Észak-Magyarország, 1990. június (46. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-02 / 128. szám
1990. június 2., szombat Az üzleti partner megválasztása kockázattal jár Döntsön jól, mielőtt nem késő keresse a bank miskolci területi igazgatóságát A BANK, AMELY IGAZÁN KÖZEL ÁLL ÖNHÖZ. — Válasszon betételhelyezési lehetőségeink közül. — Lízing már 118 ° l-ért is. Kondícióinkat hozzáigazítjuk lehetőségeikhez. — Alapítványuk kezelését jutalékmentesen vállaljuk. — Számlavezetés egy számla átlagállomány utáni 6 ° „-os kamattérítés mellett, plusz 5"o kamatfelár lehetőség. — Jogi személyek forint számlája mellett devizaszámla vezetését is vállaljuk. — Beruházási célhitelük kérelmeinek kidolgozásához felajánljuk közreműködésünket. — Egyedi pénzügyi gondjaik megoldásánál fontolják meg szakmai ajánlásainkat. FIÓKJAINK BORSOD, HEVES, NÓGRÁD MEGYÉBEN 1 MISKOLCI FIÓK Miskolc, Bajcsy-Zs. u. 1. Telefon: 88-076, 88-042, 88-641, 87-654 EGRI FIÓK 3301 Rottenstein u. 3. sz. Telefon: (36) 13-622 GYÖNGYÖSI FIÓK 3201 Gyöngyös, Róbert K. u. 19. sz. Telefon: (37) 11-042, 11-045 ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Mór az író-olvasó találkozó helyszíne is szokatlan volt. A miskolci Agrober-székház ebédlőjében gyülekezett május 24- én a közönség. Nemcsak a városból, hanem az ország távoli településeiről is érkeztek vendégek a találkozóra. Itt voltak Tollas Tibor gyermekkori játszótársai, eljöttek ez egykori rabtársak is. Totos Tibor 1920. december 21-én megyénkben, Nagybarcán született. Középiskolába előbb Kőszegen, majd a soproni Rákóczi Ferenc Honvéd Reáliskolai Intézetbe járt. Innen került Budapestre, a Ludovika Akadémiára. 1941-ben hadnaggyá avatták. Hadibeosztásában 1945 tavaszán Veszprém mellett mindkét keze súlyosan megsebesült. Még két évig az úgynevezett demokratikus hadsereg tisztjeként szolgált, de 1947-ben hamis vádakkal letartóztatták. A történetre így emlékszik vissza Totos Tibor: „Mentő tanúnak jelentkeztem egy Tavi Árpád nevű ember mellett, akire ráfogták, hogy a beregszászi gettó parancsnoka volt, valójában pedig csak névrokona az időközben Nyugatra menekült gettóparancsnoknak. Mentő vallomást tettem mellette, és végül is őt felmentették, de néhány hónap múlva engem vádoltak ugyanezzel. Tíz évet kaptam. Ugyanazok, akik eskü alatt állították, hogy Tari Árpád volt a gettó parancsnoka, most ellenem vallottak. Csak azért nem akasztottak fel, mert két volt beregszászi gettófogoly pontosan felidézte a táborban szolgáltatót teljesítő tisztek és altisztek névsorát, én nem voltam köztük. Fel is menthettek volna, de az Ávó nyomására mégis kaptam tíz évet.” A kiszabott tíz év büntetésből kilenc évet a Gyűjtőfogházban, a váci börtönben és a tatabányai rabbányában töltött. A politikai perek felülvizsgálatakor, 1956 júliusában szabadult. A forradalomban a budapesti Nemzetőrség tisztjeként vett részt. Tollas Tibor 1956-ban hagyta el az országot, és azóta szerkeszti, adja ki Münchenben a Nemzetőr című lapot. Nemcsak a nyugati magyar emigrációban élők olvasták a Nemzetőrt, körülbelül négyezer példányt rendszeresen eljuttattak Magyarországra, Erdélybe és a Felvidékre is. Minden második hónapban angol, francia és német nyelven is megjelenik a lap. De készülnek kínai, arab és spanyol lapszámok is. — Ha tudnátok azt az örömet és izgalmat, amit most érzek. Ha tudnátok miit jelent harminchárom évig nem is remélni, hogy egyszer még hazakerülök, legfeljebb a hamvaim a harcai temetőbe — mondta a költő. — Magyar emigráció — Rákócziék vagy Kossuthék — még nem érte meg, hogy amiért harcolt, éltetőben valóra vált volna. És most itt vagyok, ’56-ban megfogadtam, hogy akkor térek haza, ha törvényes kormány kerül az ország élére. Aztán jöttek a versek. Először a Hazafelé című költeményét recitálta a költő: „Ismerek minden útkanyant, / Mely anyámhoz visz, hazatart. A vaksötétben is hiszem, Hogy nem tévedne el szívem...” Aztán a börtönéveket idéző költemények következtek. A sok-sok szenvedés versei, amikor