Észak-Magyarország, 1990. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-19 / 116. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 A képernyő előtt Miért lógott meg a „BÉÉ” íltamil Vannak oszlopemberek, akik életükkel példázzák, hogy a táj, a hagyomány mekkora érték. Szilárdan állnak, helyben maradnak és növekednek, mint a fák. Szelíd erő van ebben. Jó ezt leírni, mint ahogyan mindenkor szívesen találkoztam, beszélgettem E. Kovács Lászlóval, mindenki Laci bácsijával, aki már életében fogalommá vált. Ezzel be is fejezem a barokkos jelzőhalmozást, mert magamon érzem Laci bácsi szelíden megrovó tekintetét. Örülök ennek a tévéfilmnek, hogy a Magyar Televízió újabb időkben kimozdul, s nem csupán a kuriózumot keresi a magyar vidéken. Gyenes Károly (riporter) és Szabados Tamás (operatőr) jól érzékeltették a táj szépségét, és sajnálatos pusztulását is. Ez a pusztulás azért oly’ sajnálatos, mert nem természeti eredetű, objektíve nem szükségszerű, Trianon után megcsonkul Gömör vármegye, csak a déli rész néhány falva marad Magyarországnak. Borsodhoz (Borsod-Gömör) csatolják, s Putnok lesz a járás székhelye. Később ez is megszűnik, a gazdasági csonkulást követi a közgazdasági, politikai. A gömöriség fogalmát csak néhány lelkes lokálpatrióta őrzi. Nem minden nehézség nélkül. E. Kovács László — a rá jellemző szerénységgel — nem részletezi ezeket. Túléltük, felejtsük el. (Igaza van, mert neki aztán tényleg van mire szerénynek lenni. A pataki és a veszprémi népfőiskolán tanultakat alkalmazva gyűjteni kezdi a táj anyagi és szellemi kultúrájának emlékeit. Az interjúban csak sejtette, hogy milyen külső és belső ellenállást kellett leküzdenie. A „Hivatal”, a politika eleve gyanakvó volt minden nemzet- és értékmentő helyi kezdeményezéssel szemben. Hamar megkaphatta valaki a „nacionalista” jelzőt, minősítést. Ugyanakkor sokszor értetlen volt a bennszülött is. Miért őrizze meg apai házát, szokásait, amikor azokat lesajnálják, ki is gúnyolják? Csak utalok itt a „sátortető” divatra, az ostobán erőltetett „típustervekre”. A falusi gazdaság, beleértve a portát, az épületeket is, racionális, funkcionális, célszerű volt. Évszázadok formálták, alkalmazkodott a táj adottságaihoz, ugyanakkor artisztiusan szép volt, mert a parasztember minden eszközét gonddal formálta és díszítette. Ezeket a tárgyakat csak részben szorította ki a nagyipari tucatáru. A halálos döfést éppen a politikai döntés, a kisgazdaságok kiugrásszerű megszüntetése, a tsz és az iparosítás adta. Hajdan 400 lakója volt Gömörszőlősnek, ma alig másfél száz. Elmenekültek az emberek a tsz elől, az iparba. Igaz, hogy itt a föld nem gazdag (erdők, rétek, sovány domboldalak), de mindig eltartotta fa népét. id. Kovács László gyűjtő, szervező, mozgósító szándékába minden bizonnyal belejátszik egyfajta nosztalgia is. Megállítani, lassítani a pusztulást, ha már visszafordítani nem lehet a folyamatot. ízig-vérig, tőrőlmetszett értelmiségi munka ez, hajdani lelkipásztorok, tanítók, jegyzők nemes hagyományainak a folytatása. Pedig E. Kovács Lászlónak nincs is diplomája, nem adott ehhez „jogosítványt” senki. De, mert érzékeny, gondolkodó és felelős ember, szakembereket is megszégyenítő szakismeretre tett szert időközben. Életművet hozott létre: galériákat, a mezőgazdasági eszközök múzeumát, s egy tájházat a saját pénzéből, mintegy mintának, kedvcsinálónak. Megtanult festeni is, s ez azért fontos, mert jelzi, hogy Laci bácsi alkotó módon (is) megfogalmazza a véleményét a szülőfalujáról, Gömörről. Méltó társat talált ehhez Éva (Babus) asszonyban, aki a szövőszékén kelti életre a szolid, visszafogott gömöri motívumokat. Boldog ember, mert Jutka lánya nem csupán a tehetségét örökölte, de