Ex Symposion, 2016 (93-94. szám)

2016 / 93. szám

Ezt a címet nem szeretné, pontatlannak, helytelennek találná, és egészen biztosan belekötne a tipográfiába is. Szószátyárnak tartana, és azt igazán nem szerette. Azt pedig egyenesen utálta, ha életéről, családjáról kérdeztem. Nem tartotta relevánsnak. Nem volt könnyű ember, és ezt most a szó összes értelmében értem, nehéz volt őt olvasni, még nehezebb barátkozni vele, és - bár szikár és csontsovány volt - megemelni sem volt könnyű. Néhány évig hetente kétszer meglátogattam, most furcsa, hogy nem megyek. Holott az utóbbi időben már alig beszélgettünk, most igen feltűnő, hogy már véglegesen nem. Hétfőn és csütörtökön. Minthogy többnyire elzárkózott attól, hogy felvegyem a beszélgetéseinket, azaz inkább csak halogatta, néha lejegyeztem, miről esett szó egy-egy délután. 2015. január 5-én, hétfőn például azzal kezdte, hogy Kati már bevásárolt, menjek azonban le cigiért, dráma volt, mert megint nem kaptam szürke Virginiát Elindulás előtt még írtam be a telefonjába Patak Márta telefonszámát, azonnal beszélnie kell vele, mert tudomására jutott, hogy fordítják a verseit spanyolra. Figyelte, hány követője van, nagyon örült a spanyol nyelvű (több­nyire dél-amerikai) rajongóinak, bár értetlenkedve fogadta, fogalmam sincs, mit esznek rajtam, mondta. A telefon mindig a nyakában lógott, és adott arra, hogy minél okosabb telefonja, minél korszerűbb számí­tógépe legyen. Amin többnyire filmeket töltött le és sakkozott, az egész világgal, akkor még. Később, ahogy gyengült, azt mondta: most értettem meg, hogy a sakkhoz is kell fizikai erőnlét. Megemlítem, hogy láttam a minap egy érdekes dokumentumfilmet Kaszparovról és Karpovról, és hogy rá gondoltam közben, örül neki, de a film maga nem érdekli. Majd kérdezi, hogy milyen az idő, esik-e (előtte már telefonon figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert esik valami). Minden számítógépén és a telefonján is folyamatosan követte a prognózisokat, nem volt megelé­gedve velük sohasem, ahogy velem sem, mindig rossz volt szerinte az időjárás-percepcióm, rosszallotta, ha az előrejelzés szerint fáznom kellett volna, de nem fáztam eléggé, vagy éppen fordítva. Te is olyan vagy, mint Kati, csattant fel, ő is azt hiszi, hogy ha fúj a szél, akkor hidegebb van. De a hőérzet, mondom. Na jó, a hőérzet, de vedd tudomásul, a szélben sincs hidegebb. Punktum, ezt is szerette hozzátenni, egy erőteljes fejbiccentéssel megerősítve. Egyébként - vált témát, asszociálva a helytelen hőérzékelésről a pongyola nyelvi kompetenciákra - fel­háborító, hogy a vajdaságiak milyen rosszul beszélnek magyarul. Miért nem szereztek könyveket, miért nem tanultak rendesen. Az erdélyiek mennyivel jobban tudnak, holott ő maga nem sokra becsüli az erdé­lyi irodalmat (kivéve Hervayt, számára ő az erdélyi irodalom), de magyarul mégis sokkal jobban tudnak. A vajdaságiak állandóan jönnek ezzel az avantgárddal, hát az egy nagy semmi. Meg azzal, hogy ők milyen bátrak voltak, ugyan, milyen bátorságra volt nekik szükségük, hiszen még utazhattak is. Megiszunk egy pohár chilei vörösbort, mesélem, hogy holnap Egerbe megyek, ezért nem tudom elvinni tőle az olajradiátort, amelyet nekem ajándékozott, mert retteg, hogy megfázom a fűtetlen fürdőszobámban, és neki egyébként sem kell, csak kacat. Örül, hogy éppen Egerben van dolgom, számára kedves település. Oda menekültek ugyanis az édesanyjával a front elől. Azt szerette a legjobban, amikor az anyja ráültette a bőröndre, és azon utazott. Hónapokig voltak Egerben, mert nem volt visszafelé vonat. Vödrökkel mentek az érseki pincébe borért, mert híre ment, hogy Makláron az oroszok pincéket fosztogattak, és a papok azt akarták, hogy a bor ne kerüljön az oroszok kezére a zabrálások idején. Nem félt, de borzalmas volt, a főtéren akasztott emberek voltak, nem tudni, ki kit akasztott, de az szenzációs volt, hogy az a néhány német milyen elszántan védekezett az oroszok ellen, figyelte őket. Az oroszoknál viszont az tetszett, hogy kötelező volt a csizmájukban hordaniuk a kana­lat, no meg hogy barátságosak voltak. Jóban is lett velük, még diót is adtak neki. Volt, hogy az oroszok éppen sorakoztak, egyikük kiugrott, amikor meglátta őt, és megölelte, ez nagyon jólesett neki. De nem mesélné el nekem, ha nem éppen Egerbe indulnék, értsem meg, hogy az életrajzi vonatkozások lényeg­telenek. A barátságban is? Ott is. Ma ugyan nem sok dolgod volt, mondja az üres poharat nézve, de annál fontosabb: a dohány, még ha nem kaptál is szürke Virginiát. Meg az is kellett, mondja jól átgondolt szünet után, hogy lássalak. Még egy szünet, hogy mondjak egy bókot is. JÓZSA Márta

Next