Észak-Magyarország, 1992. október (48. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-24 / 251. szám
8 ÉSZAK-Magyarország Gyarmati Béla Egymásba botlunk az öreg szerkesztővel, s ott folytatjuk, ahol pár éve abbahagytuk. Sok minden történt közben, de tudjuk folytatni. Nem is olyan kis dolog ez. Érezzük, ám nem érintjük - természetesnek tartjuk. Van ideje - nekem is van. Mindig is volt időnk, nem zavartattuk magunkat, szerettük megnézni a dolgokat, hogy megírhassuk. Tudtunk beszélgetni, meg hallgatni is. Tudtunk együtt lenni, s mertünk egyedül maradni, a gépbe fűzött kéziratpapírral. Csak pénzt nem tudtunk keresni - ahhoz az álhírlapírók mindig is jobban értettek... Emlékszel? Hogyne emlékeznék! S ránk emlékeznek-e? Az nem fontos, hisz önmagunknak írtunk - megengedhettük ezt a luxust. Persze némi öncenzúrával. Igen, igen, de mégiscsak a mániánkat mondtuk. Mindig másként, de mindig ugyanazt! S, hogy örültünk egy-egy találó kifejezésnek: körbeadtuk, ízlelgettük, kutattuk a családfáját, kerestük a rokonait. Játszottunk, bölcselkedtünk - aztán kinevettük egymást és önmagunkat is. Hígkosztú üzemi konyhák terítetlen asztalai fölött kaszinóztunk, ahol illett tudni, hogy mit mondott Goethe Eckermannak a színészet és a szobrászat kapcsolatáról, de azt is, hogy ki volt az apósa Bóka Lászlónak. Esetleg azon vitatkoztunk, hogy a soros főembert vajon mivel vette le a lábáról az éppen feltűnt irodalmi- (mozgalmi) szépasszony. Irigykedtünk is egymásra. Mert az irigység - akármennyire is kárhoztatjuk - természetes dolog. Nagy Lajos vélekedését kell elfogadni, aki ezt írja: „Ma is irigylem azt, akinek például dús haj borítja a fejét, mert én kopasz vagyok. Az irigység nem azt jelenti, hogy szeretném, ha a dús hajú is kopasz lenne, hanem azt, hogy szeretném, ha nekem is dús hajam lenne”. Mire viheti egy újságíró? Sokra! De nem akkor viszi a legtöbbre, ha laptulajdonos lesz vagy képviselő, esetleg államtitkár. Hanem, ha jól kérdez! Ha az én, a te, az ő nevében képes kérdezni az államtitkárt. (Vagy olyan igénnyel í r országgyűlési tudósításokat, mint Mikszáth Kálmán.) Idegenek - nemegyszer megfigyeltem - kényelmetlenül feszengtek közöttünk. Hogy lehet így sértegetni egymást? Hát igaz, ami igaz, iróniáért nem mentünk a szomszédba. A viszony nem volt szívélyes közöttünk (ilyen csak felületes kapcsolatban lehet), de meghatározó volt. - Jársz még a szerkesztőségekbe? - Vannak még szerkesztőségek? Mindketten a redakciók légkörére gondolunk. Redukció? Már a szó is kiveszőben. Az öreg hírlapíró idegenül téblábol a szövegszerkesztő masinák között: nem nagyon mer megszólalni, mert fél, hogy nem figyelnek rá, s már-már kezdi szégyellni a mániáit, nosztalgiáit. Mit mondana el, ha megszólalna? Mindenekelőtt a kollegialitásról beszélne, de nem tételekben! A fiatal kritikusnak például elmondaná (már a legcsekélyebb érdeklődésre is elmondaná), hogy a pályatárs színdarabjának bemutatója után Krúdy esszét írt a Lila ákác minden tűnő alakjáról, akiket talán Szép Ernőnél is jobban szeretett, hisz maga is Csacsinszky Paliként lengette sétapálcáját egykor a Ligetben, ahol a kis „varróneszek” csodaváró szemei úgy fénylettek a sötétben, mint a szentjánosbogarak. El lehetne ilyesmit mondani? - Én nem vagyok se Krúdy, se Szép Ernő - válaszolná az ifjú munkatárs. (Ami