Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-11-21 / 47. szám
Angyal János Tizenhatodik októberem Fiúk! Büszkék vagyunk rátok Nagy Őszünk méltósága ily egyszerű Vérző temetői virágok fölött szél sír Virrasztó hegedű (Kiss Dénes 94. X. 6.) Tizenhat éves voltam, amikor ránk köszöntött október huszonharmadika, ötvenhatos forradalmunk tizenkét napja. Az akkori események korosztályom felejthetetlen és szomorú emlékei maradtak. Sokunknak meghatározta jövőjét. Voltak, akik fegyvert fogtak és közülük többen börtönbe kerültek, utcai harcokban estek el, titokzatos módon eltűntek, vagy elhagyták a szülőföldet. Akiket „szökés” közben elkaptak, azokat megbélyegezték. Bezárultak előttük a felsőbb iskolák kapui és felnőtté válásukkor kénytelenek voltak „pályát módosítani”, lemondani a vágyálomról, a kiválasztott hivatásról. Korosztályom a Rákosi-rendszerben nőtt fel, amikor a gyermeklélek még érzékeny, könnyen formálható, befolyásolható. Mindezek ellenére nem sikerült átformálni bennünket, mert nagyapáink, apáink felvilágosítottak a rendszer hamisságáról, hazugságairól, a kegyetlen diktatúráról. Mi még hozzájuthattunk történelmünk igaz leírásaihoz, irodalmunk eltiltott kincseihez. Ránk még hathatott a vallási tanítás a tisztességre, a becsületességre, sőt azokra is hatással volt, akik nem voltak istenhívők. Sztálin halálát is úgy fogtuk fel, alig tizenhárom évesen, hogy ezután csak jobb következhet. Soha nem felejtem el, amikor megszólaltak a szirénák, a mozdonyok sípjai, fel kellett állnunk a „nagy halott” emlékére. A nyitott ablakon át hallgattuk a „gyászzenét”. Osztályfőnökünk R. elvtársnő mély fájdalmában elkezdett zokogni és a mi vállunk is remegett, de a röhögéstől, mert a pedellus kakasa a szirénákat sarkantyús rokonainak vélte és elkezdett kukorékolni. Végül tanár nénink megdicsért bennünket, hogy milyen szépen elsirattuk Sztálin elvtársat. Iskoláink katedráiról még azok a tanárok is szólhattak hozzánk, akik a hagyományos humán műveltséget adó felsőbb iskolákból, egyetemekről kerültek a tan testületébe. A szülői ház jó hatása, befolyása sem maradhat ki a felsorolásból. Az sem vitás, hogy generációnk egy részét magával sodorta a „marxizmus”, ami apáik eszméje volt és ezzel az örökséggel indultak el a „kommunizmus” felé vezető úton. Azokban az ötvenes években, esténként ott kuporogtam apámmal együtt a rádió mellett és a zavaróhangokból, zakatolásokból, a fülsiketítő zúgásokból kiszűrtük a „Szabad Európa” hangját. Kommentárjaiban jelezte, hogy valami elindult nálunk, hogy a szabadság utáni vágy döngeti, a hatalom ideológiájából kovácsolt, ránk zárt rácsos kapuját. Az „Irodalmi Újság” felkapott lett, részletesen beszámolt a„Petőfi kör” vitáiról, ahol a fiatal értelmiségiek, írók, költők, „hallatták” hangjukat. Változást követelő, forradalmi hangok voltak azok. 1956 nyara Labdarúgó válogatottunk rövid kisiklás után talpra állt. Sebes Gusztáv ideje lejárt, aki mint „politizáló” szövetségi kapitány aratta le Puskásék sikereit. „Nagy” szakértelmét kétségbe vonom, ez persze szubjektív véleményem. Az „aranycsapat” alapjait, a méltánytalanul meghurcolt Gallovich Tibor rakta le. „Sebes elvtárs”, akit 1982-ben ismertem meg, meghatódottan mesélte: „Ha gondom volt, bármikor bemehettem Rákosi