Esztergom és Vidéke, 1899 (21. évfolyam, 1-104. szám)

1899-01-01 / 1. szám

MeáJ ESZTERGOM és VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. d­ C T*ik Vasárnap és csütörtökön. Egész évre — ELŐFIZETÉSI ÁRAK­­. — — — 6 frt — kr. Fél évre — — — — — 8 frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám­ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁL­MÁN­Laptulajdonos kiadókért: DR. PROKOPP GYULA­Szerkesztőség és kiadóhivatal:­­hova a kéziratok, előfizetések, nyilt terek és hirdetések­­ köldendők Széch?enyi-tér, 330. szám­. Kéziratot nem adunk vissza. Két évtized után. — A mi beszámolónk. — Esztergom, december 31. A mai nappal lapunk két évti­zedes múltjának utolsó óráihoz ért. Küzdelmekben és sikerekben egyáltalán gazdag két évtized volt ez, melyre a kötelességteljesítésnek megnyugtató tudatával s az önkény­telen büszkeségnek dicsekvés számba nem vehető érzetével tekinthetünk vissza. Annál könnyebb ez a visszate­kintés, mert egyenes a pálya, ame­lyet megfutottunk. Lapunk öntuda­tosan kitűzött irányát nem változ­tatta soha , nem tért ki sem jobbra, sem balra. Csak haladt a magára vál­lalt kötelességteljesítésnek sokszor nem rózsás útjain, rendületlenül és nem lankadó kitartással. És előre­haladásában nem csalogatta a nép­szerűség tapsa, de nem ijedt meg a helyi hatalmasságok árnyékától sem. Nem a megélhetés volt legfőbb gondja, sőt a közérdeknek felál­dozta a magáét; szeme előtt csupán a helyi érdekek hűséges és hasznos szolgálatát tartotta. Nem sugalmazta senki, csak a lelkiismerete. Két vezércsillaga volt mindég : az igazság és szabadelvűség. Irányát ez a két hatalmas eszme szabta meg, amelyekhez a négy lustrumon át egy pillanatra sem volt hűtelen. Pedig az igazmondás sokszor keserű­séggel járt, míg az igazságnak leg­alább elhallgatása többször nagyobb előnyöket ígért. Hallgattak is sokan. A szabadelvű eszmékre jártak ugyan nehéz napok s még máig sem hódítottak oly tért, amilyet ez intel­ligens, nagymultu városba elérniök kellene, bennünket azonban min­dig meg lehetett találni a sokszor elhanyagolt, sokszor gúnyolt lobogó alatt. Nem iparkodtunk a vezér­karba , de ott voltunk a közharco­sok szerény sorai között. De ott mindig megállottuk helyünket híven és becsületesen. A lap múltja, e múltnak minden fázisa tényekben beszélő tanúbizonyság erre. Midőn húsz évvel ezelőtt lapunk pályafutását megkezdette , a vidéki hírlapirodalom úgyszóllván még da­dogó gyerekkorát élte, bár a köz­kívánság, hogy minden vidék szellemi és anyagi érdekeinek legyen hírlapi képviselete, már meg­volt és kielé­gítést keresett. Egy-két nagyobb várost kivéve, a vidéken hivatásos újságírók még nem voltak. Legtöbb ily lap egy-egy nyomda érdekének talajából nőtt ki. A létező lapoknak tekintélye, súlya nem volt, nem is vonzották a komoly, irodalmilag művelt elemeket, hogy azok beállja­nak munkásaik sorába, annál ke­vésbbé, hogy a szerkesztésre vállal­kozzanak, hacsak mellékfoglalkozás­képpen is. Természetes tehát, hogy legtöbbnyire hívatlan, vagy megbíz­hatlan elemek kezére kerültek a vidék hírlapjai. A­mi meg is látszott rajtuk. Az irodalmi szinvonalat meg sem köze­lítették ; érdekességüket, kapóssá­gukat, a durva, személyeskedő hang­ban, családi pikantériák kultiválásá­ban, koholásában keresték ; legfőbb munkatársuk az olló, legfőbb gond­juk a megélhetés volt. Tartalmuk egy-két kinyírt cikken kívül néhány csiszolatlan, sokszor bárgyú helyi hitecske. A vidéki sajtó komoly és nemes hivatásának betöltésére nem­csak képtelenek voltak, de azzal nem is törődtek , hisz azzal tisztá­ban sem valának.