még nem is volna olyan nagy baj, csak ne lenne rá büszke.) Kár, hogy a Csacsinszkyak legújabb nemzedékéből hiányzik a pezsgés, a gyöngyöző jókedv, a kölykös virtus. Ma már senki nem ír szerelmes verseket komoly bankházak céges levélpapírjára (Vas Istvánék még írtak), nem talál ki többértelmű játékos címeket az újságcikkek fölé (mint Szabó Lőrinc annak idején), talán szerelmes se lesz, csak megnősül és elválik. És rossz a kedve! Lázas, kapkodó akarások fárasztják kedélyét, s csikorgó sorokban „termeli” a zsurnalisztikai közhelyeket, melyek gombnyomásra jönnek elő. Egyebekben pedig dühös, kétkedő és bizalmatlan. Sértett, mert nincs ideje olvasni (hisz mindig írni kell), s nincs ideje élni, mert naponta kell hírt adni a mások életéről. - Te mikor írtad a cikkeid, a könyveid? - kérdezem az öreg szerkesztőtől. Csak a vállát vonogatja. Otthon a három gyerektől nem nagyon írhatott, a szerkesztőség pedig „találkahely” volt. Itt randevúzott a költő, a festő, a színész, az újságíró, a tanár és minden rendű-rangú literátus ember. Nemes Nagy Ágnes - ha felénk járt - éppen úgy nem kerülte el a szerkesztőséget, mint a pályakezdő - még éppen csak középiskolás - Bari Károly. Arról nem is beszélve, hogy a „Hetek”nek ez a szerkesztőség volt a szellemi műhelye. De ez már irodalomtörténet. Vagy valami az lesz belőle. Mert az utókor szelektál. Megrostálja még a jó írók értékes műveit is. S, akik csak újságot írnak? Az újság csak egy napig újság. A hírlapíró tehát - szemben más literátorokkal, ahol ez fordítva van - túléli „műveit”. Rendszerint el is felejti azokat, leválnak róla... De van, amit nem lehet elfelejteni. Talán a terítetlen asztalokat, amelyek fölött könnyű mámorban beszélgettünk, vagy (mindig másról és másról) hallgattunk. Tisztelet a katonáknak Révleányvár (ÉM - GyG) - Kisközség fent a végeken, Sátoraljaújhelytől keletre a szlovák határszélen. Háborús veszteségei természetesen ilyen kis helységnek is voltak, ez esetben úgy is, hogy a katonák, a falu hős fiai ott estek el a falu határában a Tisza-parton, ahol nehéz harcok folytak. Az itteni második világháborús hősök tehát hazai földben nyugodhatnak, nem jelképes sírban, hanem a falu temetőjében, ahol most három sírra emeltek síremléket a háborúban elesettek fölé. Az egyik sírban öten, a másikban nyolcan, a harmadikban pedig az emlékezet szerint egy honvéd alussza itt örök álmát, mint Róják Géza polgármester mondja, valószínűleg békében, hiszen a saját falujuk védelmében estek el és nem jeltelen, vagy tömegsírban nyugosznak valahol a hajdani frontokon, hanem itthon, saját falujukban, ahol a haza védelmében vesztették el fiatal életüket. A révleányvári síremléket a község lakossága és a Honvédkiegészítő parancsnokság közös erővel emeltette az elesetteknek. Ém-Hétvége/Élő Múlt 1992. Október 24., Szombat Emlékezés Illésy Gáborra 1934. jan. 19.-1957. okt. 5. Nagykinizs (ÉM - GyG) Édesapja a Hernád völgye kisbirtokosainak egyike. Heten voltak testvérek, öt fiú, két leány. A legidősebb az első világháborúban elesett, Illésy Pál, Illésy Gábor édesapja több vitézségi érem tulajdonosa lett, és Horthy kormányzó vitézzé avatta. A mezőgazdasági cselédség nagyra értékelte munkaadóját, mert emberséges lakást, padlózott szobát biztosított nekik és jó megélhetést. Édesanyja Nagykinizsen tanított az osztatlan iskolában, ő maga is itt kezdte tanulmányait, majd a tarcali szőlészeti és borászati szakközépiskolában folytatta. Érettségi után a budapesti Kertészeti Egyetemre iratkozott be. Tanulmányai utolsó évét töltötte 1956-ban, és a megkapott záródolgozata kimunkálásán fáradozott, amikor az események kirobbantak. Vajon részt vett-e azokban, vagy szorgalmából eredően a záródolgozat kötötte-e le, nem tudjuk. