Ethnographia • 95. évfolyam (1984)

Tanulmányok - Burke, Peter: A populáris kultúra a történettudomány és az etnológia mezsgyéjén. 362—373

középkori Montaillou LE ROY LADTIRIE által festett eleven képe, lényegében szintén a falubeliek előadásainak (performances) egy olyan együttesén alap­szik — egy recenzens megjegyzése szerint —, amit történetesen az Inkvizíció rögzített (DAVIS, 1979). Az effajta információk kiegészítésének legfőbb forrásai a tárgyi emlékek, így a házak és a bútorzat, vagy ezek leírása az inventáriumok­ban; történészek és etnológusok felfogása e téren épp mostanában közeledik egymáshoz (vö. WIEGELMANN, 1980 és WOUDE, A. van der SCHTJU­RMAN, 1980). Mindemellett érdemes emlékezetünkbe idéznünk, hogy ezek a források nem nyújtanak többet számunkra a jéghegy csúcsánál. Ahogy a „kultúra", úgy a „nép" kifejezés is problematikus. A „népi kultúra" kifejezést a XVIII. század végén Németországban azzal a szándékkal alkották, hogy a nem „tanult" kultúrát jelölje. Két kultúra ellentétének ilyen felfogását már korábban kifejezték a műveltek említései a populáris kultúráról, mint amely „babonák" vagy „vénasszonyok meséinek" (fabulae amies) gyűjte­ménye, vagy „kis hagyomány" (populares traditiunculae), hogy egy, a hollan­disták által 1757-ben használt kifejezést idézzünk, ami viszont majdnem meg­egyezik azzal, amit mintegy kétszáz évvel később Robert REDFIELD alkotott. De ki az a „nép"? E szónak hosszú a története nyugaton, amit sajnos még nem írtak meg, de meg lehetne mutatni, hogy különféle használói mind különféleképp értették. Nép a papság számára a világi, a nemes számára a közember, a gazdagnak a szegény, és mindnyájunk számára, akik egyetemet végeztünk nyilvánvaló, hogy nép mindenki, aki nem szerzett diplomát. A népet explicite vagy implicite gyakran fogták fel úgy, mint az az­ok, akik nem Mi vagyunk, főként Angliában, Franciaországban és más nyugati országokban. E tekintetben nemzetek és tudományok között is vannak eltérések. Az etnoló­gusok hagyományosan közelebb vannak a néphez, mint a történészek, és a közép-európaiak közelebb, mint a nyugatabbra élő értelmiség. Szükségünk volna a népfogalom történetére, de ezt itt nincs terünk összefoglalni (1. BÜRKE, 1978. 1. fejezet). „Mi", történészek és etnológusok, ha akarjuk, pontosabban is meghatá­rozhatjuk a népet, mint az „alávetett osztályokat", vagy az „iparosok és parasztok" összességét, ám ez a választás sem oldja meg a problémát; azt ugyanis, hogy a szegények, a hatalmon kívüliek, az „iskolázatlanok" és egye­bek mind olyan csoportok, melyek nem vágnak össze, habár sok közöttük az átfedés. Mindenesetre, nem tehetjük fel, hogy az iparosok vagy a „parasztok" (e közismerten homályos kategória) kulturálisan egységes csoportot alkottak. A XIX. századi Magyarország paraszti világa például, úgy tűnik, kulturális rétegek egész sorát foglalta magába. Hogy a kérdést tovább bonyolítsuk, a felsőbb osztályokban a nők és gyerekek gyakran vettek részt olyan megjeleníté­sekben, amelyeket férjeik és apáik közönségesként (popular) elutasítottak. Ha hihetünk Dosztojevszkijnek, a XIX. századi orosz nemesasszonyok még fenntartották az ikonkultuszt és a szent bolondok tiszteletét. A vallásosság tanulmányozói különösen nehéz helyzetben vannak azzal, amit néha dichotom modellnek neveznek: a vallásosságnak ,,elit"-re és „népi"­re való felosztásával. Az újabban javasolt lehetőségek között olyanok vannak, mint a „gyakorlati vallásosság" (LEACH, 1968), a „nem hivatalos vallásosság" (YODER, 1974), a religione delle classi popolari (GINZBURG, 1979), és a „helyi vallásosság" (CHRISTIAN, 1981). Én mindenesetre úgy látom, hogy mindeme fogalmak eloszlatnak ugyan néhány nehézséget, ám közben újakat támaszta­nak. A probléma éppen az, hogy­­hasonlóképp a „magas" és „alacsony" között

Next