Ez a Hét, 1996. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-04-05 / 14. szám
Pályázati felhívás A Magyar Újságírók Közössége és a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány szociográfiai pályázatot hirdet a MÚK újságírói számára, „Mai magyar valóság” címmel. A pályázatra olyan szociográfiákat várunk, amelyek az utóbbi hat-hét esztendő társadalmi változásait mutatják be, amelyek beszámolnak arról, hogyan élnek a Kárpát-medence magyar nyelvterületén — az anyaországban és a határokon túl — a falusi emberek, az értelmiségiek, a munkások, a fiatalok, a nyugdíjasok, a munkanélküliek, az egzisztenciálisan fenyegetettek, a menekülők és menekültek, a hangjukat már hallatni sem tudó kisebb-nagyobb közösségek, a „csakazértis” élni, építkezni, megmaradni akarók, a tevékenyek, a példát adók. A pályázatra olyan szerzőket várunk, akik azzal a felelősségteljes felfedező kedvvel járnak a kárpát-medencei magyarság között, mint annak idején Móricz Zsigmond, Féja Géza, Szabó Zoltán, Dülyés Gyula, Petelei István, Bözödi György. A pályázaton korhatár nélkül lehet indulni. Nagy hangsúllyal várjuk a fiatal újságírók részvételét, a Móricz Zsigmond Újságíró Iskola végzett és jelenlegi hallgatóinak, a Kölcsey Akadémia hallgatóinak jelentkezését. A pályamunkák terjedelme: 2£L-30 gépelt oldal. Az írásokat — kettes sorközzel gépelve — jeligésen, „Mai magyar valóság” megjelöléssel, a MÚK titkárságára kell beküldeni 1996. szeptember 15-ig (1114 Budapest, Kanizsai u. 6.) Eredményhirdetés: 1996. október 23-án. Első díj: 40 ezer forint. Három második díj: 20-20 ezer forint Tíz további díj: egyenként 10-10 ezer forint. A legjobb írások szerzői tárgyjutalomban is részesülnek. A díjnyertes írásokat a Tisztesség és az Ez a Hét szerkesztősége közli. Ezeket az írásokat antológiában is megjelentetjük. Az mái labancoknál Jöttünk a ganéból Jöttünk a ganyéból, állítja Spiró testvér - szintén ’ art pour T art lírai túlzavarában -, s bizonyára jövünk, jövögetünk a továbbiakban is. A gond csak az ezzel a mély magyar ganyéval, hogy a többi nép mélysége sem kevésbé szaros! Mert hogy minden nép ugyanabból a ganédombból bújt ki, ha nem is ugyanakkor. Ezzel különösképp illene tudnia a toll mesterének, kinek némi történelmi ismeretei is vannak. S Spiróban kerül is, ha épp nem felejti a sutban. Ha a vak düh el nem veszi az eszét. Ki ne tudná, aki forgatta a török hódoltság iratait, hogy egyes, a Kárpátok közé tévedt népek fiai előszeretettel harcoltak a bennszülött, tehát visszaázsiaiasítandó magyarság ellen; soroljuk azt a ganyét, vegyelemezzük, melyből jöttek? Ezek, azok, mindegyik. Ha úgy tetszik, velünk együtt. Honnan jöttek, Spiró uram, tán a ganyéból az üveges és bátyus és drótos tótok (hogy ennyi mindent csináltak, tán őket szerethetjük a legjobban - őket is, ha engedik!), a rác ökörhajcsárok, a kisorosz hajdemákok, a dögevő cigányok, a kecskéjüktől megszőrösödött felsú oláhok, a tollas zsidók, a tokos svábok s miegymások?... Nem inkább, honnan jöttünk? Mindezek együtt?! Ha nem is feltétlen ugyanonnan és ugyanakkor, de ugyanúgy és ugyanoda? Testvéreim az Úrban, látjátok szemeitekkel