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy júniusban sikeres államvizsgát tett az akkor már angolul kitűnően beszélő fiatalember. Amire nem mert vállalkozni senki, ami távol állt a korabeli egyházaktól is, arra vállalkozott Illésy Gábor. A bírósági tárgyalások, azok teljesen hazug hangvétele, a beszennyezett egyetemista társak, és a leértékelt emberi élet olyannyira felzaklatták életét, lelkivilágát, hogy nyugodni nem bírt, kereste a menekítés útját. Összetalálkozott Dalam őrnaggyal (a helyesírást nem ismerik rokonai, akik megnevezték az USA katonai attaséjának nevét), és az igen gyakori beszélgetéseik témája nagy valószínűséggel a bitóra került egyetemista társak. Mit tehet egy katonai attasé? A hírt továbbadja, Európa megretten és 60 000 kommunista hagyja el a pártot, azt a pártot, amely az igazságot, az emberi szabadságot a bitóra juttatja. Aragon és Picasso összetépik pártkönyvüket, mert a hír száll, és nem lehet bilincsbe verni. Ez a vereség gyűlölettel tölti el a nyomozó hatóságot, mind az oroszokat, mind a magyarokat. Egész megfigyelő gárda áll rá a népbírósági tárgyalásokra. Akik gyakrabban fordulnak ott meg, azoknak minden lépését figyelemmel kísérik, így akadnak rá Illésy Gábor és Dalam találkozásaira. Dalamot kiutasítják az országból, Illésy Gábort szeptember 3-án letartóztatják. A Gyorskocsi utcai elsőfokú tárgyalás menetében nem vehetnek részt a hozzátartozók, dupla-nullás ügy, de a tárgyalás szüneteiben kevés szót válthatnak. A bizonyítás nem járt eredménnyel. Csupán két nyomozónőt emleget a bátyja előtt, akik mezítelenül faggatták őt, és irtózatosan megkínozták. A tárgyalás idején még sebes volt az egész nemi szerve, amelyet a nyomozó hölgyek csaknem megcsonkítottak. A tárgyaláson erre sem lehetett hivatkozni, tényként vették azt, hogy szóba állt egy amerikai őrnaggyal, és ez elég volt a halálos ítélet kimondására. Ugyanez ismétlődött a Fő utcán, ahol október 3-án egyetlen napon lefolytatták a fellebbviteli tárgyalást és kimondották a halálos ítéletet. Hozzátartozói nem emlékeznek arra, hogy kegyelmi tanáccsá alakult volna a katonai népbíróság Illésy Gábor ügyében. A halálos ítéletet az Országos Börtön (Gyűjtő) udvarán október 5-én reggel végrehajtották. A mentességi nyilatkozatot a család megkérte augusztus 7-én, de a mai napig nincs tudomásom annak megküldéséről. Utolsó beszélgetésre nem hívtak be a családból senkit, ettől a jogától is megfosztották. Utolsó levelet sem kaptak tőle. * Részlet egy emlékező beszédből. Nagykinizs nem Nándorfehérvár. Mai harangzúgása a Hernád völgyén mégis arról beszél, hogy mint ötszáz évvel előbb Dugovics Titusz, egy ifjú bátorságával állta meg helyét, hogy mások éljenek, odaáldozta magát Illésy Gábor ifjú kertészmérnök, az ősi vitéz Illéssy és Fövenyessy család méltó utódja. Dugovics nem akart nemzeti hős lenni, de helyén volt a szíve, és felismerte a