Negyvennyolcas Friss Naptár, 1948

Az utolsó lánc

AZ UTOLSÓ LÁNC Nagy napja volt 1848 júniusában Pest- Budának, am­ikor Il­re kelt, hogy a délutáni órákban felhúzzák a hídra az utolsó láncot. Tizenegy lánc már a helyén állott, az utolsó, tizenkettedik láncról volt szó. Hat esztendő telt el addigra a híd alapkövének lerakása óta, tizenkét esztendő, amióta a Lánchíd-törvényt szentesítették, s közel negyedszázad, hogy a haladók csatája az állandó pest-budai Dunahíd építéséért a maradiak ellen megkezdődött. Kétfajta ellenzéke volt a hídépítésnek. Az egyik a nemesség, mely ősi jogait látta veszélyeztetve azzal, ha a nem nemessel egy kalap alá kerül és hídvámot fizet, a másik Pest és Buda város vezetősége, mely a hajó­­hídjövedelemtől esik el, ha az új híd meg­születik. A hajóhídért ugyanis a bérlő Pestnek és­ Budának egyformán fizetett s a két város költségvetése számolt ezzel az állandó bevétellel. Mindkét ellenzéket sike­rült keserves küzdelemmel legyűrni. A ne­mes urak makacsabbjai ugyan váltig han­goztatták, hogy inkább felhajtanak foga­tukkal Esztergomig s az ottani hajóhídon kelnek át a Dunán, csakhogy hídpénzt ne kelljen fizetniük, de ez csak szószártyárko­­dásnak tűnt. Több volt benne a gőg, mint a józanság. A Lánchíd-társaság a két váross­sal is megegyezett, kártalanítást fizet az elvesztett hajóhídi­ bérért, így azután la­ssan megnyugodtak a kedélyek és lecsillapod­tak a Lánchíd ellen háborgók. Pest és Buda népe zavartalanul örült a készülő állandó hídnak, hiszen a hajóhidat ősszel felszedték, s csak a tavaszi áradás lezajlása után állították fel, nehogy a tél jege összero­pp­an­ása, vagy a Duna áradása elsodorja. Ősztől tavaszig csónakok bonyolí­tották le Pest és Buda között a forgalmat, persze inkább csak személyforgalomról le­hetett szó, mert a csónakok nagyobb terhét nem bírták el. Az utasforgalomra minden­esetre kényelmesen be voltak rendezve, apró kályha is torpant az ormótlan ladik alján, s ha történetesen a csónakosok nem voltak becsípve, akadálytalanul bonyolódott le a sima Dunán a forgalom. Hullámzás­ban, jégzajlásban, hóviharban életveszéllyel járt az átkelés, akinek hát nem volt rend­kívül fontos dolga, inkább otthon maradt és várt tavaszig, vagy legalább is a jó idő beálltát várta... 1848 márciusában a forradalom friss levegője áradt el a két városban. Nagy akarások láza varázsolta pirosra az arco­kat, szabad volt a sajtó, szabad a szó, az írás, a magyar viselet! Független, felelős kormánya van a nemzetnek, Kossuth Lajos kiadta az első magyar bankót és az ipar­ügyek élén az a Széchenyi István áll, aki az Akadémia, a Lóverseny, a fásítás, a hajó­zás, a Vaskapu-szabályozás és a Lánchíd eszméjét megpendítette. Minden nap hoz valami újat, valami meglepetést. De a sok élmény között is ki­tűnik a híd utolsó láncának, a tizenkette­diknek a beemelése, ami a Duna két part­jára csődítette a két város lakóit, aprót és nagyot, szegényt és gazdagot. A Duna két partja az épülő Lánchíd környékén nyüzs­gő hangyabolyhoz hasonlított, már a kora délutáni órákban. A fagylaltosok, akik mozgó talyigáikon nemzetiszínű, piros­­fehér-zöld fagylaltot árultak, a limonádé­­sok, a cukorkások alig győzték kiszolgálni­­ vevőiket.

Next