Ethnographia • 83. évfolyam (1972)

Kutatók, életművek - Balassa Iván: Banner János 1888—1971 358—360

NÉ. XII. 129—143), mely e területre vonatkozóan ma is fontos, forrásértékű tanulmány. Első munkájától kezdve Békéssel foglalkozó számos pontos megfigye­lése, néprajzi jellegű feldolgozása közül a Néprajzi Értesítőben is több látott napvilágot (A félhajó NÉ. XIII. 39 -40; Békési cigánylakások NÉ. XIV. (308 — 311), ezenkívül a Föld és Emberben (Adatok Békés megye település­földrajzához. 1922. 105—114; Adatok a békési határ XVIII. századi vízrajzához. 1924), továbbá a Népünk és Nyelvünkben (Békési pásztorok élete a XVIII. században. 1929. 165 -170, 222-229) és önállóan is (Tárcsas halászok közt, 38. p. Békéscsaba 1923.) közre adta néprajzi tanulmányait. Rövid makói, majd gyulai tanárkodása után a Jászberényi állami gimnázium hívta meg 1911 októberében helyettes, majd 1915-ben rendes tanárnak. Élete itt fonódott össze a magyar múzeumüggyel, de — mint maga kissé kesernyésen megjegyezte — sokat dolgozott különböző múzeumokban és múzeumokért, de soha sem lett főhivatású múzeumi alkalmazott. A Jász Múzeumot 1873-ban alapították a Jászság régészeti és néprajzi tárgyainak megőrzésére. 1913-ban kapott BANNER János a nagyon esetlegesen gyűlt múzeumi anyag átvételére, rendberakására és kiállítására megbízást, (vö. A Lehelkürt szolgálatában. Szolnok megyei Múzeumi Adattár 3. Szolnok 1966). Nemcsak rendet teremtett, hanem sorra járta Jászberény tanyavilágát, szorgalmasan gyűjtötte a temetők néprajzi vonatkozásait (Jászberényi sír­keresztek. NÉ. XV. 98 -108) és megmentette városi céhek értékes ládáit és azok pusztulásra ítélt iratait. "A felbontott kitisztított ládák sok becses adatot mentettek meg a céhek életéből, amelynek társadalmi és gazdasági képe egyformán bontako­zott ki és bevallom le is kötött. Később néhány közlemény lett ebből az anyag­ból, ha csak a Jászberényi Újság tárcarovatában is, így támadtak fel halot­taikból a régi iparosok, s velük együtt azok a kismesterségi emlékek is, ame­lyek jelentős része már a múlté volt" (21). Élete utolsó éveiben e gazdag anyagot feldolgozta, mely a közeli jövőben a Szolnok megyei Múzeumok kiadásában lát napvilágot. Igazi tudóssá, gondos muzeológussá jászberényi évei alatt vált, ha nem is Jászberényben, hanem a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Múzeum Régiség­tárában, ahol 1913 — 1917 között nyaranta egy hónapot, telente két-két hetet töltött és POSTA Béla, ROSKA Márton mellett nőtt kiváló ásató régésszé és ismerte meg a gazdag magyar, de különösen a külföldi irodalmat. A Néprajzi Múzeumhoz fűződő szoros kapcsolatát nemcsak a Néprajzi Értesítőben megjelent tanulmányai jelzik, hanem az a tény is, hogy 1914-ben, elsősorban mint néprajzkutató vett részt a Múzeumok és Könyvtárak Orszá­gos Főfelügyelősége által rendezett néprajzi és őstörténeti tanfolyamon, ahol SEMAYER Willibáld előadásait hallgatta. 1920-ban a Tanácsköztársaság idején elmondott beszéde és szerkesztői megbízatása miatt nem maradhatott Jászberényben, hanem a szegedi főreál -iskolához került és a MÓRA Ferenc vezette Városi Múzeumban díjtalanul végezte a néprajzi és numizmatikai osztály vezetését; részt vett a régészeti munkában is. 1924-ben tanári állását az egyetemi adjunktuséra cserélte, majd 1937-től 1945-ig a szegedi egyetem régészeti tanszékét vezette. Bár munkássága a szegedi negyedszázad alatt elsősorban régészeti, de a néprajzi érdeklődése akkor sem csökke­nt. Elég, ha ezzel kapcsolatban 1922-ben tartott egyetemi előadására hivatkozunk (Bevezetés a mezőgazdasági

Next