történelmi pillanatot Nándorfehérvár bástyáján, tettével megmentette a nemzetet és becsületét. Illésy Gábor azt a történelmi pillanatot ismerte fel, amikor a korlátozhatatlan terror a nemzet legjobbjait, kortársait, tanulótársait és barátait küldte a bitóra. A tiszta és szent önáldozást nem értette senki, a nagyapák nem tudták elmesélni unokáiknak az okát. Nem tudunk arról, hogy 1957 közepén valaki is, egyházi, politikai, vagy földalatti szervezetek felemelték volna a szavukat e honban, kimondották volna a minden társadalmat éltető, vagy megsemmisítő parancsot: ne ölj! Kovács alezredesnek, a sötét szemüveggel járó hóhérnak mindennap volt munkája az Országos Börtön kisfogházának az udvarán, a bonckés alól papírzsákba kerültek a hullák, hogy majd a nemzet szeme elől a föld alá rejtsék el őket. Névtelenül. Nem tudjuk, hogy Illésy Gábor vállán volt-e valaha fegyver. A nyomozás minden elkészült felvételen a külföldi lapok és helyi fotósok gyilkos bizonyítékán megkísérelte felfedezni az arcát, eredménytelenül. Azok a titkos felvételek azonban, amelyek augusztus hónapban készültek két ember sétájáról, beszélgetéséről a nyárestében, vagy a hajnali pitymallatkor, elegendőek voltak a halálos ítélet kimondásához. A sajtóban a tájékoztatás az év közepére elmaradt a pártjogosítványt kapott hóhérmunkáról, mintha az ország élete lecsendesedett volna. Csak a Fő utcán, a Gyorskocsi utcában, a Markóban csengtek tompán azt ítéletek: halál! Meg sem száradt a tinta frissen kapott oklevelén, amikor Illésy Gábor beült nagy bátorsággal a tárgyalóterembe, ahova ugyanis lehetett járni tárgyalást hallgatni. Az övét aztán szeptemberben már nem lehetett, még a legközvetlenebb hozzátartozóknak sem. Hallotta Gáli Józsefet, a fiatal drámaírót, aki Auschwitzból élve jött vissza, és szíve rosszabbul vert, mint egy lapjára fordított vekker. Hallotta Obersovszky Gyulát, az izgató verselőt, a kitűnő fiatal rendezőt, hallotta Tóth Ilonát, a kortárs orvostanhallgatónőt, és falfehéren támolygott ki a teremből Biszkuné ítélethirdetése után, mintha más ítélet nem is lett volna a szótárában, csak a halál. Illésy Gábor jól beszélt angolul. Az egyetemi éveket jól használta ki nyelvi készsége fejlesztésére is. 1957-ben egy utcai ismeretségből támadt barátság során szavai meghatották az amerikai követség katonai attaséjának helyettesét, Dalam őrnagyot. A halvány arcú, remegő ifjú nyomába szegődtek a gyilkos rendszer kopói, rövid idő alatt felfedezték a Dalam őrnaggyal való kapcsolatát, az életmentést, a ne ölj parancsát, és keményen fizettek a bátor ellenállónak. Női nyomozók hallgatták ki és nyomorították meg az első napokban. Nem volt szükséges semmiféle bizonyítás a párt érdekeit súlyosan sértő ifjú ellen. A fényképek tanúsították, hogy szóba állt az imperializmus egy fizetett ügynökével, egy ellenséges katonával, akit aztán kiutasítottak az országból. Jóllehet, soha nem esett szó köztük másról, estik a pártbíróság ítéleteiről, mégis ezt a hazáját oly forrón szerető ifjút hazaárulónak bélyegezték. Mintha a kommunista párt és a magyar haza azonos lett volna valaha is!A nem bizonyított vádat nyomozati részében, alsó- és felsőfokú tárgyalásokon négy hét alatt befejezték, és a letartóztatása után egy hónappal, október 5-én hajnalban bitóra került Illésy Gábor. A kirendelt