­­ A mi lapunk is nem a legked­vezőbb auspiciumok között kezdette meg pályafutását ; oly időben, mi­kor a közönség még nem ismerte fel fontosságát és szükségességét a helyi sajtónak. Meg másrészt a ki­adó nem is tudta mindjárt megta­lálni az alkalmas kezet. De egy­szerre hatalmasan fellendült, amikor dr. Kőr­össy László fiatal lelkesedés­­sel, komoly tanulmányok után, igaz hírlapírói kvalitással vette át sze­lemi vezetését s mai utjának irá­nyát megszabta. S a megkezdet­t irány, distingvált­ hang, komoly tö­rekvés megmaradt utódja: dr. Nógrádi Jenő szerkesztése alatt s vége nagyban növekedett, független­amikor a jelenlegi szerkesztőség a lap tu­lajdonjogát is megszerezte. S ma, két évtized után, a nehéz viszonyok között, de komoly és ön­­tudatos programmal megindult ti íme él, s erőben, tartalomban gya­rapodva tölti be hivatását. Működé­sének, hatásának nyomait tények, al­kotások mutatják. Szavának súlya­ van a közvélemény előtt: nem töb­ bz .Esztergom és léke" tárcája.. RASZKOI­NIKOV.*) Padlásszobád falán penész a kárpit. Bútorzatod szétmálló rongyhalom. Ruházatod már szemétre vágyik, ínség, nyomor vonása arcodon. És lelkeden dúl harcok fergetegje. Az érzés tilt, az eszme hajt a tettre. Kiszáradt ajkad végre igy rebeg : »Egy hitvány nő csak, hát megölheted ! Királyok, hogyha érdekük kivánja, Százezreket visznek dűlő csatákra ; Sok drága élet egy czélért csupán, Az én czélom csak egy halált kivan !« — Sajnállak, Raszkolnikov! — Kettőt talált egy helyett a fejsze éle : Lisbeth is áldozat, meggyilkolod, Szaladsz rohansz a kincsek rejtekére És elrablod sokak tulajdonát. S mikor a pénz, arany már birtokodban, Megundorodva dobtad szerte onnan. S a bűn — bűnnek bár el nem ismered — Sorvasztja mégis egyre lelkedet. Mindenkiben gyanakvót látsz te mostan. Lát lelkeden, s a tested oly beteg, Hogy ébren, alva szüntelen remeg.­­— Szánlak, Roszkolnikov! — És végre is törvény elé kerültél, Szemedbe mondják: »Rodja gyilkolál!« A kit szivedből mélyen megvetettél . *) Mai tárcánk mindkét közleménye mutató lapunk két jeles munkatársának a jövő hó folyamán meg­jelenendő uj könyvéből. Birád gyanánt az most feletted áll, ítéletét a nép borzadva várja, ítélete : »el, el, Szibériába !« S kiért kezed a vérben áztatád, El kell, hogy hagyjad nővéred s anyád. És jól tudod, a bánat és gyalázat A sírba dönti drága, jó anyádat. És háborogva rombol lelkeden A gyötrelem, a kinző gyötrelem. .. Siratlak Raszkolnikov ? -De egy napon csikorg a börtön zára . A nap reád egy fénysugárt lövel. Előtted áll egy halvány arczu lányka Reád borul és sirva átölel.