Ez a Hét, 1996. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1996-04-05 / 14. szám

Pályázati felhívás A Magyar Újságírók Közössége és a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány szo­ciográfiai pályázatot hirdet a MÚK új­ságírói számára, „Mai magyar valóság” címmel. A pályázatra olyan szociográfiákat várunk, amelyek az utóbbi hat-hét esz­tendő társadalmi változásait mutatják be, amelyek beszámolnak arról, hogyan élnek a Kárpát-medence magyar nyelv­­területén — az anyaországban és a ha­tárokon túl — a falusi emberek, az ér­telmiségiek, a munkások, a fiatalok, a nyugdíjasok, a munkanélküliek, az eg­zisztenciálisan fenyegetettek, a menekü­lők és menekültek, a hangjukat már hal­latni sem tudó kisebb-nagyobb közös­ségek, a „csakazértis” élni, építkezni, megmaradni akarók, a tevékenyek, a példát adók. A pályázatra olyan szerzőket várunk, akik azzal a felelősségteljes felfedező kedvvel járnak a kárpát-medencei ma­gyarság között, mint annak idején Móricz Zsigmond, Féja Géza, Szabó Zoltán, Dü­­lyés Gyula, Petelei István, Bözödi György. A pályázaton korhatár nélkül lehet in­dulni. Nagy hangsúllyal várjuk a fiatal újságírók részvételét, a Móricz Zsig­mond Újságíró Iskola végzett és jelenle­gi hallgatóinak, a Kölcsey Akadémia hallgatóinak jelentkezését. A pályamunkák terjedelme: 2£L-30 gépelt oldal. Az írásokat — kettes sorközzel gé­pelve — jeligésen, „Mai magyar való­ság” megjelöléssel, a MÚK titkárságára kell beküldeni 1996. szeptember 15-ig (1114 Budapest, Kanizsai u. 6.) Ered­ményhirdetés: 1996. október 23-án. Első díj: 40 ezer forint. Három második díj: 20-20 ezer forint Tíz további díj: egyenként 10-10 ezer forint. A legjobb írások szerzői tárgyjuta­lomban is részesülnek. A díjnyertes írá­sokat a Tisztesség és az Ez a Hét szer­kesztősége közli. Ezeket az írásokat an­tológiában is megjelentetjük. Az mái labancoknál Jöttünk a ganéból Jöttünk a ganyéból, állítja Spiró test­vér - szintén ’­ art pour T art lírai túlza­­varában -, s bizonyára jövünk, jövöge­­tünk a továbbiakban is. A gond csak az ezzel a mély magyar ganyéval, hogy a többi nép mélysége sem kevésbé szaros! Mert hogy minden nép ugyanabból a ga­­nédombból bújt ki, ha nem is ugyan­akkor. Ezzel különösképp illene tudnia a toll mesterének, kinek némi történelmi is­meretei is vannak. S Spiróban kerül is, ha épp nem felejti a sutban. Ha a vak düh el nem veszi az eszét. Ki ne tudná, aki forgatta a török hó­doltság iratait, hogy egyes, a Kárpátok közé tévedt népek fiai előszeretettel har­coltak a bennszülött, tehát visszaázsiai­­asítandó magyarság ellen; soroljuk azt a ganyét, vegyelemezzü­k, melyből jöttek? Ezek, azok, mindegyik. Ha úgy tetszik, velünk együtt. Honnan jöttek, Spiró uram, tán a ga­nyéból az üveges és bátyus és drótos tó­tok (hogy ennyi mindent csináltak, tán őket szerethetjük a legjobban - őket is, ha engedik!), a rác ökörhajcsárok, a kisorosz hajdemákok, a dögevő cigányok, a kecs­kéjüktől megszőrösödött fel­sú oláhok, a tollas zsidók, a tokos svábok s miegymá­sok?... Nem inkább, honnan jöttünk? Mind­ezek együtt?! Ha nem is feltétlen ugyanonnan és ugyanakkor, de ugyanúgy és ugyanoda? Testvéreim az Úrban, látjátok szemei­tekkel