ügyvéd kegyelmet sem kért, hiszen a szocialista törvényhozás teljesen a párt szolgálatában és a párt védelmére állt, a magyar érdekekhez semmi köze sem volt. Rokonait nem hívták meg utolsó beszélgetésre, pedig a szabályzat szerint egy órát mindenképpen biztosítani kellett volna. De nem annak, aki mások életét mentette meg! Amit nem tettek az egyházak! Amire nem volt erejük az etruszk nőknek - odaállt Illésy Gábor, hogy megálljt parancsoljon a hóhéroknak. Nem fegyverrel, nem acsarkodással, szelíd szóval, szeretettel akart békességet, életet teremteni, és lett a kor Dugovicsa, hazugságok, szeretet-maszlagok, hitek és bizalmak színjátszóinak leleplezője. Építeni és nem rombolni, élni és nem ölni - kiáltotta bele a sötét éjszakába. Nemes szívét kész volt tettel bizonyítani, hogy magvetéssé legyen a vére nem csak a Hernád völgyén, de a magyar földön mindenütt! Fotó: ÉM Archív Emlékünnepség a Corvin köznél Budapest (MTI) Az '56-os forradalom és szabadságharc fővárosi megemlékezés-sorozatának egyik központi helyszíne a legendás hírű Corvin köz volt. Az '56- os Magyarok Világszövetsége által rendezett emlékünnepségen a mozi előtt felállított színpadon Pongrátz Gergely méltatta a 36 évvel ezelőtti eseményeket. A Himnuszt követően Sinkovits Imre színművész azt a két verset szavalta el, amelyet 36 évvel korábban az akkor ott jelenlévők is hallhattak. Petőfi Sándor Föltámadott a tenger, és Nemzeti dal című verseivel a színművész - mint mondotta - az itt küzdők előtt kívánt tisztelegni. Király B. Izabella MDF-es országgyűlési képviselő a történelmi felelősségről szólt. Összefogást sürgetett, illetőleg azt, hogy Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere távolíttassa el a Szabadság térről a szovjet emlékművet. „A magyar nép azt még csak megtűri, hogy marad egyetlen szovjet emlékmű, de semmiképpen nem ért egyet azzal, hogy ez az Országzászló helyét foglalja el” - mondotta. Az emlékműnek más helyet kellene találni, erre alkalmas lehetne például a Városháza udvara. Boross Péter belügyminiszter együttérzéssel szólt a Corvin közben harcoló, a szabadságért életüket áldozó fiatalokról. Ezek a 16-25 éves ifjak megmutatták, hogy a magyar szabadságvágy esélytelen körülmények között is nekimegy a hatalomnak. Az itteni 12 nap alatt a harcosok történelmet írtak, bebizonyították a világnak, hogy a hatalom ebben a régióban sem örök, eleve elrendelt. Ezután a 12 nap után kezdett bomladozni az ötödik hadoszlop, illetőleg indult meg nyugaton a kommunista pártok gyengülése - mondotta a miniszter. Megemlékezés az erdélyi mártírokról Budapest (MTI) Az erdélyi mártírokra emlékeztek az Erdélyi Gyülekezet tagjai és a Székely Népfőiskola küldöttei pénteken, az október 23-i ünnepségsorozat keretében. A Hősök terén, a volt Állami Egyházügyi Hivatal falán elhelyezett emléktáblánál a megjelentek - az együttérzők és a Magyarországon tartózkodó erdélyiek - az 1956-os forradalom utáni megtorlás erdélyi áldozatain túl tisztelettel hajtottak fejet a vallásüldözés valamennyi mártírjának emléke előtt. Az ünnepség tükrözte: 1956 októbere az országhatárokon kívül élő magyarok számára is ünnep. Az annak idején kinyilvánított szolidaritásért megtorlás járt a szomszédos országokban uralmon lévő rendszerek részéről. Most ezt is felidézték a megemlékezésen részt vevők.