­­Oh, Rodja, Rodja, ide is követlek, Raszkolnikov, hisz oly nagyon szeretlek ! Először mondja itt e szót neked, Habár tudod, hogy reges — rég szeret . . . Van nő tehát, kinek szívébe láthatsz, Kitől hűség s örök szerelmet várhatsz, Kinek imája, vágya egy csupán : »Raszkolnikov« — és a tied e lány ! — Irigyellek, Raszkolnikov! — Kállay Sándor: Bolondok. — Az­­ Esztergom és Vidéke* eredeti közleménye. — Irta: RÉVÉSZ BÉLA. Figyeljétek a virágok viselkedését. Nyilasra éretten, pompázásra várva ül a sok bimbó a fán, a bokron a meleg napsugár, a reszkető harmat ölelgetése­ire önfeledten nyílnak meg kelyhei, szí­nesen,, ragyogón pattan ki, tör elé az élet belőlük, illatos a virág megszületése. Ékes, üde lesz az anya, a fa, fényes gyermekeitől : a virágoktól. Élik éltüket a virágok, illatuk átfogja agyadat, szivedet, majd kést is nyújtanak; gyönyört érzesz minden idegedben, meg is ejtenek téged: gyönge halandó, c­ meg­reszketve mondod: nem birok dacolni. Pedig ... a virágokra is eljött az el­múlás és lehullanak elsápadva, elfo­nyadva, mint elillant remény, az ágról: akkor megtörténik a haldoklások köze­pette, hogy egy bimbó visszamaradt a fán, egy elkésett bimbó, mely még nem tudott életre ébredni, még várja a föl­támadást. Figyeljétek a virágok viselkedését. Jön a véletlen pillanat, a választott napsugár és az elkésett bimbó, megnyitja keblét a lopódzó napsugárnak. És ha hitted, hogy voltak félénk per­ceid, mikor megérezted a virág hatalmát feletted, ha hitted, hogy megreszketve összeomlik benned a lélek, mikor jártál virágok közt, lázas ábrándoktól, forró reményektől kergetve; megdöbbensz, te­hetetlenül leszel rabja a későn nyíló bim­bónak : ez az, a­mi után epedt a lelked, mikor hitted, hogy megsemmisülsz a virág illatától, talán leány kezét, kezed­ben tartva, talán felgyúlt fantáziád épen nagyszerű gondolatokkal küzködött. És kibontja leveleit az ujonszült virág, kelyhéből minden virág gyűjtött illata árad fel­éd, színe nagyszerűbb a szivár­vány bármely színénél: az elkésett bim­­bónak várnia kellett, hogy ilyen vita szülessék belőle. Lássátok, igy van az emberi lélek is Figyeljétek annak viselkedését. Futja a halandó rögös pályáját, kiz törekszik, vágyai vannak. Lázas lelk hullámzik terveitől, eszméitől. Megra­gadja az eszme, a gondolat és rabj lesz. Szolgálatába áll és fizet neki a rejtekével, minden csöpp vérével. Mind halálig eljegyezte neki magát, de jön a nagy hullámzás és a lélek mélységében elmerül, hogy a lélek birodalmában eg­yj legyen a korlátlan uralkodó. E vaju­dások az ember sorsa, szent hittel nag meggyőződéssel megy a suggalt köte­lességek után, hívén, hogy amit tesz, az ellen tenni nem tud ; de ismeretlenek lélek mélyei! Valami választott napsugár — talán kétségbeesett jajkiáltás, hivó szavak — bevilágítanak az ismeretlen világba é megnyitja keblét az elkésett bimbónak mely várt a születésre, de még nem tu­dott megszületni. Vakítón tör fel a mélységből a fomf, tűz, ettől ég az egész test. Minden érzést, minden gondolatot át­forraszt egy nagy egészbe és az egés ember egy nagy érzés. Lelke rablánca lehullanak és szárnyal a vágyott cél után. Az ember megtalálta az okot, miért kellett neki születnie . . . (Folyt. köv.) Lapunk mai száma 6 oldalra terjed.

Next