Észak-Magyarország, 1999. március (55. évfolyam, 50-75. szám)

1999-03-13 / 61. szám

1998. március 13., szombat Miért nem engedtek a negyvennyolcból? Nyikos Zita Miskolc, Budapest (ÉM) - Nem enged a negyvennyolcból - furakodik be a szólás a múltat a jelenben tartó, már­cius 15-ei „megemlékezések" közé. Nem enged a negyvennyolcból - vagyis ragaszkodik az elveihez, nem tágít, maka­csul ellenáll, kitart. És mivel az 1848/49- es forradalom és szabadságharc az egyet­len, mindenki számára egyértelmű, jeles „negyvennyolc”, már szinte a keresgélés kezdetén biztos, hogy a szólás ezeket az eseményeket idézve került a nyelvhaszná­latba. Az viszont, hogy pontosan kinek a „szájából” és mikor lett „közszájon” forgó kincs, bizonytalan. Jottányit se! És az sem állítható egyértelműen, hogy eredetileg is csupán ebben, a most élő for­mában használták. Bár - mint O. Nagy Gábor szólásmagyarázatában olvasható - Tersánszky Józsi Jenő és Móra Ferenc már ebben az alakulatában idézi, jóval később, 1989-ben Spira György, az 1848/49-es eseményeket kutató történész szépírótársaival ellentétben, ezt a kifeje­zést választja könyvének címéül: „Jottányit se a negyvennyolcból!”­­ Az ismert szállóigét használtam fel, de pontosan én sem tudom, ki mondta és mikor­­ mentegetőzik Spira György, a szóba hozható történelmi eseményeket pe­dig a következőképpen vázolja: - Valószí­nű, hogy az 1860-as években keletkezett a szólás. Amikor Tisza Kálmán feladta a baloldali, függetlenségi párti nézeteit, és csatlakozott a kiegyezés­pártiakhoz, ak­kor mondhatta valaki a függetlenség né­zetei mellett kitartók közül, hogy Tisza Kálmánnal ellentétben, ők nem engednek a negyvennyolcas, áprilisi törvényekből. Vagyis nem hajlandók engedményeket tenni, feladni a teljes függetlenséget és nem kötnek kompromisszumot az uralko­dóval. Eltávolodva a konkrét, történelmi té­nyektől az elvekhez való ragaszkodás mint magatartási norma jelent meg a szó­lásban. És mint a történészek mondják, 1848/49 már a hatvanas években is szim­bolikus értelmű volt. Elfogadható tehát, hogy Sirisaka Andor a Magyar Közmon­dások című könyvének összeállításakor, 1890-ben már ezt a jelentést fűzi a szólás­hoz: „határozott s következetes”. A „jottányit” szavunk pedig valószínűleg a homályos értelem miatt hullott ki a min­dennapi használatból. Egyébként is - ahogy A Magyar Nyelv Értelmező Szótá­rában olvasható - csak tárgyesetben, ta­gadó vagy tiltó szóval, néhány kifejezés­ben (volt) használatos. A legfontosabb áprilisi törvénycikkelyek • a független magyar felelős miniszté­rium alakításáról • az országgyűlés évenkénti üléseiről • az orzággyűlési követeknek népkép­viselet alapján történő választásáról • a közös teherviselésről • a sajtószabadságról szólnak 48-as emlék Szerencsen Fotó: F. M. ÉNI-ünnep 17 „Tűz vagyok” - ma „csak” művész lenne? Szalóczi Katalin Miskolc (ÉM) - Lázongó, a kötöttséget nem tűrő, hirte­len emberek mindig akad­nak. De nem lesz mindenki­ből forradalmár, mint Petőfi. Petőfiből pedig végképp csak egy volt. Van. Vagy ma is vannak, lennének Petőfik? - Erről beszélgettünk Pocsai Judittal, a B.-A.