Ez a Hét, 1996. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1996-03-15 / 11. szám

M újság, szerkesztő úr? Engem a szél mindig oda fújt, ahol történt valami. 1956-ban Szolnokra. Egy fájdalmas és zavaros szerelem elől pró­báltam megszökni, természetesen siker­telenül. 1956 tavaszán vállaltam el a me­gyei szerkesztő tartós helyettesítését, az­tán ott ragadtam. Amit átéltem, „Kádár koszos inge” címmel írtam meg. Itt, most a folyamatosság kedvéért, a legérdeke­sebb részleteket emelem ki. Először a je­les nap, október 23-a történéseit. Hozzánk nem ért el a budapesti készü­lődések híre, így morgolódva vettem tu­domásul, hogy délután gyűlést tartanak a diákok, és rövid tudósítást kell adnom róla. Szolnokra, úgy tudom, a város rangja és hírneve érdekében a Műszaki Egye­tem híd- és vasútépítő karát vagy valami ilyesmit helyeztek ki. Nem volt ez igazán jelentős intézmény, és létszámában is csekély. Épülete egyébként ott volt a Ti­­sza-part közelében, majdnem szemben a hírhedtté vált megyei tanács épületével. Amikor bementem, kissé meghökken­tem. Az előcsarnokban ugyanis — pon­tosan már nem emlékszem rá —, de vagy szép tiszta szakajtókból, vagy fonott ko­sarakból kokárdákat osztogattak. Én gyer­mekkorom óta irtóztam attól, hogy bármi is legyen a kabátom hajtókáján. Az efféle külsőségektől időben elvették a kedvem. Máig is mondogatom, hogy talán majd, ha halálom után felboncolnak, egy picinyke piros-fehér-zöld zsinórt találnak a szívemen. Ez elég, ez a legfontosabb. Mialatt a szolnoki egyetemi kar elő­csarnokában röhögcséltünk, előbb egy fiatalember jött oda, és bemutatkozott, hogy ő Kocsár József tanársegéd, s ennek az összejövetelnek a rendezője. Mivel Szolnokon kevés az egyetemi hallgató, meghívták a középiskolákból is az idő­sebb diákokat. Aztán megjelent egy na­gyon csinos, fiatal nő, Zsuzsa, a Magyar Ifjúság tudósítója. Elmondta, hogy a gyű­lés előtt fölhívta szerkesztőségét, és meg­döbbenésünkre beszámolt a fővárosban, az egyetemisták által kezdeményezett tüntetésről. Amit elmondott, vadonatúj helyzetet teremtett, és már egész más vá­rakozással néztünk a szolnoki összejöve­tel elé is. Ráadásul Zsuzsa a gyűlés meg­kezdése után azonnal szót kért, s ott is el­mondotta, mi történik a fővárosban, egé­szen a Bem téri nagygyűlésig. Bátrak, merészek voltak a felszólalók. Az egyetemisták és a megjelent időseb­bek is. Egyszer csak valaki keményen rá­kérdezett: „És vajon az itt megjelent új­ságíróknak mi a véleménye?” Én, mint született demokrata, feltartot­tam a kezemet, hogy szót kérjek. Ám, volt, aki nem tartotta lényegesnek az effé­le­ formalitásokat. Felpattant Kornél, aki pedig nem volt igazán szeretett kolléga a lapnál. Állítólag korábban nem egészen tisztességes módszereket is alkalmazott, így például baromfifelvásárlónak adta ki magát, így látogatta meg a kuláklistára tetteket, keményen szidta a rendszert, és amikor a háziak sem rejtették véka alá a véleményüket, akkor nem átallotta meg­írni, amit hallott. Komor, szegény, bör­tönbüntetést kapott ezért a felszólalásá­ért, aztán előbb rehabilitáltatni szerette volna magát, mint jó kommunista, ké­sőbb pedig a forradalmárként elszenve­dett üldöztetéséért vált kárpótlást. Halála után rehabilitálta a MÚOSZ. De hát ilyen az élet mifelénk. Amikor a gyűlésnek vége lett, a részt­vevő húsz-harminc felnőtt —­ Zsuzsa ál­tal felpaprikázottan —, velem együtt vo­nult át az MTI szerkesztőségébe, hogy újabb információkat szerezzen. Én meg­írtam azt a tudósítást a gyűlésről, ami so­ha, sehol nem jelent meg. Közben az MTI géptávírója már csörgette lefelé a „budapesti fiatalok hatalmas felvonulásá­ról” készült tudósítást. Ez nyomon kísér­te az eseményeket, egészen addig, hogy „az egybegyűltek elhatározták, gyűlésü­ket Pesten folytatják, és átvonultak az Or­szágház épülete elé”. Arról is hírt kap­tunk, hogy az Országháznál végül Nagy Imre beszélt, sőt aról is, hogy az esti órákban a főváros több pontján rendzava­rásokra került sor, s különösen súlyosan alakult a helyzet a Magyar Rádió székhá­zának környékén, ahol a karhatalom fegyvert is használt. A budapesti eseményekről szóló tudó­sítás közlését később megtiltották. A je­lenlévők azonban egyetértettek abban, hogy nekünk Szolnokon is kellene még valamit tenni. A példa természetesen 1848. március 15-e volt, s valakinek eszébe jutott, hogy a színházhoz kellene vonulni, s ahogy őseink tették, bejelen­teni a forradalmat. Megindultunk tehát huszonöten vagy harmincan, s eleinte még csatlakoztak is hozzánk. Ám azon a rövid úton, lehet talán három vagy négyszáz méter, ki jobbra, ki balra tűnt el a mellékutcákban. Végül a színház elé mindössze hárman érkeztünk. Székely Jancsi, a Szigligeti Színház nagyon tehetséges drámai színé­sze, Zsuzsa, és jómagam. Ott, a művész­bejárónál kezdtünk tanácskozni, hogy most mi legyen. Én először a leghatározottabban elhá­rítottam a kérésüket, hogy vegyek részt a színpadon megjelenő delegációban. Mondtam, hogy tudósítónak születtem, és nem is akarok más lenni, hiszen már gyerekkoromban beírtam az axiómáim közé, hogy: „aki meg akarja írni a had­járat történetét, az nem eshet el az első csatában”. Ők pedig egyre csak agitáltak, hogy egy delegációnak minimum három tagja kell hogy legyen. Rajtam tehát a világ szeme. Végül elszántam magam, és bementünk az épületbe. A Szigligeti Színházban akkor — a már változó idők jegyében — éppen a Marica grófnőt adták, s annak is az elő­adásában ott tartottak, hogy Varga Dodó, a város népszerű táncoskomikusa, és a szubrett a „Szép város Kolozsvár” fülbe­mászó dallamát énekelte és táncolta. Tudjuk, a piros reménységről, a hava­sokon fehérségről, a mezők zöldjéről, egyszóval a városról, ahol minden piros­­fehér-zöldben jár. Ennél jobb antrénk aligha lehetett volna. A közönség erősen meghökkenhetett, amikor mi hárman — mint civilek — be­gyalogoltunk a színpadra. Az előzetes Szolnoki t _ — EZ A HÉT

Next