és mégsem. Egyszóval: kifelé a ganéból! Anélkül, hogy a másikra hánynánk. Ámbár úgy valóban könnyebb kikapaszkodni, létrafoknak használni a másikat. De, uraim és elvtársaim (sok finnyása), a gané attól gané marad! Kurta Miska, Zaránd vármegyéből TF-esték Szeretettel meghívjuk következő esténkre Műsor: ülés Lajos: Cantus Hungaricus Előadják: Sebestyén Márta, Nagy Feró, Tolcsvay Béla, Varga Miklós Közreműködnek szavalattal és tánccal a TF hallgatói Időpont: 1996. április 19., 18 óra Színhely: TF Aula, 1123 Budapest, Alkotás u. 44. (A belépés díjtalan) Egy barátom monológja De jó lett volna kisebbségnek születnem ebben a hazában! Lenne jogom miért harcolnom. Jogorvoslatot kereshetnék a Kisebbségi Önkormányzatnál, a Bíróságnál, a Magyar Televíziónál, hogy gettósítottak bennünket. Többéves lakásigényünket egy lerobbant volt szovjet laktanya területén elégítették ki, drága pénzért. Sajnos, mindegyikőnk a többséghez tartozik, így nem mehetünk sehova panasszal. Persze, félnünk nem kell, mert jó kétméteres betonkerítéssel vagyunk körülvéve. Igaz, hogy a kapun az jár be, aki akar, mert az őrbódéval együtt elvitték a kaput is valamikor. Mi örültünk, hogy saját otthonunk van, pedig önkormányzati támogatásban nem részesülhettünk, mert nem vagyunk kisebbség. Szerettem volna kárpótlást kapni szenvedéseimért. Elutasították, pedig annak idején, amikor én még kisgyermek voltam, szüleimmel együtt kitelepítettek Budapestről az Alföldre, mezőgazdasági munkára. Hosszú ideig egy juhhodályban laktunk, több mint ötvenen. Édesapám itt halt meg, mert nem kapott megfelelő gyógykezelést és kórházi ellátást sebeire, na meg a tetanusz úgysem gyógyítható, mondták. Amikor szélnek eresztettek bennünket, szerettünk volna visszamenni lakásunkba, de nem lehetett, mert valami nagy ember költözött oda. Később, amikor megpróbáltuk ismét visszaszerezni lakásunkat, a nagy ember már elköltözött, magával vive összes értékeinket, az utolsó szegig. Különben sem mehettünk vissza, mert három lakást alakítottak ki házunkból és már kiutalták becsületes dolgozóknak. Édesanyámmal és két testvéremmel rokonoknál húztuk meg magunkat. A bátyám ’56-ban disszidált, a nővérem férjhez ment, én pedig amit tudtam, segítettem otthon édesanyámnak, aki három műszakban szövőnőként kereste a megélhetésünkhöz szükséges kevéske pénzt. A nyolcadik általános elvégzése után jelentkeztem gimnáziumba, de nem vettek fel, pedig kitűnő tanuló voltam. Esztergályos lettem. Vidékre kerültem, jól kerestem. Végre én tarthattam el édesanyámat és viszonozni próbáltam azt a sok jót, amit kaptam tőle. Mint munkás, esti iskolán leérettségizhettem, majd technikusi minősítést szereztem. Negyvenöt évesen lettem üzemmérnök. Jelenleg egy külföldi cég megbecsült dolgozója vagyok, mivel három nyelven is beszélek. Kissé megkésve ismerik el a munkámat és nem a magyarok, hanem akülföldi tulajdonban levő cég, pedig azelőtt is így dolgoztam. Kárpótlást szeretnék! Apám haláláért, édesanyám szenvedéseiért, bátyám disszidálásáért, a nehezen megszerzett iskolai tanulmányaimért, az elrabolt javainkért. Különben elnézést kérek, hogy magyar vagyok. (Kartalis)