Ez a Hét, 1996. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-03-15 / 11. szám
M újság, szerkesztő úr? Engem a szél mindig oda fújt, ahol történt valami. 1956-ban Szolnokra. Egy fájdalmas és zavaros szerelem elől próbáltam megszökni, természetesen sikertelenül. 1956 tavaszán vállaltam el a megyei szerkesztő tartós helyettesítését, aztán ott ragadtam. Amit átéltem, „Kádár koszos inge” címmel írtam meg. Itt, most a folyamatosság kedvéért, a legérdekesebb részleteket emelem ki. Először a jeles nap, október 23-a történéseit. Hozzánk nem ért el a budapesti készülődések híre, így morgolódva vettem tudomásul, hogy délután gyűlést tartanak a diákok, és rövid tudósítást kell adnom róla. Szolnokra, úgy tudom, a város rangja és hírneve érdekében a Műszaki Egyetem híd- és vasútépítő karát vagy valami ilyesmit helyeztek ki. Nem volt ez igazán jelentős intézmény, és létszámában is csekély. Épülete egyébként ott volt a Tisza-part közelében, majdnem szemben a hírhedtté vált megyei tanács épületével. Amikor bementem, kissé meghökkentem. Az előcsarnokban ugyanis — pontosan már nem emlékszem rá —, de vagy szép tiszta szakajtókból, vagy fonott kosarakból kokárdákat osztogattak. Én gyermekkorom óta irtóztam attól, hogy bármi is legyen a kabátom hajtókáján. Az efféle külsőségektől időben elvették a kedvem. Máig is mondogatom, hogy talán majd, ha halálom után felboncolnak, egy picinyke piros-fehér-zöld zsinórt találnak a szívemen. Ez elég, ez a legfontosabb. Mialatt a szolnoki egyetemi kar előcsarnokában röhögcséltünk, előbb egy fiatalember jött oda, és bemutatkozott, hogy ő Kocsár József tanársegéd, s ennek az összejövetelnek a rendezője. Mivel Szolnokon kevés az egyetemi hallgató, meghívták a középiskolákból is az idősebb diákokat. Aztán megjelent egy nagyon csinos, fiatal nő, Zsuzsa, a Magyar Ifjúság tudósítója. Elmondta, hogy a gyűlés előtt fölhívta szerkesztőségét, és megdöbbenésünkre beszámolt a fővárosban, az egyetemisták által kezdeményezett tüntetésről. Amit elmondott, vadonatúj helyzetet teremtett, és már egész más várakozással néztünk a szolnoki összejövetel elé is. Ráadásul Zsuzsa a gyűlés megkezdése után azonnal szót kért, s ott is elmondotta, mi történik a fővárosban, egészen a Bem téri nagygyűlésig. Bátrak, merészek voltak a felszólalók. Az egyetemisták és a megjelent idősebbek is. Egyszer csak valaki keményen rákérdezett: „És vajon az itt megjelent újságíróknak mi a véleménye?” Én, mint született demokrata, feltartottam a kezemet, hogy szót kérjek. Ám, volt, aki nem tartotta lényegesnek az efféle formalitásokat. Felpattant Kornél, aki pedig nem volt igazán szeretett kolléga a lapnál. Állítólag korábban nem egészen tisztességes módszereket is alkalmazott, így például baromfifelvásárlónak adta ki magát, így látogatta meg a kuláklistára tetteket, keményen szidta a rendszert, és amikor a háziak sem rejtették véka alá a véleményüket, akkor nem átallotta megírni, amit hallott. Komor, szegény, börtönbüntetést kapott ezért a felszólalásáért, aztán előbb rehabilitáltatni szerette volna magát, mint jó kommunista, később pedig a forradalmárként elszenvedett üldöztetéséért vált kárpótlást. Halála után rehabilitálta a MÚOSZ. De hát ilyen az élet mifelénk. Amikor a gyűlésnek vége lett, a résztvevő húsz-harminc felnőtt — Zsuzsa által felpaprikázottan —, velem együtt vonult át az MTI szerkesztőségébe, hogy újabb információkat szerezzen. Én megírtam azt a tudósítást a gyűlésről, ami soha, sehol nem jelent meg. Közben az MTI géptávírója már csörgette lefelé a „budapesti fiatalok hatalmas felvonulásáról” készült tudósítást. Ez nyomon kísérte az eseményeket, egészen addig, hogy „az egybegyűltek elhatározták, gyűlésüket Pesten folytatják, és átvonultak az Országház épülete elé”. Arról is hírt kaptunk, hogy az Országháznál végül Nagy Imre beszélt, sőt aról is, hogy az esti órákban a főváros több pontján rendzavarásokra került sor, s különösen súlyosan alakult a helyzet a Magyar Rádió székházának környékén, ahol a karhatalom fegyvert is használt. A budapesti eseményekről szóló tudósítás közlését később megtiltották. A jelenlévők azonban egyetértettek abban, hogy nekünk Szolnokon is kellene még valamit tenni. A példa természetesen 1848. március 15-e volt, s valakinek eszébe jutott, hogy a színházhoz kellene vonulni, s ahogy őseink tették, bejelenteni a forradalmat. Megindultunk tehát huszonöten vagy harmincan, s eleinte még csatlakoztak is hozzánk. Ám azon a rövid úton, lehet talán három vagy négyszáz méter, ki jobbra, ki balra tűnt el a mellékutcákban. Végül a színház elé mindössze hárman érkeztünk. Székely Jancsi, a Szigligeti Színház nagyon tehetséges drámai színésze, Zsuzsa, és jómagam. Ott, a művészbejárónál kezdtünk tanácskozni, hogy most mi legyen. Én először a leghatározottabban elhárítottam a kérésüket, hogy vegyek részt a színpadon megjelenő delegációban. Mondtam, hogy tudósítónak születtem, és nem is akarok más lenni, hiszen már gyerekkoromban beírtam az axiómáim közé, hogy: „aki meg akarja írni a hadjárat történetét, az nem eshet el az első csatában”. Ők pedig egyre csak agitáltak, hogy egy delegációnak minimum három tagja kell hogy legyen. Rajtam tehát a világ szeme. Végül elszántam magam, és bementünk az épületbe. A Szigligeti Színházban akkor — a már változó idők jegyében — éppen a Marica grófnőt adták, s annak is az előadásában ott tartottak, hogy Varga Dodó, a város népszerű táncoskomikusa, és a szubrett a „Szép város Kolozsvár” fülbemászó dallamát énekelte és táncolta. Tudjuk, a piros reménységről, a havasokon fehérségről, a mezők zöldjéről, egyszóval a városról, ahol minden pirosfehér-zöldben jár. Ennél jobb antrénk aligha lehetett volna. A közönség erősen meghökkenhetett, amikor mi hárman — mint civilek — begyalogoltunk a színpadra. Az előzetes Szolnoki t _ — EZ A HÉT