-Z. Megyei Kórház ideggyógyász, pszi­chiáter főorvosával. • Milyen lelki tulajdonságokkal jellemezhetők a forradalmárok? • Három fő tulajdonságuknak tartom az ellenzékiséget, az ér­zékenységet és az impulzivitást. Az ellenzéki magatartás amúgy is a fiatalok sajátja, nehezen képzelhető el egy idős ember örökös lázadóként. Ez az alapál­lás Petőfi költészetének formai újításában is megmutatkozik: egyszerű verselésével fittyet hányt a kor divatja szerinti da­­gályos stílusra. Az érzékenység nem ilyen nyilvánvalóan forra­dalmi tulajdonság, de alighanem ennek köszönhető, hogy a láza­dó magatartás nem fordul át va­lakinél öncélú tettlegességbe. A külvilág eseményeire való foko­zott érzékenység Petőfinél már szerelmi költészetében is meg­nyilvánul, de ez teszi egyszers­mind igazságkeresővé. Érzé­kenység nélkül az impulzivitás is könnyen negatív tulajdonság­gá, hebehurgyasággá válhat. De egy forradalmi helyzetben nyil­ván nem az érvényesül, aki so­káig mérlegel, hanem a hirtelen cselekvések, gyors döntések em­bere. □ Mint mondta: forradalmi hely­zetben. Csakhogy nincs mindig forradalmi helyzet. Ellenzéki, ér­zékeny és impulzív emberek azonban bizonyára ma is van­nak. • Vannak. Ők azok, akik nehe­zen illeszkednek be, képtelenek elfogadni a mindennapi monoto­nitást, a mértékletességet. Kocká­zatra, új kapcsolatokra, új élmé­nyekre vágynak. Közülük kerül­nek ki például a folyton utazga­tók. Vagy például a művészek. □ Akikkel szemben a társadalom is elnézőbb, ha ugyan nem vár el tőlük egy adag extremitást. Le­het, hogy ma Petőfi olyannyira nem találná a helyét, hogy pszi­chológushoz, pszichiáterhez kel­len fordulnia? • Nem hiszem. Bár vannak, aki­ket a túlzott élmény­haj­szolás olyan helyzetekbe sodor, hogy az már saját maguknak is sok. De nemigen lehet rajtuk segíteni, hi­szen az ilyen nehéz emberek szinte kezelhetetlenek. Végképp nem tűrik a függőséget, a kötött­séget, a saját útjukat járják. □ Akkor nem is igen férjnek va­lók. • Nem. Mint ahogy az sem lehe­tett véletlen, hogy Júlia apja csak nehezen egyezett bele a há­zasságba. Egy racionálisan gon­dolkodó embernek fel kell tudni mérni, mi várható el egy másik embertől. • A forradalmárok között akad­nak azért nők is. • Igen, de éppen a nők nagyobb kompromisszumkészsége miatt nem ez a jellemző. Elég körbe­pillantanunk, hogy meggyőződ­jünk arról, hogy a politikai játék” még ma is inkább férfi­dolog. Kivételek persze mindig akadnak. • Mindent egybe­vetve: mi lenne ma Petőfi? • Nem kellene félteni, feltalálná magát. Valószínűleg művész vol­na ma is. A tehetség ugyanis a külső körülményektől függetle­nül is kibújik az emberből. „A forradalmár lehántja ma­gáról a meglévő rend jogsza­bályait, ezért cselekszik for­radalmian már egy eljöven­dő új rend szabályai szerint. A meglevő rend jogszabálya­it a bűnösök is levetik; ők azért nem forradalmárok, mert nem egy eljövendő rend szabályai szerint cse­lekszenek, hanem saját ter­mészetük szerint. így cselek­szenek a terheltek is, azaz azok a bűntevők, akiknek ártalmas cselekedeteire ele­ve találunk mentséget.” Illyés Gyula Pocsai Judit Fotó: Végh Csaba Jókai megteremtette a forradalom mítoszát írók, költők a szabadságharcról - a forradalom és a szabadságharc az irodalomban Halmos Ildikó Miskolc (ÉM) - Az 1848/49-es események értékelésének két jellegzetes tendenciájáról ér­demes szólni. Az írók, költők egy része mitizálja az esemé­nyeket és heroizálja a szerep­lőket, míg mások épp­ az el­lenkezőjét teszik. Látszólag tehát szemben állnak, valójá­ban azonban kiegészítik