elvtárshoz és ő mindig segített.” Ötvenhat augusztusában Bukovi Márton az új kapitány, a Népstadionban Lengyelország fiai ellen, győzelemre vitte csapatunkat, 4:1-re győztünk. A mérkőzés végén nem mozdultunk el helyeinkről. Nyolcvanezer ember kezdte éltetni a lengyel-magyar barátságot és akkor egyszer csak a lengyel játékosok az öltöző felé haladva megálltak és integetni kezdtek. Ünneplésük nem volt véletlen, mert azon a nyáron Poznan utcáira kivonultak a munkások és követelték a megszállók távozását, de a szovjet tankok túlerőben voltak, a barikádokat elsodorták és vérbe fojtották a tüntetést. 1956. október 23. A XI. kerület diákjai a Műszaki Egyetem előtt gyülekeztek. Szép napsütéses délután indult el a csoportunk, először a Szabadság hídon, a belváros felé. Transzparenseken és élőszóval éltettük a lengyel-magyar barátságot, Nagy Imrét és Gomulkát. Később már a „világba” kiáltottuk: „Oroszok menjetek haza!” Menetközben nemzeti lobogónk közepéből egymás után hullottak ki a vöröscsillagok a sarlókalapáccsal együtt. A Kossuth címert követeltük. Utunkat az ablakokból integetők ujjongása kísérte és egymás után tűzték ki zászlónkat a szürke kopott házakra. Menetközben egyre többen csatlakoztak hozzánk. Az igazi úticélunk a budai Bem tér volt. Nemsokára ott álltunk a negyvenkilences erdélyi csaták hadvezérének kelet felé mutató, bronzba öntött alakja körül. Olyan volt a fémbe öntött kar, mintha az oroszoknak mutatná a hazafelé vezető utat. A szobor mögötti laktanyán is megjelentek a nemzetiszínű lobogók, és ablakaiból kiskatonák integettek, majd fiatal tisztek csoportjai csatlakoztak hozzánk. A rendőrök tisztes távolságból figyeltek bennünket, aztán szép lassan eloldalogtak a Fő utca felé. Veres Péter lelkesítő szavai után Bessenyei Ferenc szavalt a közel ötvenezer embernek. Valóban „feltámadott a tenger”. Elénekeltük a Himnuszt, a Szózatot, és mintha szebben ragyogott volna az őszi napsugár. Futótűzként terjedt a felhívás:,Menjünk a Parlamenthez!” Áthömpölyögtünk a Margit hídon és hamarosan az AVM-központ a későbbi „fehér ház” előtt meneteltünk, amelynek ablakai becsukva, vakon „néztek le ránk”, itt-ott meglebbent függönyük, bizonyára riadt tekintetek lesték elvonulásunkat. Az épület kapui is zárva voltak, csak lesőnyílásaik pislogtak ránk. Az őrség is jobbnak látta a kapuk fedezékébe húzódni. A Kossuth teret narancssárga fény borította. Nemsokára a nap kezdett leereszkedni a budai hegyek mögé. Vonulatuk gerincén megtört napsugarak bearanyozták a teret és az ott zajló történelmet. A Parlament belváros felőli kapujához mentünk. Előttem állt néhány lépcsőfokkal feljebb, Sinkovits Imre. Nyurga fiatalember volt. Soha nem felejtem el, apró kockás mintájú sportzakó volt rajta. Szembe fordult velünk, szavalni kezdett és a kapu árkádja mögötti falak visszhangozták a „Felszállott a páva” sorait. A tér minden részében történt valami. Alkalmi szavalókórusok hallatták magukat. A Himnusz és a Szózat dallamai szálltak az ég felé. Buda mögé lebukott a nap és hirtelen sötétedni kezdett. A Duna felől alattomos hűvös szél szökött be a térre. Fázósan húztam össze kissé kinőtt zakómat. Egyszer csak a Parlament erkélyén megszólalt Nagy Imre. Úgy emlékszem, mikrofon nélkül beszélt, a szél felkapta EZ A HÉT