Ez a Hét, 1996. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1996-05-31 / 22. szám

Az más labancokról Örök Elnökségben Jó Szilágyi Ákos urunk — ki baloldali demokratának vallja magát — bemutat­ta, hogyan képzeli el, elnökként, a nép­uralmat, a kisebbség jogait tiszteletben tartó többségi hatalmat. Nem akárhol s nem akárhogy. Zarándi komától tudom, áttette magát a határ túlfelére, s az anyaországban az íróságig vitte. Váljék egészségére! Egymaga képviseli Zarándot a Ma­gyar Írók Szövetségében: Isten éltesse. Tőle tudom, hogy az első szabad író­szövetségi közgyűlésen Szilágyi öcsém­­uram volt az üléselnök. Többször is mu­tatta a szomszéd a Duna TV-ben, nézd, ott a koma! Mert hogy nagy magyar költőként mutogatják. Amúgy a pesti írók gyűlésén az első sorban ott ült előtte a nála nagyobb — még nagyobb (mert hogy köztársasági) — elnök is, ki szin­tén, úgyhogy akár olybá is vehetnénk. Nem vették, mert — mint mondják— egy idő után beleordítoztak az emberek az elnök úr előadói beszédébe. Valami ilyesmit: — Független elnököt! — Pártatlan elnököt kérünk! Nem értette. — Micsoda népség... — sejtette, mire gondol, gúnnyal s utálattal a Kis Elnök (ki, látni és tudni való, elsőrendű tanít­vány). Söpredék, semmi más! Rikoltoznak, ahelyett, hogy szépen föltennék a ke­zük, levélben jeleznék, hozzászólni va­lójuk van! Nem! Ezek azonnal ellent­mondanak, nincs türelmük kivárni a sort. Hogyne, hogy addigra minden el­dőljön. Kuruckodnak... ...Persze, amikor újra labancjárás fenyeget, ne csodáld! Nem is nyert a koma! ...Micsoda emberek. — Ha ezek baloldaliak... A. Kurta Miska Zaránd vármegyéből Krokodilkönnyek és hányinger A magyar közszolgálati tévét nézve az embernek gyakran támad kedve ká­romkodni, vagy hm... fütyörészni. Engem az „Objektív”-nek nevezett műsor révén ért ilyen inspiráció. A program Kaddish hangjaival gyászolta a 90. életévében „elhunyt” II. számú Sebészeti Klinikát. Ismeretes, hogy a klinikát a Fővárosi Önkormányzat gátlástalan mohósága ítélte halálra, mert az épület, az ingatlan az ő tulajdonukban van. De a felszerelések, a műszerek az or­vosegyeteméi, ahogyan a dolgozók is egyetemi alkalmazottak, az igazgató főorvostól a takarítónőkig. A Fővárosi Önkormányzat, minden­áron pénzt akarván szerezni, most a kli­nika épületét szemelte ki magának. Az orvosok, és maga az egyetem is hiába tiltakozott, csak a szemétkosárba születtek a petíciók. A budapesti orvos­­egyetemnek nincs annyi pénze, hogy megvehesse, ami szokásjog szerint az övé — lenne —, Isten és az emberek előtt. De bezzeg az önkormányzat! Majd ő megmutatja! És különben is, neki kell a pénz! (Hát, mondjuk az Evita forgatásából már bejöhetett volna egy kis lámpaolaj­ra való, de itt a fejekben egyiptomi a sötétség...) A klinikát bezárták, az orvosoknak, a nővéreknek viszont nem mondtak föl. Nem, mert az egyetem nem tudja kifizet­ni a végkielégítéseket, így a személyzet egyelőre bejár—volt—munkahelyére, és (ki)vár. Hogy mit? Ők sem tudják. A leszerelt épületben, az üres, kirá­molt kórtermekben csak az ágyak vas­vázai árválkodnak. Hogy Magyarorszá­gon az elsődleges halálokok közé tar­toznak a szív- és érrendszeri betegsé­gek? Hogy itt hány beteg kapta vissza az egészségét? Hogy most is hányan várnak érműtétre? Kit érdekel, amikor ilyen zsíros falatról van szó?! Az orvosok, a szakápolók kötelesek bejárni, és bent tölteni az előírt munka­időt. Hogy nincs kit gyógyítani? Hogy az üres falak közt idegeskedik-szorongják végig a napi 8-12-24 órás beosztásokat — teljesen értelmetlenül? Hogy szá­mos sebészorvos, sokéves szakmai gyakorlat után most kénytelen teljesen mást csinálni mint eddig? (És még ők a szerencsésebbek...) Hogy amíg nincs­­ fölmondásuk, elhelyezkedni sem tudnak máshová? Kafka Mester forog a sírjában. Mél­tán. Ilyesmi nem sűrűn fordul elő, még nála sem. De Örkény István is jó kis groteszket kerekíthetne az esetből... Ha ez valóban csak egy ESET lenne, nem több. Az, hogy itt mégiscsak emberek élete, munkája, szaktudása, (és az or­szág egészsége) a tét, föl sem merül?! Döbbenetesek voltak a képsorok. Még inkább a fehér köpenyes orvos a falakig lecsupaszított kórtermekben. És az üres helyiségekben járkáló nővérek. Mit érezhetnek?! Eszébe jutott ez valakinek abból a nagyszerű, „szak­értő” csapatból, amely ezt az egész rémálmot kitalálta?! Ennyire nem szá­mít semmi?! Csak a pénz?! Miféle gaz­da az, aki ilyen őrülten kezeli a saját va­gyonát?! És akkor, mindezek után az „objek­tív” hullatja a krokodilkönnyeket?! Azért a klinikáért, amelyet az őáltaluk agyondicsőített, tömjénezett, SZDSZ- vezette önkormányzat kivégzett?!... Azért remélem, az utolsó hányzála­­kat még nem adták el a néhai klini­káról... Kedves olvasók, szerezzünk be belőlük, amíg nem késő! Marosvölgyi Andrea

Next