egy­mást - fogalmazott Porkoláb Tibor irodalomtörténész-mu­zeológus, akit arról faggat­tunk, vajon a forradalomról és a szabadságharcról milyen kép rajzolódik ki az irodalmi alkotásokban. • A forradalom és szabadság­­harc hőseinek, eseményeinek kultikus ünneplése egy fontos nap kultuszával indul, március 15-ével, Petőfi napjával. Azok a narrátorok, akik elbeszélik e nap történetét, Petőfit teszik meg főszereplőnek. Az egyik hí­res narrátor Jókai Mór. Beszá­molóját hitelessé teszi, hogy ma­ga is részese volt az események­nek. Úgy teremti meg Petőfi kul­tuszát, hogy közben a sajátját is létrehozza. Az eseményekből Jó­kai és Petőfi szakralizált kettőse bontakozik ki. Jókai tudatosan, a szabadságharcban betöltött szerepére, üldözöttségének míto­szára építi írói karrierjét, köz­ben építi Petőfi kultuszát és megalapozza a szabadságharc mítoszát. Erre példa A kőszívű ember fiai című regénye is. Bár az idealizáló interpretáció a ma­gyar irodalom egyik alaptémája, ’48-ról mégsem született sok je­lentős mű. Eszményítő, idealizá­ló tematika jelenik meg Ábrányi Emil költészetében, valamint két antológiában, a Szabadság lantjában és a Magyar költők ’48-ban című gyűjteményben. Ugyanez az irányzat teremti meg a nagy hősöket, például Kossuthot és Széchenyit. Az írók és költők számára tulajdon­képpen sajátos legitimációt je­lentett az, hogy részt vettek a szabadságharcban. Jókai saját életrajzát is e szerint alakította, romantikus elemekkel gazdagí­totta az eseményeket. Ha szere­pük marginális volt is, mint pél­dául Lévay esetében, aki nem­zetőrként szolgált, alakja eposzi hőssé alakult, a századelőn a szabadságharc vezérfigurája­­ként ünnepelt. Vagy Tompa Mi­hály, aki a gömöri nemzetőrök tábori lelkészeként vállalt rövid szerepet a szabadságharcban. □ A mitizáló tendenciával szem­ben kik képviselték az ellentétes oldalt? • A nemzeti önvizsgálat, a számvetés vonulatának alapmű­ve Arany Nagyidai cigányok cí­mű alkotása. Ez egyfajta gúny­rajzaként is értelmezhető a sza­badságharcnak. Az eszményítő felfogásra berendezkedett nem­zet nem is igen értette meg. Ahogyan nehezen barátkozott meg Kemény Zsigmond művei­vel is. Kemény A forradalom után és Még egy szó a forrada­lom után című írásaiban elmé­­lyülten elemezte a történéseket. Ez a tendencia profanizálja, de­­szakralizálja az eseményeket, le­fokozza a hősöket. Erőteljesen a Kossuth-kritikára épít. Archetí­pusok alakulnak ki: Kossuthé, Széchenyié, a Kossuth-tal szem­ben álló „áruló” Görgeyé. De például Gyulai Pál és Lévay Jó­zsef megpróbálja Görgeyt tisz­tázni. □ A forradalom és szabadság­­harc nagy alakjai, így Görgey és Kossuth a későbbiekben elemez­ték saját szerepüket? • Görgey szól maga mellett Éle­tem és működésem Magyaror­szágon az 1848-1849-es években című művében. A történeti té­nyekre alapuló önapologikus munka 1852-ben németül, ango­lul, olaszul és svédül is megje­lent, míg magyar változata csak 1911-ben látott napvilágot. Gör­gey mint „áruló”, illetve mint zseniális hadvezér kiváló dra­­matikus témául szolgált a későb­biekben. Illyés Gyula Fáklya­láng című művében, Németh László pedig Az áruló című drá­májában dolgozta fel ezt a té­mát. Kossuth - ez levelezéséből, cikkeiből kiderül - erőteljesen kitartott eszméi mellett, saját szerepét nem vizsgálta felül. Porkoláb Tibor Fotó: Farkas M.

Next