apja ügyszeretetét és felelősségtudatát is. A „gömörség” tehát nem csupán újraéled, de élni is fog, mert van folytonosság, vannak értő örökösök. Horpácsi Sándor Kazincbarcikai A kazincbarcikai Egressy Béni Művelődési Központ és Könyvtár kilencnapos rendezvénysorozattá bővítette a gyermekek ünnepét. Május 19-én körzeti kórustalálkozóval kezdődik és május 27- én gyermeknapi kavalkáddal gyermekek hete zárul a gyermekek hete. E két dátum között számtalan sportvetélkedő (ügyességi kerékpáros, görkorcsolya és gördeszka, játékos verseny stb.), sportbemutató, színházi és mozielőadás, zenei program várja a legifjabbakat. De lesz rejtvényfejtők délutánja, gyermek Ki mit tud? és aggteleki kirándulás is. Május 27-én pedig megnyílik ugyanott a Gyermekek Háza. A szervezők szívesen látnak minden barcikai és környékbeli gyermeket a rendezvényeken, melyek közül csak a 100 Folk Celsius koncertjén és a mozielőadásokon kérnek belépti díjat. A kritika feladata Vita egy „pártoló” írással 1. Horváth Gyula Van remény a reményre című cikikében (1990. május 12.) sérelmezi a Kelet Könyvekről írott kritikám (1989. október 28.) megállapításait. Kár, hogy az a lírai szenvedély, ami sorait fűti, nem párosult esztétikai érveikkel. Nem is párosulhat, hiszen kinyilvánítja: a Kelet Könyveiket tudatosan nem elemezte. Esztétikai érvek nélkül azonban művekről vitatkozni eléggé nehéz és kétséges vállalkozás. Marad tehát a sértett hang, az erkölcsi felháborodás, a kissé dagályosra sikerült lírai keret, valamint az ilyen állítások sora. .......ki merem jelenteni: rosszabb költők szerepelnek az évente megjelenő Szép «versek című kötetben, mint Cseh Károly, Fecske Csaba és Laboda Kálmán.” Most tekintsünk el e kijelentés igazságtartalmának vizsgálatától, sokkal inkább a szemléletmód érdemel figyelmet. Azért illeti elismerés a Kelet Könyveket, mert — tegyük föl — a Szép versekben „rosszabb költők szerepelnek”? 2. Felrója Horváth Gyula a főritiikusnak, hogy „udvariatlanul” közelített a Kelet Könyvekhez. Ezzel a fogalommal irodalmi kritika esetében nem tudok mit kezdeni. Egy mál bírálatnak elsősorban szakszerűnek és őszintének kell lennie. Irodalmi életünkben éppen elég az „udvarias”, az előzékeny, a megrendelt, manipulált kritika, amely egyrészt erkölcstelen,másrészt a műveik valódi megméretését akadályozza. 3 .NE VERJÜK AZ ANYÁKAT, SOK AZ Ő DOLGUK. NE VERJÜK A KELETET SE...” — így hangzik Horváth Gyula — a szövegből nagybetűvel kiemelt — imperatívusza. Úgy gondolom, nem a Horváth Gyula-féle „pártoló” írások védik és segítik egy irodalmi alkotócsoport munkáját, hanem a művek valódi értékét feltáró, a művészi fogyatékosságokat jelző, szakszerűségre törekvő, az esetleges személyes következményeiket is vállaló bírálatok. Régiónk szellemi „nyomorúságának” egyik okozója éppen az egyetemes értékekhez viszonyító műbírálat hiánya volt. Nem üre.méltatásokra, protokoll-ismertetésekre van szükség, hanem segítő szándékú, de szigorú kritikára. 4...........a segesvári csatában azok a huszárok maradtak életben, akik egységbe tömörültek.” — folytatja egy történelmi párhuzammal Horváth Gyula. Hozzáteszem: az se árt, ha ezek a mai huszárok — a tömörülés mellett — a kardforgatásnak is a mesterei. Hiszen az írói tehetség — remélem, azért ebben egyetért velem Horváth Gyula — kizárólag a művekben mutatkozik meg. .. ________Porkoláb Tibor Kelet Könyvekről szóló írása ... nem ad reményt egy iparvárosban az irodalmi élet éledésére, lábadozására.” — íme, itt van Horváth Gyula cikkének «konklúziója. Megfordítanám a dolgot: a Kelet Könyvek művészi színvonala, irodalmi értéke bizonytalanít el az említett „lábadozást” illetően. A kritikus regisztrál. Jobban szeretne remekművekről írni. A Kelet Könyvek köteteit azonban még Horváth Gyula sem nevezi annak. 