Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-09-06 / 36. szám
Tamási Áron Érzelem a népiségről Szabadegyetemi előadás Ha szabad volna két szót a múltról szólani, úgy kezdeném ezt az írást is, mint ezelőtt tíz esztendővel az egyik regényemet. Vagyis ilyenformán, attól kezdve, hogy a „románok kézhez vettek volt minket”, az Erdélyben maradt magyar író gyakran állott a közönség elé, hogy tanítva szórakoztassa őt, vagy hogy gondolatait és hitét megossza vele. Hirtelen nem tudom, sajnálatos tünet-e vagy éppen örvendetes, hogy a hazatérés óta nemigen lehet erdélyi írót látni a dobogón. Két esztendő óta velem is először történik most, hogy a nyilvánosság előtt egy fontos kérdésről hangosan gondolkozom. Szívesen teszem ezen a megtisztelő és tudós helyen, ahol valamikor a római jogra engem próbáltak tanítani mások. (...) Az volna igazán egyszerű és okos dolog, ha mindjárt megmondanám, hogy mi is a népiség, sőt kívánatos is volna ez, mert utána csupán gyöngéd figyelmükbe kéne ajánlanom az ügyet, s már mehetnénk hazafelé. Nem a jóindulaton múlik mégsem, hogy nem mondom meg, hanem egyszerűen azon, hogy nem tudom megmondani. Bezzeg, gondolhatja valaki: csak volna itt egy tudós egyetemi tanár, akinek szakmája ez a kérdés, vagy jönne ide valami néppártnak a vezére! Azok bezzeg meg tudnák mondani rögtön, hogy mi a népiség. Hát én azt nem hiszem. Mert ha hinném, akkor én nem előadásra vállalkoztam volna, hanem első hallgatónak. No, jól van, fűzhetné valaki tovább a gondolatot: hát nem mindegegy akkor, hogy ki beszél a népiségről, ha már senki sem tudja köntörfalazás nélkül megmondani, hogy mi is az a népiség? Hát ez nem egészen úgy van, mert lehet a tudós sokkal szakszerűbb, mint én, sőt kell is lennie, és lehet a néppárti vezér csalhatatlanabb, bár nem kell annak lennie: én Ess«@*.** valahogy mégis, talán szabad azt mondanom, lelkileg és az eszme előtt illetékesebb vagyok a „köntörfalazásra”, melyet szokottabb szóval nevezzünk mi is fejtegetésnek vagy eszmefuttatásnak. Nem azért bátorkodtam illetékesebbnek nevezni magamat, mivel származásomnál fogva és lelkileg bensőséges közöm van a néphez, hanem egyszerűen azért, mert egyesek szerint a népiség eszméjét már húsz éve és igen számos irodalmi munkával szolgáltam, így aztán annál meglepőbb, hogy egyszerűen, s ahogy mondani szokás, „konkrét” formában nem tudom meghatározni, hogy mi a népiség. Hát az író nem tudja, hogy mit csinál? Bizony nem egészen tudja, csak érzi. Olyan az ő foglalkozásában, mint a szerelmes, aki szintén nemigen tudja, hogy mit csinál, csak érzi; az ilyen ember magát a szerelmet sem tudná hamarjában és a legszerencsésebben megfogalmazni, de beszélni róla mégis szebben tud, mint a tudós szakértő. Beszéljünk hát a szerelemről, vagyis a népiségről. Olyan eszméről van szó, mely nemcsak szellemi síkon, írói és tudományos művekben jelentkezik, hanem társadalmi és politikai síkon is. Az a körülmény, hogy nemcsak irodalmi, hanem társadalmi és politikai eszmeáramlat a népiség, lehetetlenné teszi, hogy a népiségről, annak társadalmi és politikai vonatkozásai nélkül, helyes képet adhassak. Ez elég kényes dolog a mai, érthetően érzékeny világban. De az az írói meggyőződés és törekvés, hogy az írónak a politikán felül kell állnia, bizonyára megóv engem minden olyan hangzatosságtól, mely népszerű lenne ugyan, de rendkívül múlandó. Ettől megóv, de remélhetőleg ugyanakkor hozzásegít egy olyan szintézishez, mely a hagyományt és a haladást, a nemzeti eszmét és az emberies felfogást olyan szerencsésen egyesíteni tudja, hogy ebben együtt érezhessék magukat olyan magyar emberek is, akiket különben valamely jóhiszemű, de túlzó felfogás egymástól elválaszt. Egy olyan eszmeáramlatot, mint a népiség is, mely az emberi életet minden vonatkozásában érinti, csak úgy tudunk megérteni és megértetni, ha legalább futólag történeti vizsgálatot hajtunk végre. (...) A kutatás dolgában én úgy látom a kérdést, hogy a népiség gondolata a megelőző világháború végén fogant meg az időben. Ez a háború a szabadelvű korszak végét jelentette. A szabad verseny, mely az anyagi javak mohó megszerzésében és az anyagi hatalom féktelen vágyában mellőzte az igazság és az erkölcs szabályait, ennek a háborúnak végén olyan világot teremtett Európában, amelyet sem erkölcsös emberek, sem öntudatos nemzetek nem tudtak s nem is tudhattak tartósan elviselni. A megalázott szívekben meghalt akkor egy EZ A HÉT