Ex Symposion, 2019 (102-104. szám)
2019 / 102. szám
Losoncz Márk PLECTERE, PLEXUS, COMPLEXUS Hasztalan próbálnánk meg leegyszerűsíteni, kimerítően megmagyarázni a komplex rendszereket - minden efféle igyekezettel, alanyiságunk hozzájárulásával csak tovább növelnénk a komplexitást. Ami komplex, az komplex, az komplex... majd a leginkább még komplexebb és még komplexebb... A komplexitás redukciójára tett kísérlet végső soron maga is a komplexitás fokozása. Talán egyenesen arra kell rádöbbennünk, hogy a komplex rendszer nem világítható meg az egyszerű elemekre való hivatkozással, hanem fordítva, a fejletlennek tűnő összetevők is csak a komplex egészben nyerik el értelmüket. Kezdetben vala a komplexitás. Sokan a Santa Fe Intézet 1984-es megalapítását tekintik a komplexitás-elméletek szimbolikus kezdetének, ám nehéz lenne elvitatni, hogy a gyökerek jóval mélyebbre nyúlnak. A komplexitás gondolata munkál voltaképpen mindazon eszmefuttatásokban és elemzésekben, amelyek a holisztikus többleteket előidéző, előreláthatatlan és emergens tulajdonságokat, szinteket produkáló rendszerekre összpontosítanak. Akár azt sugallják, hogy a spontánul önszerveződő rend a káosz közepette vagy a káosz szélén formálódik, akár azt, hogy a komplexitás a rendetlenség és a rend között félúton található, egy bizonyos, teljes determináltság, az „ugyanabból csak ugyanaz keletkezhet" elvének uralma esetén nem beszélhetünk komplex viselkedésről. Az előre- és visszacsatolások folyamatainak nyíltsága, az okokkal nem arányos, nem additív okozatok, a komplex rendszerek fennmaradásához szükséges részbeni instabilitás a garanciája a folytonos átalakulásnak. Ezért mondhatja Neil Johnson, hogy a komplexitás-elmélet valójában a meglepetéssel foglalkozó tudomány (the science behind surprise), vagy Edgar Morin, hogy a bizonytalansággal való törődés művészete. A komplex rendszerek, mint a nagyvárosi forgalom, a meteorológiai jelenségek, a világháló, az immunrendszer vagy a tőzsdepiac - hogy csak néhány klasszikus példára utaljunk -, a többi közt azért lehetnek csakugyan komplexek, mert nincs központi instancia, amely minden részletében meg kívánná vagy tudná határozni a rális vezérlésre való törebbé teheti a rendszert - a a porba hullhat. Okkal elméletei a húsunkba más, a tömegeffektuszerkezetét, hogy elenvaló szembesüléshez, valóság egyes rétegeit a is anélkül, hogy a mikro-, másra kívánnák redukálváros feltétlenül komplexz alkotórészeket kinagyítva akkor a komplexitásnak nincs önérbennük működő mechanizmusokat. Mi több, a centrél éppenséggel törékenyebbé, kiszolgáltatottabhatalmi gócpont válságával minden alkotórész lehet az a benyomásunk, hogy a komplexitás vágnak, hogy telibe találják a kései kapitalizsok, az áttekinthetetlenség korának alapvető gedhetetlenek a „túl sok ember" jelenségével Egyebek mellett az fölényük forrása, hogy a jelentőségükhöz mérten közelítik meg, vagymezo- és makroszinteket mindenáron egyni. Hogyan is állíthatnánk például, hogy egy xebb lenne, mint valamely benne feltűnő egyén? még nagyobb komplexitásra bukkanhatunk. Ugyantőke. A komplexitás növelése a szimplicitásban rejlő erőforrásokról való lemondással járhat, sőt, veszélyforrást jelenthet. Egy mind szövevényesebben, mind megfoghatatlanabbul szerveződő terroristacsoport esetében maga a komplexitás bővülése jelenti a fenyegetést. Amennyiben - valamiféle „össz-komplexivizmus", a Tudományok Tudományának általános szintézise jegyében - arra a következtetésre jutnánk, hogy minden, kivétel nélkül minden komplex jellegű, elvennénk a komplexitás-gondolat élét, megfosztanánk megkülönböztető erejétől. Igenis vannak egyszerű, könnyen előre jelezhető viselkedésű rendszerek. Emellett számosan úgy vélik, hogy kontraproduktív lenne a komplexitás nagy egyesített elméletére törni: a komplexitás-elméletek előnye egyebek között az, hogy tárgyukhoz hasonlóan maguk is komplex jellegűek, hogy nem eleve, egyszer s mindenkorra adott egyetemes ontológiai jegyek rekonstruálására szolgálnak, hanem az izomorf és dinamikus folyamatok rugalmas tanulmányozására. A komplexitás-elmélet, így, egyes számban kivitelezhetetlen. Csak „a valóság komplexitásának diszkurzív módon történő túlszárnyalása" (Rüdiger Safranski) lehetséges. Az áttekintő igénnyel fellépő könyvek közül megannyi utal a komplexitás-elméletek magyar dimenzióira. Gyakran megemlítik például Szilárd Leót, mint aki az információelmélet és az entrópiafogalom közti kapcsolatot elsőként tárta fel, vagy Neumann Jánost, mint aki önreprodukálásra alkalmas algoritmusokat, T