6. Leírtam már, de még egyszer megteszem: a Kelet-féle irodalmi-művészeti közösségekre szükség van. Főként a tehetséges pályakezdők elindítása lehet a feladatuk. Örömmel látnám, ha a Kelet Könyvek további köteteiben fiatalok jutnának szóhoz. Az időben megjelenő első kötetek ugyanis a nélkülözhetetlen megmérettetést jelentik a pályakezdőknek, s így még mód nyílik a pályakorrekcióra is. A megjelenő műveket aztán szigorú bírálatoknak kell követniük. Egy műalkotás művészi színvonalát igazán nem befolyásolhatja, hogy egy iparvárosban, vagy éppen az Olümposz tetején született. 7. Szomorúan olvastam Horváth Gyula írását. Megértem túlfűtött, sértett hangját, megértem aggódását a Kelet iránt. Nem tudom viszont elfogadni az irodalmi érvek hiányát, nem tudom elfogadni azt a szemléletet, amely támadásnak és erkölcsi vétségnek tekinti az elmarasztaló bírálatot. Nincs veszélyesebb annál a szelektív látásmódnál, amely — minden feltehető jószándéka ellenére — csak az elismerő kritikát fogadja el. Porkoláb Tibor 1990. május 19., szombat Mikor, s vajon hol halottam először Tollas Tiborról? Mikor, s hol tudtam meg, hogy költő, lapszerkesztő, s a nyugati szórvány magyarság egyik összetartójaként tartják számon? Az időt aligha tudom pontosan behatárolni: talán a nyolcvanas években hallottam először a nevét. A helyre viszont annál pontosabban emlékszem. Lakiteleken jártamban Lezsák Sándor emlegette őt, s mindjárt adott néhány példányt abból a lapból, a Nemzetőr havonta megjelenő számaiból, ami Tollas Tibor szerkesztésében 1956. decembere óta jelenik meg Münchenben. Belelapozva az újságba, örömmel fedeztem fel, hogy pályatársaim közül azok, akik a hazai viszonyainkra a legérzékenyebben reagáltak, a legszókimondóbbak voltak, mint Budai Ferenc, Ratkó József vagy Gál Sándor, az itthoni kis példányszámú, ily módon a szélesebb olvasóközönség számára szinte ismeretlen folyóiratokból átvett,újraközölt verseikkel állandó szereplői a Nemzetőrnek. Ez egyfajta mércét is jelentett. Ugyanakkor ezek a versek egymást erősítették föl, amihez az a szövegkörnyezet is hozzájárult, amelyben ezek utánközlésre kerültek. Miért tagadnám: jó érzés volt magamat is ezek között a szerzők között tudni. Ám — s ezt se tagadom el — kis szorongást is okozott néha. Mi lesz ennek a következménye, mivel kell számolni? Végül ,is nem kellett semmivel. Bár előfordulhatott volna. Az MDF miskolci szervezetének megalakulása idején a Nemzetőr nálam lévő példányait, amelyeknek természetesen nem mindegyik közleményével tudtam azonosulni, azután Tollas Tibor verses kazettáját, a Nemzetőr kiadásában megjelent tanulmány- és esszéköteteket, más Nyugatról az országba becsempészett kiadvánnyal együtt — házkutatástól tartva — jobbnak láttam eltüntetni. A félelmem ki tudja, indokolt volt-e vagy sem, mindenesetre állásvesztéssel számolnom kellett. Lélekben meg-megrendültem, omlottam, ha kitartottam is. Amit az ország akkori állapotáról tudtam, s láttam az akkori helyzetéről, ha nem is mindent, abból sokkal sötétebb kép rajzolódott elém, mint amit a politika hajlandó volt elismerni, amiről az újságokban olvasni lehetett. Biztos voltam benne, s ez erőt adott, hogy én látom jól, vagy legalábbis jobban a valóságos helyzetet. Hogy a hírek, tudósítások mögött létezik egy másik Magyarország, amit igyekeznek eltitkolni, elhallgatni a közvélemény elől. Mint ahogy létezett egy másik Magyarország az ötvenes években is, amit eltakartak a Rákosi pajtást éltető plakátok, őt és a pártot dicsérő szónoklatok Amíg az egyik oldalon a lobogókat fényes szelek fújták, a másikon egyre gyűlt a nyomorúság, a törvényesnek álcázott