arra, hogy a kérdé­ses arab területre Francia­­országnak semmiféle jogigénye nem lehet. Sejk Szaid az arab félsziget déli csücskén terül el és tulajdonképpen egy beszögelő hegyfok az angol fennhatóság alatt álló Ferim szigettel szemben a Bab-él Man­deb (Könnyek kapuja) bejáratánál. A franciák arra építik jogigényüket erre az 1600 négyzetkilométernyi terü­letre, hogy ezelőtt mintegy száz évvel egy marseillei társaság az akkori arab sejktől erre a vidékre koncessziót kapott. Ezt a szerződést azonban a török kormány azon­nal megtámadta és a franciák ezt a jogu­kat sohasem érvényesítették, ami abból is kitűnik, hogy az olasz-török háború ide­jén az olasz hadiflotta bombázta a selk­­szaidi erődítéseket, anélkül, hogy Francia­­ország ezért tiltakozott volna. Az olasz sajtó szerint Franciaországnak semmivel sincs több joga ehhez a területhez, mint Olaszországnak. Hamis paprikáért a valódi börtönt Nem lehet elég szigorú büntetést ki­szabni azokra, akik a magyar föld kiváló termékeit meghamisítják és a hamis áru forgalombahozatalával mérhetetlen káro­kat okoznak mindazoknak, akik becsület­tel dolgoznak és a legjobb minőségű ter­mékeket akarják produkálni. Tegnap paprikahamisítókat ítélt el a bíróság, eb­ben az ügyben továbbfolyik a nyomozás és előreláthatóan még jónéhányan fogják érezni a törvény teljes szigorát. Bármilyen nagy is azonban a büntetés, nem áll arány­ban azzal az erkölcsi kárral, amelyet ezek a lelkiismeretlen hamisítók okoztak. Ma­gyarországon terem az egész világ leg­jobb paprikája és amíg eljutottunk odáig, hogy ezt már a külföld is megállapítja, hosszú utat kellett megtennie a magyar termelőnek, rengeteg gond, munka, anyagi áldozat kelett a sikerhez. Egy-egy lelki­­ismeretlen ember cselekedete így veszé­lyezteti azután a többi tízezreknek becsü­letét és tisztességét. Közérdek és nemzeti érdek, hogy mindazokkal szemben, akik ilyen visszaéléseket elkövetnek, mellék­szempontokra való tekintet nélkül a leg­kíméletlenebbül kell eljárni, de egyúttal gondoskodni kell arról is, hogy ne fordul­hassanak elő hasonló esetek, tehát az el­lenőrző tevékenység kiszélesítésére a leg­sürgősebb szükség van. rtmimtmmnmmtiminMmiimmmiiiimmmimwiiiinnnnnm tstLUfas LUtl-OO

Next