Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-07-05 / 27. szám
„SALTO MORTALE’ Az Európai Unió politikája Súlyos és baljóslatú döntés felé sodródik az ország. Már 1990 óta kormányzati célkitűzés Magyarország teljes tagsága az Európai Unióban, a csatlakozási igény is benyújtásra került 1994 áprilisában, miközben a gazdasági közvélemény még nem is mérlegelte az esetleges tagság előnyeit és hátrányait, az EU- tól való távolmaradás feltételezhető előnyei pedig szóba sem kerültek. A jelenleg érvényes társulási szerződés a behozatal 1989/90. évi liberalizálása miatt már eddig is 1,5-2 milliárd dollár évi veszteséget okoz az országnak, növeli krónikus eladósodásunkat a Nyugattal szemben, de semmivel sem segítette a termelés növekedését. Ez a tény önmagában véve is indokolja az esetleges tagság ügyének széles körű megvitatását. Ehhez a feladathoz kíván hozzájárulni a jelen rövid tanulmány. Az Európai Unióval kapcsolatban a tét az ország lakosságának a jobb vagy még rosszabb élete. A végső szót is a lakosság fogja kimondani, a csatlakozási folyamatban megkövetelt népszavazás útján. Az Európai Unió tevékenységét döntően befolyásoló német és francia érdekeltségek számára Közép-Európa főleg és mindenek előtt mint áruelhelyezési piac jelentős. Az önállósult Közép-Európa a maga kb. 80 milliós lakosságával és viszonylag fejlett gazdaságával új és igen értékes elhelyezési piac a munkanélküliséggel és túltermeléssel küszködő német, angol és francia nagyiparnak. Ezért sietett az Európai Közösség azonnal társulási szerződéseket kötni az alighogy felszabadult közép-európai államokkal, és a szerződések keretében sikerült is egyoldalú előnyöket kicsikarni a közép-európai kormányoktól. Az Európai Unió szempontjából a társulási megállapodások ideális megoldást jelentettek - és jelentenek —, mert teljesen megnyitották a közép-európai piacokat a német, a francia és más nyugati termékek előtt, miközben a leghatékonyabb közép-európai iparágak exporttevékenységét változatlanul korlátozások sújtják a nyugateurópai piacokon, és ami a legfontosabb, az Európai Unió agrárpiaca továbbra is alkalmazza a diszkriminatív, protekcionista rendszert a közép-európai termékekkel szemben, ezáltal az EU agrártámogatási alapjának az előnyeit jelenleg is csak a tagállamok gazdálkodói élvezik. A szerződésben deklarált kölcsönös előnyökkel szemben a megállapodás nagyon jelentős, egyoldalú előnyöket biztosít az Európai Uniónak Közép- Európa rovására. Ez az oka annak, hogy a közép-európai államok teljes tagsága ügyében már jóval kisebb az Európai Unió lendülete és lelkesedése, a kérdéssel foglalkozó hivatalos nyilatkozatok most már a lassú, „megfontolt” haladást helyezik előtérbe. A fentiek alapján ez teljesen érthető. Saját érdekeit tekintve az Európai Unió tökéletesen elégedett a jelenlegi status quo-val. Az Európai Unió már elérte gazdasági céljait: túlsúlyra tett szert a közép-európai árucsereforgalomban, s közben gyors ütemben építi ki kereskedelmi és pénzügyi pozícióit ebben a földrajzi térségben, főleg a meglévő vállalatok felvásárlása révén. Ugyanakkor az Európai Unió számára Közép-Európa politikailag sem közömbös terület. Részben azért, mert a már megszerzett EU-pozíciók megőrzésének és teljes kihasználásának fontos feltétele a politikai stabilitás, a jelenlegi status quo alapján, részben pedig azért, mert Közép-Európa fontos ütközőzóna Nyugat-Európa és Oroszország között. 1990-ig Közép-Európa Oroszország számára volt felvonulási terület Nyugat-Európa ellen. Az Európai Unió most arra törekszik, hogy Közép-Európa a Nyugat felvonulási területe legyen Oroszország ellen. Ahhoz, hogy az említett két cél érdekében Közép-Európa egy viszonylag könnyen formálható és megbízható politikai alakzat legyen az Európai Unió számára, lényeges előfeltétel a térség maximális politikai stabilitása. Például nem lehetnek nyílt konfliktusok, mert az Európai Unió nincs felkészülve az esetleges közép-európai konfliktusok kezelésére. A balkáni válság bizonyítja, hogy a német, francia és angol politikai vezetés képtelen egy közösen elfogadható modus vivendi-t találni, amikor az 1919/20. évi párizsi szerződésekben rögzített status quo módosításáról van szó. Változatlanul erős a befolyási övezetekben való gondolkodás, főleg a francia diplomáciában. Következésképpen az Európai Unió vezetői csak abban tudnak egyetérteni, hogy Közép-Európában semmi ne változzék. Ez egyetértés a legkisebb közös nevező alapján. A helyzet némi iróniával a múlt századbeli Szent Szövetségre emlékeztet, amely naiv önteltséggel azt hitte, hogy örök időkre állandósíthatják az akkori európai politikai viszonyokat. Innen az Európai Unió vezetőinek rendszeres intelmei Közép-Európa felé, hogy ne zavarják a stabilitást, azaz a status quo-t.