és mégsem. Egyszóval: kifelé a ganéból! Anélkül, hogy a másikra hánynánk. Ámbár úgy valóban könnyebb kika­paszkodni, létrafoknak használni a mási­kat. De, uraim és elvtársaim (sok finnyá­sa), a gané attól gané marad! Kurta Miska, Zaránd vármegyéből TF-esték Szeretettel meghívjuk következő esténkre Műsor: ülés Lajos: Cantus Hungaricus Előadják­: Sebestyén Márta, Nagy Feró, Tolcsvay Béla, Varga Miklós Közreműködnek szavalattal és tánccal a TF hallgatói Időpont: 1996. április 19., 18 óra Színhely: TF Aula, 1123 Budapest, Alkotás u. 44. (A belépés díjtalan) Egy barátom monológja De jó lett volna kisebbségnek születnem ebben a hazában! Lenne jogom miért harcol­nom. Jogorvoslatot kereshetnék a Kisebbségi Önkormányzatnál, a Bíróságnál, a Magyar Televíziónál, hogy gettósítottak bennünket. Többéves lakásigényünket egy lerobbant volt szovjet laktanya területén elégítették ki, drága pénzért. Sajnos, mindegyikőnk a többséghez tartozik, így nem mehetünk sehova panasszal. Persze, félnünk nem kell, mert jó kétméteres betonkerítéssel vagyunk körülvéve. Igaz, hogy a kapun az jár be, aki akar, mert az őrbó­déval együtt elvitték a kaput is valamikor. Mi örültünk, hogy saját otthonunk van, pedig ön­kormányzati támogatásban nem részesülhet­tünk, mert nem vagyunk kisebbség. Szerettem volna kárpótlást kapni szenve­déseimért. Elutasították, pedig annak idején, amikor én még kisgyermek voltam, szüleim­mel együtt kitelepítettek Budapestről az Al­földre, mezőgazdasági munkára. Hosszú ideig egy juhhodályban laktunk, több mint ötvenen. Édesapám itt halt meg, mert nem kapott meg­felelő gyógykezelést és kórházi ellátást se­beire, na meg a tetanusz úgysem gyógyítható, mondták. Amikor szélnek eresztettek bennünket, szerettünk volna visszamenni lakásunkba, de nem lehetett, mert valami nagy ember költö­zött oda. Később, amikor megpróbáltuk ismét visszaszerezni lakásunkat, a nagy ember már elköltözött, magával vive összes értékeinket, az utolsó szegig. Különben sem mehettünk vissza, mert három lakást alakítottak ki há­zunkból és már kiutalták becsületes dolgozók­nak. Édesanyámmal és két testvéremmel ro­konoknál húztuk meg magunkat. A bátyám ’56-ban disszidált, a nővérem férjhez ment, én pedig amit tudtam,­­ segítettem otthon édes­anyámnak, aki három műszakban szövőnő­ként kereste a megélhetésünkhöz szükséges kevéske pénzt. A nyolcadik általános elvég­zése után jelentkeztem gimnáziumba, de nem vettek fel, pedig kitűnő tanuló voltam. Esz­tergályos lettem. Vidékre kerültem, jól keres­tem. Végre én tarthattam el édesanyámat és viszonozni próbáltam azt a sok jót, amit kap­tam tőle. Mint munkás, esti iskolán leérettsé­gizhettem, majd technikusi minősítést sze­reztem. Negyvenöt évesen lettem üzemmér­nök. Jelenleg egy külföldi cég megbecsült dol­gozója vagyok, mivel három nyelven is be­szélek. Kissé megkésve ismerik el a munká­mat és nem a magyarok, hanem a­­külföldi tu­lajdonban levő cég, pedig azelőtt is így dol­goztam. Kárpótlást szeretnék! Apám haláláért, édesanyám szenvedéseiért, bátyám disszidá­lásáért, a nehezen megszerzett iskolai tanul­mányaimért, az elrabolt javainkért. Különben elnézést kérek, hogy magyar vagyok. (Kartalis)

Next