az volt a rabtartók élve, hogy nem meggyógyítani kell a beteget, hanem szenvedőképessé tenni. Él az ínyencségnek számító magyar étkeket megéneklő költemények is a szenvedésről szólnak. „Nagyrészüket még fiatalon, a váci börtönben, kenyérbe csempészett ceruzacsonkokkal, papírfoszlányokra írtam. A rabság második-harmadik évében ugyanis már nem a feleség, vagy az elhagyott kedves emlékét idéztük lámpaositás után a zsúfolt cellában, hanem gyomrunkat mardosó éhségünkben kedvenc ételeinkről álmodoztunk. így született meg a »verses magyar gasztronómiám«. Ezeket a verseket üres fogkrémtubusokba rejtettem a motozó őrök elől, hogy megmaradjanak a szabadulásig. Néhány év múltán, 1953-ban, Vácról a pesti Gyűjtőfogházba való átszállításkor minden holmimait ott kellett hagynom. Így veszett el a hazai ízeket idéző verseim gyűjteménye. Csak néhány maradt meg emlékezetemben, egészben vagy töredékben. Harminc év után Münchenben egy súlyos operáció következtében hónapokra elvesztettem nemcsak az étvágyaimat, de az ízek érzékelését is. Ki gondolná, hogy a kórház csöndje rokon a börtön magányával? Újra életre keltek hát bennem a már régen elfeledett verstöredékek.” A miskolci találkozó másnapján szülőfalujába látogatott a költő, Nagybarcán régi barátok, iskolatársak várták. Útjáról a Gulyástestvérek dokumentumaimat készítettek. Itt beszélgettünk Kecskési Tollas Tiborral. — Megérte, amiért harminchárom évig harcolt. A magyarországi változások után van-e még feladata a Nemzetőrnek? — Meg kell találnunk az új feladatokat, várhatóan még két-három évig Magyarországon sokasodni fognak a problémák. A kritika jogát továbbra is fenntartjuk. De nem szabad elfeledkezni a kisebbségről sem, róluk is gondoskodni kell. Feltétlenül javítani kell a kárpátaljai magyarság helyzetén, Erdély és a Felvidék sorsa is aggaszt. — Ön szerkeszti és adja ki a Nemzetőrt. Kik vesznek részt még a munkában? Hány munkatársa van a lapnak? — Ezt nehéz lenne megmondani. Tulajdonképpen hárman vagyunk, de számtalan magát meg nem nevező szerző publikál a lapban. Most már egyre többen adják írásaikhoz a nevüket. Az utóbbi tíz évben a hazai ellenzék minden megnyilvánulásának hangot adtunk. A programot nem az emigráció adta, hanem a megerősödő „búvópatak-nemzedék”. Ahogyan Lezsák Sándor írta egyik levelében: volt időszak, amikor a részekre tördelt nemzet csak velünk mondhatta el gyötrelmeit. „Voltatok a biztonság, az igazság nemzetőrei.” — Ki finanszírozza a Nemzetőrt? — Nagy hit kellett ahhoz, hogy hónapról hónapra megjelenjen a lap. De a szabadságot nem adják ingyen. Az elején úgy tudtuk kiadni a Nemzetőrt, hogy az amerikai magyaroktól kaptunk pénzt. Amikor a Szovjetunió elfoglalta Magyarországot, abban bíztak, hogy ez nem tarthat sokáig, és az ittenieknek szüksége lesz az anyagi segítségre. Ekkor össszegyűjtöttek tíz-tizenöt ezer dollárt. Később ezt a pénzt felajánlották egy olyan szellemi csoportnak, amely ’56 szellemében képes alkotni, és tagjai lehetőség szerint nem marxisták. Megkaptuk ezt a pénzt, de azóta is sokat segítenek az amerikai magyarok. Ezenkívül sajtóalapot szerveztünk, az előfizetésen túl ide adhatják be támogatóink a Nemzetőrnek szánt pénzeket. A nyomda területét a Los Angeles-i magyarok vették. Ez amerikai— magyar tulajdonban van. De mint minden nemzetiségi lap a német kormánytól kapunk nyolc-tízezer márka támogatást. — Vannak-e fiatalok, akik majd átveszik a stafétabotot? — Sajnos nincsenek. De én mindig reménykedem, hogy valami csoda történik. A börtönben megtanultam, hogy a reménytelenségben is reménykedni kell. De hogy át tudjuk adni a stafétabotot, egy ideig együtt kellene futnunk ... f. g. Tollas Tibor Miskolcon és Nagybarcán Újra itthon Régi és új barátok között Nagybarcán „Egy magyarért személyesen is felelős akarok lenni mondta Tollas Tibor fia, aki itthon választott keresztgyereket. Tamás jelenleg piackutató, de a jövőben szervezőkészségét kívánja hasznosítani, és hazánk gazdasági kapcsolatait szolgálni.