Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-07-26 / 30. szám
Budapest, Budapest, te csodás! Budapest Magyarország fővárosa, a Duna szeli ketté. Lakói magyarok. Többé-kevésbé. Általánosan elfogadott nézet, hogy Buda és Pest két külön „városállam”, két különböző mentalitással. Valószínűleg van igazság ebben az állításban, egy azonban biztos: a nyomor egyforma a város mindkét részén. Moszkva tér, a budai oldal egyik központja, reggel 6 óra körül A téren az óra alatt, a metrókijárattal szemben tömeg. Lehangoló, sötétszürke tónusú tömeg. Az emberek többsége fiatalnak mondható, bár ez csak közelről látszik. Tekintetük azt sugallja: sokat láttam már, sokan becsaptak, kihasználtak, mégis bízom a szerencsémben. Ezek az emberek munkára várnak. Természetesen „adómentes” munkára, bár maguk is tudják, hogy a dolog természeténél fogva milliókat nem kereshetnek. Keserű bizakodással figyelik az őket mustrálgatókat. Nem beszélnek feleslegesen, meglepően hallgatagok. Azt várnánk, hogy hangosan káromkodjanak, szidják a politikusokat, akiket általában felelősnek tartanak helyzetükért. Ehelyett csöndesen várják a szerencsét. Tudják, hogy az erő másra kell túlélni egy újabb napot, egy újabb éjszakát étel, hajlék nélkül, hacsak nem jutnak némi pénzhez. Nem mintha túlfizetnék ezeket az embereket: beszámolójuk szerint napi 1000 forint munkadíj már horribilis összegnek számít. A többség 500 forint körüli összeget kap, valaki még ennyit sem, csakegy tányér levest, egy meleg ebédet. Ennyi a bére 8-10 óra kemény fizikai munkának. Fél nyolc tájban szétoszlik a főként erdélyi magyarokból, kisebbrészt románokból álló tömeg. A szerencsések alkalmi munkaadójukkal távoznak, a hoppon maradtak túlélési lehetőségeket keresnek. A teret elözönlik a munkába menő középosztálybeliek, akik többé-kevésbé biztosnak mondható robotra mennek, és az iskolások, akik még nem tudják, de érzik, hogy valami rettenetesnek a tanúi. S Magyarországon, mint tudjuk, a tanúkból könnyen áldozatok lesznek... 6-os villamos, Nagykörút, kora délelőtt A reggeli csúcsforgalom alig észrevehetően csökken, a rohanókat felváltják a ráérősebbek, a tíz órakor kezdők, a nyugdíjasok, s azok, akik nem dolgoznak. A hajléktalanok, a koldusok kimerészkednek az aluljárókból, és a köztereken, parkokban élvezik a tavaszi napfényt. Kedélyesen elbeszélgetnek, évődnek, mondhatni, szimbiózisban élnek a kutyát sétáltató, bámészkodó nyugdíjasokkal. Utóbbiak külsőre sokszor nehezen különböztethetők meg a csavargóktól. Ennek ellenére lemondó derűvel fogadják sorsukat. Persze az is lehet, hogy csak azért látszik így, mert hétágra süt a Nap, s ehhez nem illik a nyomor és a pusztulás. Az Oktogontól a Blaha Lujza tér felé haladva egyre nyomasztóbb a környék. A Körút még csak emlékeztet emberi településre, de kívülebb, a köznyelv által cigánygettónak nevezett környék sikátoraiban és terein a filmekből ismert dél-amerikai nyomorral találkozunk. Néhány délelőtti, lézengő kurvát, zsebre dugott kezű, bámészkodó cigányfiút, hangos, kártyázó, dominózó stricit, önmagukat kifacsart alkoholistákat találunk a sötét, vizelet- és ürülékszagot okádó bérházak, összedőlt, egyszervolt játszóterek tájékán. A fővárosnak ez a része önálló életet él. Itt mások a törvények, mint Budapest bármely részén. Itt elfogadott szabály, hogy idegennek erre tévedni kockázatos. Ha bemész egy „helybeli” presszóba, érdekszférát sértesz, hacsak nem fogyasztasz — a kávé vagy a fröccs mellé — egy kiélt nőt is, akiről első látásra megmondható: kurva. Ha „csak” italt, cigarettát vásárolsz, és így akarsz— a „természetes” becsapást szó nélkül hagyva — távozni a vendéglátóhelyről, kisebb-nagyobb verést kockáztatsz. A házak kapui előtt, a járdákon ganédombok. Többsége állati eredetű, de látva, hogy a kosztól recsegő gyerekek, felnőttek milyen gondtalanul ürítenek ott, ahol éppen állnak, nem zárhatjuk ki, hogy az ürülék egy része embertől származik.