Ez a Hét, 1996. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-04-12 / 15. szám
Feszty Árpád emléke Több okból is kell írnom a „Fesztykörkép”, a „Honfoglalás” alkotójáról. Csodálatos alkotását a millennium évében, 1896-ban avatták. Monumentális remekműve az akkori mesés Városligetben kapott otthont. Híres mesterbarátai, növendékei is segítették munkájában. A mű ma Ópusztaszeren lelt új otthonára. A háború alatt súlyosan megsérült körképre a gyógyírt kiváló lengyel restaurátorok tették rá finoman, puhán. Már csak azért is írnom kell a mesterről, mert pontosan száznegyven esztendeje látta meg a napvilágot a felvidéki Ógyallán ma is álló kúriában, amely a művészeteknek is otthona volt. Édesapja nagy mesterek alkotásait gyűjtötte. Édesanyja zongorázott, hegedült, festegetett. Két nagyobbik fiuk európahírű építész lett. Árpádnak maradt a festőállvány, a vászon, az ecset, melynek kezelésére bécsi, müncheni mesterek tanították meg. Két képével egycsapásra híres festő lett. A Golgota és a Bányaszerencsétlenség című alkotásaival bevonult festészetünk sikeres alkotói közé. Megemlékezésem valódi ihletője az a vázlat, amit édesapámtól örököltem. Feszty néhány bravúros ceruzavonással örökítette meg az angyalok látogatását az újszülött Kisjézusnál. Béke, nyugalom, ünnepélyesség árad a parányi vázlatról. Az imára kulcsolt kezű angyalok tisztelettel, előrehajolva figyelik a kisdedet. Alakjukból mennyei erő, biztonság sugárzik. Az édesanya, Mária, szerényen oldalt ül, de testtartásában van valami királynői. Tiszteletet parancsoló a sziluettje. A jószág meg sem riad a mennyei vendégek láttán, nyugodtan áll a jászol előtt, megadva a kép szimmetriáját. Gyermekkoromban sokszor felöltöztettem a mennyei alakokat, odaképzeltem a beszűrődő félhomályt és arra gondoltam, ha egyszer festő leszek, még szénaillatot is varázsolok a jászol köré. Ki tudja, az is lehet, hogy a mester megfestette a felvázolt képet és valamelyik templom, vagy más szent épület falát, auláját díszíti. De az is lehet, hogy a rajzocska bekerült mappájába, a többi félálom közé. Apám jó barátságban volt Feszty lányával, a szintén festő Masával. Sőt, édesanyja, Jókai fogadott lánya, Róza is csodálatosan kezelte az ecsetet. Az egyik pasztelljéről egy kedves arcú nénike nézett rám. Sokszor megszólítottam, de ő csak némán mosolygott. Ő volt számomra a jóságos anyóka. Feszty Árpád fiúportréját egy agyonhasznált paletta őrizte. Apám vastag, sötét tónusú keretbe foglaltatta. A kisfiú arca a fénytől függően mindig más volt. Volt, amikor mosolygott, vagy sírt, vagy csak szomorúan maga elé nézett. A fény a színek csodálatos játéka volt. Kamaszodó koromban Feszty Masához sokat jártam fel a várba, Dísztéri lakásába, ahol beavatott a festészet néhány titkába, sőt egyengette utamat a színek iskolája felé. Ajánlólevelét máig is őrzöm, amit a kiváló festőtanárnak, Basilides Sándornak írt. Nem lett belőlem piktor, a színpad jobban vonzott, de nem maradtam hűtlen az ecsethez sem. Masa néni sokat mesélt édesapjáról. Ritkán csókolta homlokon a múzsa. Szerette a bohém világot. A szálfatermetű, szép arcú férfiú megdobogtatta a női szíveket. Esténként magára hajította hatalmas köpenyét, fejébe nyomta széles karimájú kalapját és nekiindult a pesti éjszakának. A kis vázlat alatt nincs aláírás, csak ott a jobb alsó sarkában egy festékes ujjlenyomat látható. Talán a mesteré. Ki tudja? Angyal János Az más labancokról Hörgik összevissza, Ők az igaziak! Ők, kik ezek is, azok is, magyarok meg nem magyarok, mégis ők lennének a legkülönbjei e szép és többszörösen nemesített (sokféléből kikevert) emberfajtának. Mintha biza azzal merészelném elámítani valamelyik felemet, hogy attól vagyok vele egy, hogy kettő vagyok, egyik is, másik is, de: — A magyar én vagyok. Belgáék úgy állítják be, attól vagyok fajtiszta hun, hogy van bennem egy kis vlach vér. Ha nem lenne, csakis szittya, hogy lehetnék...? — Bennem nem román, hanem európai vér folyik — terített le a minap itt Zaránd megyében egy havaselvei ember arra föl, hogy előhozakodtam némi ,Balga belgák nemű vlach vonatkozásommal. Szóval aki színtiszta ez vagy az, csakis „európai”, akit pedig azzal ajándékozott meg a Jóisten, hogy valamelyik fölmenője más népből való, kiállhat a gátra, hogy ő kizárólag ez vagy az? A flamand és vallon keveréke, hogy ő az igazi németalföldi avagy frank? Ahelyett, hogy belgának vallaná magát. S nem vitás, az vagyok, aminek érzem magam. Jöhettem bárhonnan, lehetek eredetileg bármelyik nép fia, amelyikkel eggyé válok, melynek vállalom életét, múltját, hitét, ne adj’isten, a nyelvét, mindenét úgy, ahogy van, azé. Ha Franciaországban élne, a legbőszebb francia hazafi lenne — állítja egy tirpák barátom, mert hogy Magyarország szlovák anyanyelvű polgárként izzó magyar hazafiságra vetemedett. (Lennék én is jó romániai hazafi, ha békén hagynának, nem akarnának beolvasztani!) Ki se ide, se oda, egy kicsit ide, még annyira sem amoda... A belga, balga. Mindamellett az Uraság sem azokkal fog új tankönyveket íratni, akik tudják, hol a helyük, akiknek a Nyílt Társadalom mese, semmi több. Bár íratnia sem kell, csak elfeledtetni mindazt, amitől nemzet e nép: Árpádot, Szent Istvánt, Hunyadit, Kossuthot s beemelni Szolimánékat, megemelni a kalapot Rákosiék előtt. Azt hiszik, nekik sikerülni fog! Kurta Miska Zaránd vármegyéből