törvénytelenség, a kiszolgáltatottság. Amíg az egyik oldalon a költők egyike-másika örömódákat zengett, a másikon ahová Tollas Tibor is kényszerült, rabok sorakoztak a börtönudvarokon, a kényszermunkatáborokban. „Néma éjfél, éber álom, Szíved körül szűk a fal. Mázsás kő a szempilládon, Fullasztó sötét takar” — írja egyik versében Tollas Tibor, aki kilenc évig raboskodott a Gyűjtőfogházban, a váci börtönben, a tatabányai Tatabányában. Ebből a megszenvedett élményiből táplálkozó versei — hisz szívbemankolóak — hogyne ráztak volna meg! Hogyne hatottak volna rám elementáris erővel. Egyik írásaiban jó érzéssel nyugtázza Tollas Tibor: „Nagy elégtétel és nem várt ajándék számomra, hogy az utóbbi években, az ’56 után felnőtt, fiatal »búvópafcak-nemzedék«-nél előítélet nélkül visszhangra találtak verseim.” Azt, hogy Tollas Tibor ebben a megyében, Nagybarcán született, csak nemrégiben tudtam meg. Érdekesség, hogy édesanyja, annak édesanyjától, született Geleji Katona Zsuzsannától, a református zsoltárfordító, Geleji Katona István leszármazottjától örökölte a nagybarcai házat, ami ma is áll. Tollas Tibor .1956-ban történt külföldre távozása után a közeli napokban először látogat haza Magyarországra, s keresi föl szülőföldjét. Megfogadva, hogy erre csak akkor kerülhet sor, ha törvényes kormány kerül az ország élére. Az ikerült. S a szülőföld szeretettel fogadja őt. Serfőző Simon Tollas Tibor: Bebádogoztak minden ablakot... Az életből csak ennyi fény maradt: Csillagos ég, tenyérnyi napsugár. Ezt vártuk nap-nap, homályos falak Üregéből esténkint-délután. S elvették ezt is, a tenyérnyi napot. Bebádogoztak minden ablakot. Tágult szemekkel kék tengerét látom Nápolynak, s fénylő partjai felett Még vár a Vezúv, pipál és a tájon Barnára lesült boldog emberek ... Látjátok? Éjben élünk, mint vakok. Bebádogoztak minden ablakot. Tizen fekszünk egy fullasztó szűk lyukba’, A szánk kapkodja be a levegőt, Mint partra vetett halak kopoltyúja Tátogunk némán — s érted, nincs erőd Szívni az étel- s ürülék-szagot, Bebádogoztak minden ablakot. Az Alpeseknek fényes illatából Mig csokrot küld a hűs nyugati szél, És lelket öblít fenn a tiszta távol S mosolygó hegyek hószaga kísér, Itt tegnap társam tüdőbajt kapott! * Bebádogoztak minden ablakot. Csendet hasit a sétahajó kürtje. A falon sikló leánykacagás Nem visszhangzik már zengőn a fülünkbe S az ezersipú nyár nem orgonáz. Süket a cellánk, minden hang halott. Bebádogoztak minden ablakot. Túl Barcelona kertjein szitálva Egy barna asszony meleg hangja búg És alkonyatba pendül a gitárja, Hol táncolóktól tarka még az út; S fülünkbe folynak az álmos napok ... Bebádogoztak minden ablakot. Tapintanánk a bársonyos egekbe, Ujjunk hegyéből kiserken a vér. Mint koporsóba, be vagyunk szegezve, Csak daróc szúr, vagy poloska ha ér. Simogatnánk a sugaras napot, S bebádogoztak minden ablakot. Londonban bál van, a parketten siklik A sok selyembe öltözött leány. Puha hajuknak hamvassága izzik Lágy bútoroknak tükrös hajlatán. Nyugat táncol, tán végképp eladott?!... Bebádogoztak minden ablakot Nyelvünket most a friss tavasz zamatja. Most nyögve nyeljük nyirkos kortyait Az alvadt bűznek, hol minden falatra Émelygő gyomrod felfordulna itt* De lenyeljük e végső falatot, Bebádogoztak minden ablakot. Az éhségmarta testünket tett álom Lakatja jól és Ínyenc ételek izét kinálja Párizs, szinte látom, Hogy kúszik el a neonfény felett A Néma Rém — s nem lesz több hajnalod... Bebádogoztak minden ablakot A rádiók csak üvöltsék rekedten ^ A szabadságot s az ember jogát Itt érzi csak befalazott testem A milliókkal Moszkva ostorát. S Váctól Pekingig zúgják a rabok: - Ha nem vigyáztok, az egész világon elbádogoznak minden ablakot! -Vác, 1953.