Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1996-07-05 / 27. szám

„SALTO MORTALE’ Az Európai Unió politikája Súlyos és baljóslatú döntés felé sodródik az ország. Már 1990 óta kormányzati célkitűzés Magyarország teljes tagsága az Európai Unióban, a csatlakozási igény is benyújtásra került 1994 áprilisában, miközben a gazdasági közvélemény még nem is mérlegelte az esetleges tagság előnyeit és hátrányait, az EU- tól való távolmaradás feltételezhető előnyei pedig szóba sem kerültek. A jelenleg érvényes társulási szerződés a behozatal 1989/90. évi liberalizálása miatt már eddig is 1,5-2 milliárd dol­lár évi veszteséget okoz az országnak, növeli krónikus eladóso­dásunkat a Nyugattal szemben, de semmivel sem segítette a ter­melés növekedését. Ez a tény önmagában véve is indokolja az esetleges tagság ügyének széles körű megvitatását. Ehhez a fel­adathoz kíván hozzájárulni a jelen rövid tanulmány. Az Európai Unióval kapcsolatban a tét az ország lakosságának a jobb vagy még rosszabb élete. A végső szót is a lakosság fogja kimondani, a csatlakozási folyamatban megkövetelt népszava­zás útján. Az Európai Unió tevékenységét döntően befolyásoló német és francia érdekeltségek számára Közép-Európa főleg és mindenek előtt mint áruelhe­lyezési piac jelentős. Az önállósult Kö­zép-Európa a maga kb. 80 milliós la­kosságával és viszonylag fejlett gazda­ságával új és igen értékes elhelyezési piac a munkanélküliséggel és túlterme­léssel küszködő német, angol és fran­cia nagyiparnak. Ezért sietett az Euró­pai Közösség azonnal társulási szerző­déseket kötni az alighogy felszabadult közép-európai államokkal, és a szerző­dések keretében sikerült is egyoldalú előnyöket kicsikarni a közép-európai kormányoktól. Az Európai Unió szempontjából a társulási megállapodások ideális meg­oldást jelentettek - és jelentenek —, mert teljesen megnyitották a közép-eu­rópai piacokat a német, a francia és más nyugati termékek előtt, miközben a leghatékonyabb közép-európai ipar­ágak exporttevékenységét változatla­nul korlátozások sújtják a nyugat­európai piacokon, és ami a legfonto­sabb, az Európai Unió agrárpiaca to­vábbra is alkalmazza a diszkriminatív, protekcionista rendszert a közép-euró­pai termékekkel szemben, ezáltal az EU agrártámogatási alapjának az elő­nyeit jelenleg is csak a tagállamok gazdálkodói élvezik. A szerződésben deklarált kölcsönös előnyökkel szemben a megállapodás nagyon jelentős, egyoldalú előnyöket biztosít az Európai Uniónak Közép- Európa rovására. Ez az oka annak, hogy a közép-eu­rópai államok teljes tagsága ügyében már jóval kisebb az Európai Unió len­dülete és lelkesedése, a kérdéssel fog­lalkozó hivatalos nyilatkozatok most már a lassú, „megfontolt” haladást he­lyezik előtérbe. A fentiek alapján ez teljesen érthető. Saját érdekeit tekintve az Európai Unió tökéletesen elégedett a jelenlegi status quo-val. Az Európai Unió már elérte gazdasági céljait: túl­súlyra tett szert a közép-európai áru­csereforgalomban, s közben gyors ütemben építi ki kereskedelmi és pénz­ügyi pozícióit ebben a földrajzi térség­ben, főleg a meglévő vállalatok felvá­sárlása révén. Ugyanakkor az Európai Unió szá­mára Közép-Európa politikailag sem közömbös terület. Részben azért, mert a már megszerzett EU-pozíciók meg­őrzésének és teljes kihasználásának fontos feltétele a politikai stabilitás, a jelenlegi status quo alapján, részben pedig azért, mert Közép-Európa fontos ütközőzóna Nyugat-Európa és Orosz­ország között. 1990-ig Közép-Európa Oroszország számára volt felvonulási terület Nyugat-Európa ellen. Az Euró­pai Unió most arra törekszik, hogy Közép-Európa a Nyugat felvonulási területe legyen Oroszország ellen. Ahhoz, hogy az említett két cél ér­dekében Közép-Európa egy viszony­lag könnyen formálható és megbízható politikai alakzat legyen az Európai Unió számára, lényeges előfeltétel a térség maximális politikai stabilitása. Például nem lehetnek nyílt konfliktu­sok, mert az Európai Unió nincs felké­szülve az esetleges közép-európai konfliktusok kezelésére. A balkáni válság bizonyítja, hogy a német, francia és angol politikai veze­tés képtelen egy közösen elfogadható modus vivendi-t találni, amikor az 1919/20. évi párizsi szerződésekben rögzített status quo módosításáról van szó. Változatlanul erős a befolyási öve­zetekben való gondolkodás, főleg a francia diplomáciában. Következés­képpen az Európai Unió vezetői csak abban tudnak egyetérteni, hogy Kö­­zép-Európában semmi ne változzék. Ez egyetértés a legkisebb közös neve­ző alapján. A helyzet némi iróniával a múlt századbeli Szent Szövetségre em­lékeztet, amely naiv önteltséggel azt hitte, hogy örök időkre állandósíthatják az akkori európai politikai viszonyo­kat. Innen az Európai Unió vezetőinek rendszeres intelmei Közép-Európa fe­lé, hogy ne zavarják a stabilitást, azaz a status quo-t.

Next